Beke László fiatal művészettörténészként a hatvanas évek végén kapcsolódott be a magyarországi progresszív művészeti mozgalmakba, s hamarosan aktív résztvevőjévé, jelentős szervezőjévé vált az eseményeknek. Ezt a tevékenységet nem hivatalos minőségében végezte, hivatali munkahelyén akkoriban a középkori zománcművészet volt a kutatási területe.
A dokumentáció műfajához már fiatal kora óta vonzódott, 14 évesen például - fotóriporternek készülvén - minden fényképfelvételének adatait lejegyezte egy füzetbe. Ezek ma is megvannak, a feljegyzések a fotóról és a negatívok részei az évtizedek során akkumulálódó archívumnak (aminek fotószekciója azóta tízezres nagyságrendre duzzadt).
A művészet konceptuális megközelítéséhez az egyetemi évek alatt hallgatott elméletek (lingvisztika, szemiotika, strukturalizmus) révén kapcsolódott. Nagy hatással volt rá Joseph Kosuth művészetfelfogása, ennek kapcsán visszautasította a kritikusi pozíciót, a kortárs művészet iránt érdeklődő művészettörténészként határozva meg magát partneri viszonyra törekedett a művészekkel.
A magyarországi konceptuális művészet történetét az általa 1971-ben kezdeményezett Elképzelés projekttől számítja ma a művészettörténet (anyaga nemrég könyv formátumban is megjelent, magyar és angol nyelven). Ez a projekt annak idején egy dossziékiállításnak indult. Felhívást intézett általa ismert művészekhez, kettős céllal: egyrészt, hogy helyzetképet rajzoljon fel a progresszív művészet néhány törekvésének pillanatnyi állásáról, másrészt ily módon kívánta áthidalni az abban az időben fennálló kiállítási és publikációs nehézségeket.
Emellett tágítani szerette volna a képzőművészet határait (ezért a felhívást költőknek is elküldte), valamint ösztönözni kívánta az akkortájt szárba szökkenő konceptuális gondolkodást is (a felhívás mottója egy idézet volt: “a MŰ = az ELKÉPZELÉS DOKUMENTÁCIÓJA”). Nem kizárólag koncept-munkákat várt azonban, hanem mindenféle olyan gondolatot, ötletet, tervet, amely akkoriban nem valósulhatott volna meg.
Végül harmincegy művész reagált a felhívásra (eredetileg csak huszonnyolc felhívást küldött szét). A beérkezett anyagot az akkori kis lakásukban mutatta be, ahol helyhiány miatt csak két látogatót tudott fogadni egyszerre. Összesen így is nyolcvanan látták. Sikeresnek érezve az akciót, a kibővített változatát be szerette volna mutatni a székesfehérvári István Király Múzeumban, azonban ezt a kiállítások zsürizésében illetékes Lektorátus végül nem engedélyezte.
Több hasonló projektet kezdeményezett az évek során (pl. Tükör/Mirror/Spiegel/Miroir; Utcakövek, sírkövek; Cseh-szlovák-magyar művészek találkozója). Ezek közül a Balatonboglári Kápolnaműteremben rendezett kézfogás akció például az itt készült tablónak hála kézzelfoghatóan maradt emlékezetes. Ennek során a jelen lévő tizenhárom magyar és tizenegy csehszlovák művész kezet rázott egymással, és ezt egy táblázatszerűen elrendezett fotótabló formájában dokumentálták.
Ebből a résztvevők mindegyike kapott egy példányt. Az esemény szimbolikája Beke interpretációjában többek között arra utalt, hogy "az emberek ellenállhatnak a politikai hisztériakeltésnek és egyénileg előítéletek nélkül közelíthetnek mások felé” (a magyar csapatoknak a hatvannyolcas csehszlovákiai bevonulásban játszott szerepe kontextusában).
1956 Budapestjének és 1968 Párizsának emlékezete, az 1972-ben aktuális magyarországi március 15-i tüntetések, a szocialista képzőművészet közhelyes fogalomhasználata, valamint Gazdag Gyula Sípoló macskakő című, betiltott, majd engedélyezett filmje jelentette a kontextusát az Utcakövek és sírkövek akciónak, melyre számos művész készített a témával kapcsolatos munkát.
Az anyag diavetítés formájában lett bemutatva a Balatonboglári Kápolnaműteremben rendezett, Pauer Gyula és Szentjóby Tamás által szervezett Direkt héten, 1972 júliusában. ”Életem legjobb előadása volt, kb. 20 percen át tartott, aztán Pauer Gyula lerúgta véletlenül a diavetítőt, zárlatot kapott a gép, és soha senki nem tudta meg, hogy mi volt a folytatása ennek az előadásnak, de én ezt nagyon fontosnak tartottam."
Archívuma folyamatosan gazdagodott az évtizedek alatt. 1970-től kezdve saját koncepteket is készített, ezeket “ismeretlen művész” címszó alatt archiválta. Számos tematikus gyűjtés is keletkezett, amelyek megírandó esszék, tanulmányok, könyvek alapjául szolgálhatnak. Az időközben ezerkétszáz doboznyi anyagot tartalmazó archívum tartalma széleskörű érdeklődését tükrözi.