A Budapesti Rendőrfőkapitányság Politikai Rendészeti Osztálya 1945-ben kezdett el működni, eredetileg azért, hogy elfogja a magyar háborús bűnösöket, később azért, hogy letartóztassa „a népi demokrácia ellenségeit.” Ez a titkos rendőrség kommunista ellenőrzés alatt állt, hatásköre fokozatosan bővült. 1946-ban Rajk László belügyminiszter létrehozta a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályát, mely a Belügyminisztérium alá tartozott (amit 1945 után végig a kommunisták irányítottak). 1949-ben a kommunista párt felállította a független Államvédelmi Hatóságot (ÁVH), ez a politikai rendőrség volt az állami terror fő elkövetője a Rákosi-korban. A politikai foglyokat börtönökbe és internálótáborokba (pl. Recsk, Tiszalök, Kistarcsa, Kazincbarcika stb.) zárták, sokakat (egykori arisztokratákat, egyházi személyeket stb.) a Hortobágyra telepítettek ki. Az ÁVH emellett részt vett a koncepciós perek (Mindszenty-, Rajk-, Grősz-per stb.) megrendezésében is. 1953-ban meghalt Sztálin, a szovjet diktátor, és a reformkommunista Nagy Imre lett Magyarország miniszterelnöke. Nagy Imre első kormánya alatt (1953–1955) az ÁVH-t visszaolvasztották a Belügyminisztériumba. A gyűlölt politikai rendőrség végül az 1956-os forradalom alatt teljesen szétesett.

Az 1956. december 30-án megjelent 35. sz. törvényerejű rendelet az állam ellenségeivel szembeni nyomozásokat a rendőrség hatáskörébe utalta, a Belügyminisztérium II/5. osztálya foglalkozott a „belső reakció elhárításával.” A magyarországi kommunista titkosrendőrség végső szervezeti formáját 1962-ben alakították ki az MSZMP Politikai Bizottságának határozata nyomán. A cél az volt, hogy a korábbi „totális elhárítás” maradványait felszámolják. A Belügyminisztériumban ekkor új emberek kerültek vezető pozíciókba. Új rendszert hoztak létre, mely Főcsoportfőnöségekből és Csoportfőnökségekből állt, a III-as Főcsoportfőnökség látta el a különböző állambiztonsági feladatokat: a III/I-es Csoportfőnökség volt a hírszerzés, a III/II a kémelhárítás, a III/III-as Csoportfőnökség volt az ún. Belső Reakció Elhárító Osztály, a III/IV volt a katonai hírszerzés, a III/V pedig az Operatív Technikai Csoportfőnökség. A központi szervezetek mellett a megyei rendőrfőkapitányságok rendelkeztek politikai osztályokkal is, melyek a Főcsoportfőnökség helyi szerveiként működtek. A belügyminiszter megtartotta a jogot a nagyobb akciók előzetes jóváhagyására. A III-as Főcsoportfőnökség titkos megfigyeléseket, telefon-, lakás és munkahely-lehallgatásokat, titkos házkutatásokat végezhetett. Emellett ellenőrizhette a postai küldeményeket is (kivéve a vezető párt- és kormányszervek levelezését). 1968-ban több mint 6000 személy állt megfigyelés alatt, 1971 a politikai rendőrség kb. 3400 személyt figyelt. Az 1970-es években az „ellenség” egyharmada olyan személy volt, aki részt vett az 1956-os forradalomban, a másik két harmad összeesküvési, illetve izgatási ügyek szereplője volt. 1963-ban a politikai rendőrség 8433 ügynökkel rendelkezett, 1989-ben 219-el, de a szocializmus utolsó évében emellett 1056 titkos munkatárs és 7203 titkos megbízott segítette a Belügyminisztériumot.

A III-as Főcsoportfőnökség az ún. Duna-gate botrány után szűnt meg. A Szabad Demokraták Szövetsége és a FIDESZ 1990. január 5-én sajtótájékoztatón bizonyítékokkal igazolták, hogy az állambiztonság emberei a magyarországi szocialista rendszer összeomlása után is gyűjtöttek magánjellegű információkat anti-kommunista személyektől. A botrány után Horváth István belügyminiszter kénytelen volt lemondani.