Csalog Zsolt (1935–1997) Szekszárdon született középosztálybeli családban, apja jól ismert régész volt, múzeumigazgató. Csalog 21 éves korában részt vett az 1956-os forradalomban, amelyről több írásában is számot adott (pl. Budapest gyertyái, 1994). 1960-ban végzett az Eötvös Loránd Tudományegyetem régészet-néprajz-történelem szakán. Ugyanebben az évben kötött házasságot Pócs Évával (etnográfus), akitől három gyermeke született. Az 1960-as évektől régészként Szolnok mellett több ásatáson is részt vett, e kutatások eredményeit publikálta is. Fokozatosan fogott a számára még új terepnek számító paraszti kultúra szociológiai és néprajzi tanulmányozásába. Ezzel párhuzamosan jelentek meg első novellái. 1965-ben a rendőrség megfigyelés alá vonta: azzal vádolták, hogy egy belgiumi utazása során találkozott disszidens magyarok egy csoportjával, akikkel disszidenshálózat felállításába kezdett. A vád csak részben volt igaz. A rendőrség több ízben megfenyegette, majd beszervezték a belügyi szervek ügynökének. Csalog folyamatosan jelenteni kényszerült környezetéről, disszidens kapcsolatairól. 1968-ban végül önkéntesen felmondta a szolgálatot. 1971-ben részt vett a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Intézetének szervezésében, Kemény István égisze alatt zajló reprezentatív romakutatásban, amelyben a romák társadalmi és oktatási helyzetével, foglalkoztatottságukkal és a roma identitással kapcsolatos kérdéseket vizsgáltak. Néhány hónap után a kutatás politikai okok miatt leállt, mégis, ez alatt a rövid idő alatt első alkalommal sikerült meghatározó ismereteket gyűjteni a magyarországi romákról, amely ismeretek később további kutatások támpontjául szolgáltak. A terepmunka során Csalogot a hazai romák mellett egyre inkább az eltűnőben lévő paraszti kultúra kezdte érdekelni. Ekkor találkozott első interjúalanyaival, akikkel hosszú távú együttműködésbe kezdett. Az 1970-es évektől a szociológia módszerét alkalmazva interjúkat készített különböző társadalmi (paraszt, munkás) és etnikai (romák), valamint politikai (káderek, 56-os elítéltek) csoportok képviselőivel tudományos és irodalmi céllal. Ekkor született meg a „dokuportré” irodalmi módszere: a felvett interjúk leiratát szétvágta, majd az így létrejött szövegrészekből új, koherens narratívát épített fel, megőrizve a beszéd eredeti akusztikai hangzását. Dokuportréiban tehát fikcionalizálta az interjúkban elhangzott valós élettörténeteket azáltal, hogy az eredeti elbeszélést átszabta, és teljesen újat hozott belőlük létre, majd a saját neve alatt és fikciós címmel jelentette meg a szövegeket. Ezzel a technikával összesen tíz könyve jelent meg (az első 1971-ben: Tavaszra minden rendben lesz). Az 1970-es évektől részmunkaidős szociológiai és néprajzi felmérések mellett főleg az írásnak szentelte az idejét. Több magyar értelmiségivel együtt aláírta a Charta ‘77 nyilatkozatot, amellyel az ellen tiltakoztak, hogy a cseh rendőrség értelmiségieket vegzált és tartóztatott le. A demokratikus ellenzék tagjaként rendszeresen publikált több szamizdatban, köztük a Beszélőben, Naplóban és a Profilban. Az 1980-as évektől az Egyesült Államok és Magyarország között ingázott, emellett azonban az ellenzék tevékenységében is részt vett. Írásaival még ekkor is konfrontálódott a fennálló hatalommal (Egy téglát én is letettem, 1989). 1988-ban alapító tagja volt az SZDSZ elődjének, a Szabad Kezdeményezések Hálózatának.
Csalog Zsolt munkásságában tehát az „ellenállás” különböző típusait különíthetjük el: a direkt politikai ellenállást(1956-os szerepvállalása, vagy a demokratikus ellenzék tagjaként kifejtett tevékenysége), illetve kulturális ellenállást (szamizdat-tevékenység, olyan szenzitív társadalmi problémák kutatása, dokumentálása és nyilvánossá tétele, mint a szegénység, diszkrimináció, deviancia). A társadalmi valóság feltárását célzó empirikus kutatásai egyúttal a rendszer elleni tevékenységként is értelmezhetők, mivel olyan problémákra hívták fel a figyelmet, amelyeket a legitimitását féltő hatalom politikai és ideológiai okokból szeretett volna elhallgatni. A hasonló kutatások egyébként hozzátartoztak a demokratikus ellenzék eszközkészletéhez.
Az életműve hangsúlyos részét képviselő „dokuportréiban” a társadalom margójára szorult személyeknek biztosított megszólalási lehetőséget.
