Bár Balázs Sándor 1990-ben, a nagy forradalmi hévben, a Korunk folyóirat első számában, „dekonspirálta” a szamizdat munkatársait, közölte két írásukat, és röviden vázolta földalatti munkálkodásukat, a Kiáltó Szó kötet formájában történő közlésére huzamosabb ideig nem vállalkozhatott. Balázs sokáig alkalmatlannak tartotta, hogy a korabeli mediatizált hangulatban leírja, hogy 1988-89-ben Magyarországon nyomtatott illegális sajtótermékek kerültek be Erdélybe. Emiatt csupán másfél évtizeddel később, miután valamelyest leülepedtek a dolgok, kerülhetett sor a kötet 2005. évi megjelentetésére. Balázs könyvében kizárólag olyan szövegeket közölt, amelyek vagy benne voltak a megjelent két számban, vagy amelynek kézirata a további hét számból a birtokában volt. Nem publikálta azonban, azokat az írásokat, amelyeket a Kiáltó Szónak írtak ugyan, de amelyeket az egykori munkatársak 1989 után valamilyen formában leközöltek. A könyv műfaját „dokumentumokkal alátámasztott visszaemlékezésnek” nevezi, miután a meghatározásban benne van mind a szubjektív hozzáállás a témához, mind pedig az objektív tények iránti hűség. Kötete két részre tagolódik. Az első szerkezetileg, tartalmilag tükörképe a másodiknak, a Dokumentumok címűnek, amely nem kronológiai sorrendben, hanem tematikusan közli a Kiáltó Szó nyomdatechnikailag megjelent vagy csak írógépen sokszorosítva terjesztett cikkeit. Az első részben, a lap megszületésének bemutatását követően, a dokumentumok között szereplő írásokhoz hozzáfűzött egyéni gondolatokból, magyarázatokból, kirajzolódik a lapszerkesztői elgondolás is. A 2006 folyamán bemutatott kötet végérvényesen elültette a köztudatban az erdélyi magyar disszidencia utolsó jelentős földalatti megnyilvánulását.