A zsidó identitást kutató interjúk gyűjteményének egyik tipikus darabja a 003. számú interjú. Erős Ferenc Ehmann Beával közös tanulmányában elemezte az elbeszélést (Erős, Ferenc, and Ehmann Bea. "Az identitásfejlődés tükröződése az önéletrajzi elbeszélésben." In Azonosság és különbözőség: tanulmányok az identitásról és az előítéletről, 96-113. [Budapest]: Scientia Humana Társulás, 1996.).
Az itt idézett interjú alanya egy ekkor 26 éves, budapesti, értelmiségi nő volt, a beszélgetés 1984-ben zajlott. A fiatal nő elől gyermekkorában szülei titkolták zsidó származását, ezzel pedig a “hallgatás stratégiáját” folytató családok szélesebb csoportjába tartoztak. E csoportra jellemző több tipikus vonás fedezhető fel az interjúalany elbeszélésben.
Az apai ágon erdélyi, anyai ágon budapesti felmenőkkel bíró nő elmondása szerint 13 éves korági nem tudott saját zsidó származásáról és egyáltalán a zsidóság történetéről, üldözéséről sem voltak információi. A nő szerint szülei megpróbáltak ezt elfelejteni, soha sem beszéltek neki erről. A felvilágosítás – nem egyedi módon – a családi körön kívülről érkezett. Ez esetben a nőt egy barát avatta be: “Amikor ez a fiú elmondta, az nagyon mélyen érintett, bár akkor még csak verbális szinten, mert még nem találkoztam ezzel a dologgal, az antiszemitizmus megnyilvánulásaival, de akkor szembesültem azzal, hogy milyen borzasztó dolog ez, és hogy tulajdonképpen egy üldözött fajtának vagyok a leszármazottja.”
Az elbeszélésben az elhárítás pszichológiai mechanizmusai fedezhetők fel. Erős és Ehmann hosszan fejtegetik ezek jelenlétét írásukban. Az interjúalany úgy fogalmaz, számára az a szó, hogy zsidó egy tárgytalan szorongást jelentett. Tapasztalatai szerint a zsidó családokban nevelkedett fiatalokban több az érzékenység és kevesebb az önbizalom, mert szüleik a nevelésben – kimondhatatlan apró gesztusokkal, összerezzenésekkel – átadták nekik a saját félelmeiket, saját üldöztetésük élményét. Elbeszélésében a kettősség érzése is megjelenik zsidó léttel kapcsolatban: zsidónak lenni egyszerre jelent számára biztonságérzetet, amit a közösséghez tartozás érzése nyújt és egyszerre bizonytalanságot és szorongást, amit egy esetleges újabb zsidóüldözés rémképe táplál.
Erős és Ehmann értelmezése szerint az interjúalany az interjú végére eljut egy pontra, ahonnan tovább építheti az életét. Ez az értelmezési keret egy sokkal stabilabb alapot jelent azzal szemben, amit a zsidó identitás tükrözhet számára: azaz a kirekesztettséget, az üldözöttséget, a veszteséget és a trauma élményét. Mindez végül verbalizálódik, kimondhatóvá válik.
Az interjú példája annak a folyamatnak, amely során a hallgatás asszimilációs stratégiája kontraproduktivvá válik. A szülők azzal, hogy nem mondták el gyermekeiknek származásukat, nemhogy megóvták volna őket azoktól a konfliktusoktól, melyektől féltették őket, hanem egyenesen kiszolgáltatták nekik őket. (Erős Ferenc, Kovács András, Lévai Katalin: Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok?" Medvetánc, 1985/2-3., 129–144.)
