Hivatalos és nem hivatalos művészet párhuzamos jelenlétének idején, a nyolcvanas évek civil információs hálózatainak termékeny befogadói közegében jött létre 1983-ban a Liget Galéria, a XIV. kerületi Tanácshoz tartozó Zuglói Művelődési Házban.
Az anyaintézmény nagy függetlenséget biztosított a galériavezetőnek, Várnagy Tibornak a programok összeállításában, ami – akkoriban szokatlannak számító – regionális kapcsolatokra, irányzatokra, új műfajokra összpontosító kiállítási program kidolgozását tette számára lehetővé. Közösségi utópián alapuló, optimista programjukat partizánstratégiával valósították meg: legális kiskapuk mentén navigálva hívtak meg művészeket, állítottak össze utazó kiállításokat szinte önköltségi alapon.
A fotó és a videó vámszempontból akkoriban nem minősült műtárgynak, így a nyolcvanas évek közepétől a külföldi művészekkel folytatott együttműködés jelentősen megnövelte a galériában a „fotókiállítások” számát, noha a fotóval mint elsődleges médiummal nem foglalkoztak: ezen a módon külföldi kiállításokat is bemutathattak. A fotó és a videó jó hordozónak bizonyult a konceptuális művészet, a performansz, a test-, a tájművészet és más kapcsolódó, az idő tájt abszolút aktuális irányzatok közvetítésére.
A galériavezető a kezdetekben megpróbálta kideríteni, milyen engedélyek szükségesek a külföldi művészek meghívásához. Az illetékes szerv egyik – a galéria tevékenységével rokonszenvező – alkalmazottja nem hivatalosan azt javasolta: a legegyszerűbb, ha úgy adminisztrálják a dolgot, mintha a kiállítandó művek magyar magánszemélyek magánygyűjteményébe tartoznának. Ezzel a módszerrel valóban leegyszerűsödött a külföldi kiállításokhoz kapcsolódó ügymenet.
Hivatalos kiállítóhelyként ugyanakkor a kiállításokat zsűriztetni kellett. A zsűri minden esetben jegyzőkönyvet vett fel, amely felsorolta az összes kiállítandó mű adatait (cím, technika, méret, készítés ideje). A rendszer rugalmas volt annyiban, hogy a galéria javasolhatott zsürorokat a hivatalos szervnek, arra hivatkozva, hogy az anyag megítélése speciális szakértelmet kíván. Így az is előfordulhatott, hogy egy-egy művet kihagytak a jegyzőkönyvből (például egyszer a direkt politikai művészet iránt elkötelezett Inconnu csoport munkáját), miközben a művet magát kiállították. Ez persze sok résztvevős csoportos kiállításon történt, így szinte biztosra vehették, hogy a művek mennyisége és a bemutatás módja miatt egy kívülálló nem fogja észrevenni a trükköt.
Ugyanakkor a jegyzőkönyvek az alkalmazottak érdekeit is védték. Ha valaki feljelentette őket a kerületi tanácsnál vagy a pártbizottságon, előhúzhatták a jegyzőkönyvet, bizonyítva, hogy szakmai szempontból jóváhagyott anyagról van szó, ezért a hatóságoknak nincs okuk bezáratni a kiállítást, vagy fegyelmi eljárást kezdeményezni a munkatársakkal szemben.
A galéria első kiadványa nem hivatalos nyomtatvány volt, fénymásolt, 5-10 példányban készült, magyar nyelven. Később, a kilencvenes években már nyomtatott katalógusaik is megjelentek nagyobb példányszámban (1000), de végső formáját az archívum az internet segítségével nyerte el 2000 tájékán.
