A gyűjtemény gerincét az 1988-1989-es Kiáltó Szó szamizdatanyagok képezik. A megszületésük körülményeinek megértéséhez azonban ki kell térni Balázs Sándor személyiségére, átalakulására, a kezdetektől a szamizdat megszerkesztéséig. Egyszerű emberek gyermekeként nőtt fel Kolozsváron székelyként, magyarként, de főleg proletárként, aki rendkívül gyűlölte az akkori rendszert, II. Károly királyi diktatúráját. Majd fokozatosan változásokra került sor Romániában és ennek a változásoknak a követője volt ő is. Anyja-apja munkájának eredményeként sikerült bejutnia proletárként a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, ahol a tanárai – köztük nagyon sok „illegalista” kommunista professzor –, azt sulykolták bele, hogy „ez a rendszer, amit mi most építünk, ez a rendszer a tiéd”. Látszatra úgy is tűnt, mert ingyen tudott tanulni az egyetemen, ráadásul már az utolsó évben, negyedéves korában, kinevezték tanársegédnek (Balázs Sándor közlése).
Balázs a 2017. december 1-jén készített interjúban személyiségének átalakulását a rendszertől elszenvedett „pofonokban” láttatja. Az első pofon az volt, hogy miután megházasodott, a felesége szüleiről kiderült, hogy kulákok. Fekete bárány lett, mert egy osztályellenségnek volt a férje. A tanárai elbeszélgettek vele. Az egyik professzorasszony azt mondta neki, hogy „nekünk kommunistáknak, ilyen proletár értelmiségire van szükség, mint én, ilyen magas homlokúra, de ennek van egy feltétele: válj el az osztályellenség feleségedtől!”. Nem vált el, született egy gyermekük, majd sajnálatos módon megoldódott a helyzet, a felesége 29 éves korában szívbetegségben meghalt. Mihelyt meghalt, ő ismét felkapott proletár értelmiségivé lett, „de a pofonnak a helye, azért csak megvolt” (Balázs Sándor közlése).
A lányának új anyára volt szüksége, ismét megnősült. A káderosztály szempontjából jól választott, de kiderült, hogy a második feleségének a testvére a családjával együtt részt vett az 1956-os magyarországi forradalomban és kénytelen volt az Egyesült Államokba disszidálni. Ezen túlmenően volt neki egy székely unokatestvére, valamivel idősebb, mint ő, szorosabb kapcsolatban ugyan nem voltak, de behívták katonának és a harctéren nyugati fogságba esett. Balázs nem tudott róla semmit, az önéletrajzába azt írta be róla, hogy eltűnt a világháborúban. Csakhogy nem tűnt el, ő is Amerikába emigrált. A csattanó az volt, hogy eljött meglátogatni a romániai rokonokat és Balázst is. „Eljött a nagy Buickjával, a házunk előtt megállt és mindenki látta, hogy itt van az amerikai rokon, Balázs Ferenc.” Az Amerikában élő rokonok miatt félig-meddig osztályellenség és megint feketebárány lett és Balázs belecsöppent a második nagy pofonba, miután a káderlapjába beírták, hogy lám csak, amerikai rokona van (Balázs Sándor közlése).
Az ötvenes években javasolták, hogy a Szovjetunióban végezze el a doktori tanulmányait. Egy kollégájával ketten elmentek felvételizni Bukarestbe és Balázs bejelentette, hogy ő nem akar kimenni tanulni. Visszautasítása újabb fekete pontot jelentett. Mindennek következményeként hiába volt proletár értelmiségi, 26 évig nem léptették elő az egyetemen. Volt olyan diákja, aki már professzor volt, de ő még mindig lennebb volt. Ez az út vezetett oda, hogy „a fiatalkorú bárgyú, aki marxista lesz, végül ugyanannak a társadalmi rendszernek az ellenségévé vált”. „Szerencsére” a filozófiai előadásai olyan témákból álltak, amelyekhez nem kellett közvetlen ideológiai meghosszabbítás, a dialektikát adta elő. Az egyik diákja, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője, Molnár Gusztáv, aki 1985-ben megszervezte a Limes-kört, felkérte, vegyen részt ebben a körben. Balázs elégtételként úgy fogadta el, hogy a marxista előadásainak azért nem volt olyan nagy hatása. A Limes-körben, az írásaikat elhelyezni már nem tudó, marginalizált magyar értelmiségiek egyfajta vitaklubjában, ahol biztosítva volt a minimális visszhanghoz szükséges nyilvánosság és ösztönző közösség, Balázs legidősebbként aktívan tevékenykedett. Ő volt a szerzője az Észrevételek és gondolatok Cs. Gyimesi Éva Gyöngy és homok című értekezése kapcsán című írásnak (ACNSAS, I236674/4, 155–172). A gyűléseket mindig magánlakásban tartották. Az utolsó 1987. február 20-22-iei találkozó Balázs kolozsvári lakásán kellett volna létrejöjjön. Erre azonban nem került sor, miután 1987. február 7-én a Securitate házkutatást tartott Molnár Gusztávnál, a Limes Kör vezetőjének bukaresti lakásán. Molnárnak még volt annyi ideje, hogy telefonált Cs. Gyimesi Évának és férjének Cseke Péternek, kérve, hogy értesítsék Balázst a nála tartott házkutatásról. A figyelmeztetést követően, házkutatástól tartva, Balázs és felesége két bőröndöt telerakott mindenféle irattal, ami ránézve az akkori rendszer szerint kompromittáló volt, majd éjnek idején eltüntette (Balázs Sándor közlése; Balázs 2005).
Az 1980-as évek második felére az 1982-es Ellenpontok szamizdatkiadvány, Cs. Gyimesi Éva kulturális ellenzéki tevékenysége, és az „illegális megbeszéléseket folytató” Limes Kör a romániai magyar kisebbség körében felerősítette a civil kurázsit. A Limes Kör megszűntével azonban támadt egy nagy űr. A fejleményeket jól ismerő Balázsnak ekkor jutott eszébe, hogy ezt az űrt valahogyan ki kellene tölteni, mégpedig egy szamizdatlapnak a megindításával. Címnek a Kiáltó Szót szánta, mely az 1921-es Kiáltó Szó romániai magyar röpiratnak volt a másolata. Azért látott benne követendő példát, mert a trianoni sokk után az építész, író és politikus Kós Károly és társai voltak azok, akik reményt öntöttek a romániai magyar emberekbe, azzal, hogy kimondták „vigyázzunk, ne legyünk elkeseredve, hiszen cselekedni kell” és „csak az lesz a miénk, amit megszerzünk magunknak”. Balázs úgy gondolta, ezt a gondolatot, ebben a szamizdatlapban meg lehet jeleníteni. Ezért kapta a Kiáltó Szó címet (Balázs Sándor közlése).
Miután az irodalomtörténész Cs. Gyimesivel megbeszélte az ötletet, arra a következtetésre jutottak, hogy az Ellenpontokkal ellentétben, melyet Nagyváradon készítettek, ezt a szamizdatot Magyarországon kellene előállítani. Az 1987 őszi sikeres kapcsolatfelvételt követően, az ötlet kivitelezéséhez magyarországi támogatókat találtak. A lehetséges következményekkel és a Securitatéval számolva, Balázs kidolgozott egy olyan tervet, ami a konspiráció non plus ultrája volt. A magyarországiaktól, akik felkeresték a későbbiekben még azt sem kérdezte meg, hogyan hívják őket. A kapcsolatteremtés következő formáját építették ki. Amikor Magyarországról megérkezett a rövidnadrágos, hátizsákos turistának álcázott fiatalember, akkor felhívta Balázst és azt kérdezte: Mátyás lakás? Balázs azt válaszolta: Tévedés, Balázs lakás. Az illető ebből tudta, hogy nem tévedett, és utána egy órával a Mátyás-szobornál találkoztak. Balázs ezt úgy is bonyolította, hogy Kolozsváron három szobrot használtak, a Mátyás-szobor mellett, a Szentgyörgy-szobort és Vitéz Mihály szobrát. György lakás? Tévedés, ez Balázs lakás. Mihály lakás? Nem, ez Balázs lakás. Ennek alapján találkoztak az előzetesen megbeszélt szobornál (Balázs 2005). „Nem voltam merész és bátor. Nekem más hibám volt: én beképzelt voltam. Beképzelt voltam, mert abban a hitben éltem és ez megalapozott volt, hogy okosabb vagyok, mint azok, akik üldöznek és engem nem fognak meg. Ez a beképzeltség pozitív értelmezése és utólag nekem lett igazam, mert szerencsére senkit sem buktattam le.” – mondta Balázs a 2017. december 1-jei interjúban.
A magyarországiak anyagilag kevésbé támogattak a szerkesztőket, viszont hozzájárultak a technikai részéhez, miután küldtek Balázsnak egy Sinclair ZX Spectrum 48K márkájú személyi számítógépet, amely 1987-88-ban ritkaság számba ment. A számítógépet hozzákapcsolta a kijelzést biztosító kis sporttévéhez, és az adattárolást lehetővé tevő kazettás magnetofonhoz. Majd a billentyűzeten bepötyögte azokat a kéziratokat, amiket összegyűjtöttek. A kis kaliberű készülék másfél sornál többet nem tudott memorizálni és ezért a szöveget mindegyre menteni kellett a magnószalagra. Miután az egész szöveg megvolt az egészet kódolta. A megadottakat beütve egy ötoldalas gépelt szöveg a kód után bekezdésnyi krikszkraksszá változott át, mely azonban a kód megadásával újra hozzáférhetővé vált. A szalagot el kellett juttatni Magyarországra. A kódolt anyagot Balázs rávitte a népdalos vagy más magnószalagra, kazettára. A kurrens dalba tette be a szöveget, amely lehallgatva egyszerű csipogásnak hallatszott, és amikor vége volt, az adott dal ment tovább. Így jutottak ki a kéziratos anyagok Magyarországra, olyan fiatalembereken keresztül, akiknek a nevét szándékosan nem tudta. Alapvető elv volt, hogy minél kevesebbet tudjon mindenki. Ha lebukik, akkor ne tudja lebuktatni a többieket.
Balázs a magyarországi kiadással foglalkozókat nem ismerte, szándékosan a tudatlanság vezérelte. Nem tudja, hogy ki tervezte meg fizikai formátumában a lapot, ki írta át a szövegeket, nem ismerte a szerkesztőket. Miután elkészültek a számok – kettő megjelent, de további hét szám eltűnt –, visszajuttatták Erdélybe a több mint ezer példányban technikailag külföldön kivitelezett anyagot. Balázsnak jó kapcsolata volt a kolozsvári magyar konzulátuson Popovics Emil konzullal, akivel, miután a közelében lakott, szinte nap mint nap találkozott. Az ügyet vele beszélte meg és a kolozsvári konzulátus vállalta, hogy a Magyarországon elkészült példányokat behozza az országba, miközben a terjesztést a helyiek végzik majd magánúton. Az a tény, hogy a kiküldött anyagokból hét szám nem jelent meg, az 1988 augusztusától megszüntetett kolozsvári magyar konzulátushoz köthető, mely 1989 februárjában a második szám behozatalakor még működött, de ezt követően ez a csatorna bezárult.
Balázs a szamizdat munkatársait két csoportra osztja. Az egyikben voltak a szerkesztők, akik a műveleteket végezték, akik a kéziratokat rendbe tették, lefordították stb. A másikban voltak az úgynevezett külső munkatársak, akik egyszerűen elküldték a kéziratot. A szűkebb szerkesztőségi csoport 8-10 emberből, többnyire egyetemi dolgozóból és előadókból, újságírókból állt. Ide tartozik Cs. Gyimesi Éva férjével az irodalmár Cseke Péterrel, Balázs Sándor a második feleségével, a filozófus Nagy György, az újságíró Pillich László és Páll Árpád, az író Beke György, továbbá a kémikus Schwartz Robert és felesége, Anikó.
A külső munkatársak között található Farkas Bende Ágnes és férje Sándor, a történész Fábián Ernő, a könyvtáros Horváth Tibor, az újságíró Jakabffy Tamás, az irodalomkritikus Kántor Lajos, a biológus Kiss Zoltán, az egyetemi tanár Nagy Zoltán, a politológus Salat Levente, a levéltáros Sipos Gábor, a nyelvész Szilágy N. Sándor, a filozófus Tóth Sándor, a költő és dramaturg Visky András. Balázs ide sorolja a disszidens Doina Corneát és Marius Tabacut. Előbbinek a rádióban elhangzott szövegeiből vettek át és fordítottak, de ezen túlmenően egy vele folytatott személyes beszélgetést is leközöltek. Utóbbitól egy Corneának címzett levelet publikáltak. Itt található továbbá a riporter, rádió- és televízió- műsorszerkesztő Csép Sándor, a rokonságból a szépíró orvos apatárs, Mester Zsolt, továbbá két református lelkész, Tőkés László, és apja Tőkés István. Tőkés László a falurombolásról írt, mely meg is jelent, apja pedig az egyházi ügyek problémáit taglalta részletesen. A lapszerkesztők felekezeti hovatartozás nélkül közölték a görög katolikus egyház sérelmeit. A magyar–román kapcsolatok mellett, Pillichen át biztosították a német vonal megjelenítését is. A lapnak volt egy szépirodalom felé nyitó része, Cseke Péter vitte be a lapba, Horváth István egyik versének elemzésével (Balázs Sándor közlése, Balázs 2005).
A későbbiekben a Szabad Európa Rádió beolvasta a Kiáltó Szó „A Ceaușescu-korszak után” című programadó cikkét, amelyben a szerkesztők pontosan leírták elképzeléseiket, arra nézve, hogy minek kell következnie a diktatúra után. A közösen megfogalmazott programadó szövegben, egy többpártrendszerű magántulajdonra épülő társadalom megteremtését tűzték ki. Balázsék nem álltak ki egyetlen politikai párt mellett sem, hanem a demokrácia mellett foglaltak állást. Nem készítettek pártprogramot és nem is volt céljuk, hogy politikai párttá szerveződjenek. Egy szélesebb palettán dolgoztak, amelyekbe beletartoztak a politikai problémák, az egyházi ügyek, egy kicsi irodalom is elvegyült bennük és így tovább. Mindezen túlmenően a szamizdat célja a párbeszéd kialakítása, az elszigeteltség feloldása, a romániai magyarság helyzetének ismertetése és a lehetőségekhez képest a román demokratikus erőkkel történő szövetkezés volt (Balázs Sándor közlése).
A budapesti Bethlen Gábor Alapítvány 1989-ben Márton Áron Emlékéremmel tüntette ki a Kiáltó Szó szerkesztőségét. Az alapítvány az 1988-tól adományozott emlékéremmel, amelyet a keresztény magyarság szolgálatában kiemelkedő munkát végző személyeknek és intézményeknek adtak át, az erdélyi püspök élete példájára kívánt emlékeztetni (Márton Áron Emlékérem 1989). Az 1990-es években, Balázs publicisztikai írásokban ismertette a kommunista rendszer utolsó éveiben megjelent illegális kiadványt és a mögötte húzódó ellenzéki tevékenységet. A 2006-ban bemutatott Kiáltó Szó. Volt egyszer egy szamizdat című kötetével végérvényesen elültette a köztudatban az erdélyi magyar disszidencia utolsó jelentős földalatti megnyilvánulását.
