Juhász Gyula nagy hatású magyar történész volt, az 1930-as és 1940-es évek szakértője. Elsősorban diplomácia- és eszmetörténettel foglalkozott. A Rákosi-korszakban a fegyveres erőkhöz csatlakozott, és a Sztálin Katonai és Politikai Akadémia történelem tanszékét vezette (melyet Sztálin halála után átneveztek). 1956-ban a forradalom utáni megtorlás miatt otthagyta a hadsereget. Történész diplomát csak ezek után, 1958-ban szerzett az ELTE-n, és az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa lett. 1956-os múltja miatt korlátozták hozzáférését a levéltári anyagokhoz, Juhász mégis úgy döntött történészként kíván érvényesülni. Az 1960-as évek végétől azok közé a történszek közé tartozott, akik a legtöbbet tették a diszciplína megújulásáért, és társaihoz hasonlóan rendszeresen kritika tárgyává vált "objektivizmusa" miatt, vagyis azért, mert következtetéseit igyekezett az elsődleges források alapján levonni, s a történetírást nem az ideológiai önigazolás terepének tekintette. 1985-ban az általa alapított Magyarságkutató Csoport vezetője lett, majd a következő évtől az OSZK főigazgatójává nevzték ki, mely tisztséget haláláig töltötte be. Közreműködött az OSZK Történeti Interjúk Tárának intézményesítésében, illetve a korábbi zárt gyűjtemény megnyitását is elrendelte a rendszerváltozás után. 1989-től a Magyarok Világszövetségének társelnöki tisztét is betöltötte.