Az egyetemi diákságnak köztudottan kivételesen nagy szerep jutott az 1956-os magyar forradalomban: annak előkészítésében, a rendszerbíráló nyilvánosság kiszélesítésében, az október 23-i békés tüntetésben, majd az önvédelmi harcokban, a forradalmi önigazgatásban csak úgy, mint a második szovjet inváziót s a kádári ellenforradalmi puccsot követő konspiratív ellenállásban. Nem meglepő, ha a forradalmi diákság részvétele és történelmi súlya ezzel volt arányos később is a nyugati emigrációban, miután 1956 végén, 1957 elején sok ezer magyar diák menekült át Ausztriába és Jugoszláviába, hogy új hazát válasszon magának 5 kontinens 35 országában.
A magyar emigráns diákmozgalom szervezése igen korán, már a menekülttáborokba érkezve megindult. 1956 december 4-én önálló segélyiroda nyílt Bécsben, ahol az UFHS korai előzményeként megalakult a Menekült Magyar Egyetemisták Szövetsége. 1957 január közepén e koordinatív segélyszervezet a belgiumi Louvainbe, majd két hét múlva Kölnbe települt át, ám ekkorra már több más európai és tengerentúli országban is javában szervezkedtek a frissen oda érkező menekült diákok. A Szabad Magyar Diákok Szövetségének alakuló közgyűlését végül 1957 pünkösdjén Vaduzban sikerült összehívni, hol az emigráns magyar diákság küldöttei a Lichtensteini Nagyhercegség tanácstermében mondták ki szervezetük megalakulását. Az exkluzív helyszínhez képest – melyet az uralkodóház egy magyar származású tagja ajánlott fel a hontalan diákoknak – a szervezet első nyilatkozata még szerény, bár forradalmárokhoz méltóan elszánt és öntudatos volt:
„Magyar diáktársaink! Mi, hazánkat elhagyni kényszerült magyar egyetemi hallgatók, egységes szövetségbe tömörültünk, amely a világ 14 országában élő, több ezer egyetemistát fog össze. A világszövetség alakuló kongresszusáról első szavunkkal Hozzátok fordulunk. Nem képviselni, csak szolgálni akarunk Titeket és Hazánkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy otthon vihar van, és mi az eresz alatt állunk. A miénk csak a második szó. Tudjuk, hogy szabad lehetőségeink megsokszorozzák kötelességeinket. Ígérjük, hogy minden tudásunkkal, tehetségünkkel és munkánkkal az eljövendő szabad Magyarországért dolgozunk. (…) Hangot akarunk adni a Ti néma igazságotoknak, és nem felejtjük el elesett, kivégzett bajtársainkat. Bármilyen messze kerültünk egymástól, lélekben nem szakadunk el soha.”
A Szabad Magyar Egyetemisták Szövetsége – 1961-től újra felvéve a MEFESZ 1945-1947-es, majd 1956 őszén használt nevét – egy évtizeden át jórészt hű maradt e vállalásához, sőt tagságának többsége az után is, egy életen át. Demokratikus patrióta mozgalma világszerte számos hívet szerzett az eltiport magyar forradalom ügyének. Bátran szót emelt a csatlós Kádár-rezsim véres bosszúhadjárata és hazug propagandája ellen, az egyszer már sikerrel kivívott szabadság öntudatával megőrizve a szolidaritás és ellenállás szellemét nemcsak egymás közt, saját soraiban, hanem amerre útja vitt, szerte a nyugati magyar diaszpórában. Ez a népes fiatal emigráns nemzedék lelkes fogadtatásra talált mindenütt a „szabad világban” és kivételesen nagy esélyt kapott, hogy saját sorsát bátran kezébe vegye; értelmiségi szerepét, saját küldetéstudatát is ez formálta. Mint Várallyay Gyula, az emigráns diákszövetség egykori elnöke írja:
„A menekült diákok érdekeit kívántuk képviselni minden fórumon, ahol csak ösztöndíjakról, segélyekről döntöttek. Fő célunk az volt, hogy a lehető legtöbb magyar diák mielőbb befejezze tanulmányait. Ezzel tartoztunk önmagunknak, és az országnak, ahonnan jöttünk. És mert jókora szellemi deficittel érkeztünk Nyugatra, segítettük diáktársaink részvételét mindenütt, ahol csak jeles magyar és nyugati értelmiségiek aktuális témákról, s a magyar múltról és kultúráról beszéltek, hogy ezzel is pótoljuk az űrt, amit egysíkú korábbi oktatásunk hagyott bennünk.”
Az emigráns diákmozgalom aktivitása és – Várallyay által gonddal megőrzött – dokumentációja jól mutatja, hogy tagjai mennyire komolyan vették az intenzív nyelvtanulás és szakmai önképzés mellett az állandó szellemi, politikai önnevelést is. A Szövetség országonkénti tagszervezetei és az emigráns diákok helyi körei számos önálló programot szerveztek, s aktívan részt vettek egyetemük rendezvényein is. Az UFHS genfi székhelyű „Nemzetközi Titkárságának” körlevelei, majd a szervezet öt nyelvű lapja: a Magyar Diák – Hungarian Student számai „tanulmányi hetekről”, irodalmi és művészeti pályázatokról adnak hírt, s a gyűjteményben az egykori diákszerzők ma is frissnek ható, tartalmas esszéi, tanulmánykötetei is rendre előkerülnek.
Az eszmei, politikai orientáció talán még inkább foglalkoztatta a diákszövetség tagjait e mozgalmas évtizedben. „Mi lehet az emigráns diákság politikai állásfoglalása?” – olvasni visszatérően az UFHS által meghirdetett vitafórumokon. A magyar érdekű ügyekben jó ideig még nagyobb részt töretlen az erkölcsi, politikai konszenzus. (Petíciók és demonstrációk Tóth Ilona halálos ítélete, Nagy Imre és társai kivégzése, Bibó István fogva tartása vagy a marosvásárhelyi magyar egyetem bezárása ellen, stb.) Úgy tűnik, „A demokrácia iskolája” címmel meghirdetett szabad vitafórumon sincs kirívó nézetkülönbség a képviseleti demokrácia, a többpártrendszer, az önigazgatási és föderatív alapelv, az autonómia, a kisebbségvédelem vagy épp a tolerancia megítélésében. De már ’56 eszmei, politikai öröksége, a semlegesség, a „szocialista demokrácia”, a „harmadik út”, a gyarmati függéstől szabaduló „harmadik világ” sorsa vagy a hidegháború várható végkimenetele nagyon is megosztja az emigráns diákokat.
Nem csoda, hisz sokféle hatás és ellenhatás érte őket, s e korai években sem ők, sem a Szövetség nem volt(ak) egészen független(ek) – mint azt dokumentumaival a gyűjtemény és Várallyay két tényfeltáró könyve is igazolja, Tanulmányúton és Tévúton címmel. A diákok egyéni ösztöndíját és alkalmi segélyeit jó esetben, mint például Svájcban, a fogadó ország diák- vagy öregdiák-szövetsége, maga az egyetem, vagy annak egy tehetős szponzora: a Ford, a Fullbright Alapítvány, az International Rescue Committee biztosította. Az UFHS szervezete és főként genfi központja működési költségeit viszont kezdettől szinte kizárólag a CIA egy propaganda-alapja: a Free Europe Committee párizsi irodája fedezte az 1960-as évek közepére már mind szűkmarkúbban, egyre több feltételt támasztva. Főként miután kitűnt, hogy a Szövetség vezetését egy balos diákcsoport vette át, kik közül a magyar belügyi elhárítás többeket már jó ideje maga irányít ügynökként a szervezet bomlasztására.
Annak, hogy a Szövetség tíz év után, 1967 elején végül feloszlott, persze korántsem ez volt az egyedüli oka. Az ’56-os emigráns diákság addigra javarészt már végzett, s a kelet-nyugati enyhülés is idejétmúlttá tette az emigráns kultúrszervezetekre is kiterjesztett, hidegháborús propaganda-hadviselést. Amúgy a genfi központ botrányos önfelszámolása korántsem diszkreditálta és verte szét az emigráns diákmozgalom egészét. Életerős helyi szervezetei, például Ausztriában, Németországban vagy Amerikában, még jó ideig tovább éltek, másutt öregdiák szövetségekké alakultak, vagy a magyar emigráns értelmiség bőséges utánpótlásaként korábbi diákmozgalmár tagjai számos közéleti fórumot és kultúregyesületet működtettek egész a rendszerváltásig, sőt, némelyiket máig is. (Bécsi Európa Club, hollandiai Mikes Kör, párizsi Magyar Műhely, londoni Szepsi-Csombor Kör, Bessenyei Kör, New Brunswick USA, Katolikus Magyar Egyetemi Mozgalom, ’Dies Academicus’ Genf, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Pax Romana, stb.)
A Várallyay-gyűjtemény jó 60 éves története híven tükrözi a fiatal 56-os emigráns nemzedék hányatott sorsát, lázas identitás-keresését, és máig fel-feltámadó „múltmentő” igyekezetét. Maga a gyűjtő, noha kezdettől lelkesen részt vett az MEFESZ-UFHS ’56 őszi itthoni, majd nyugati szervezkedéseiben, korán Amerikába kerülve, vagy három évig inkább csak a Harward campuszáról követhette a magyar emigráns diaszpórával világgá széledt diákmozgalom alakulását. 1959 őszén azonban, mikor a Szövetség egy évre elnökévé választotta, félbehagyta amerikai tanulmányait, s mielőtt a nemzetközi titkárság irányítását a genfi irodán átvette volna, sorra végiglátogatta az UFHS nyugat-európai tagszervezeteit. Aktív és sikeres elnöksége idején maga is módszeresen gyűjteni kezdte a fontosabb belső forrásokat (közgyűlési jegyzőkönyvek, vita-anyagok, körlevelek, sajtócikkek, etc.), ám ebbéli buzgalma, 1961 elején Amerikába visszatérve, alábbhagyott. Mire pedig az emigráns diákmozgalom 1965-re válságba került, majd feloszlott, Várallyay pályakezdő mérnökként már Dél-Amerikában és a harmadik világ más tájain próbált szorgos munkával sok éven át helytállni.
Újabb két évtized múlva, 1986-ban, végül elhatározta: megírja az UFHS történetét, s ahhoz további forrásanyagot kérve körlevelet intézett egykori mozgalmi társaihoz: „Amint múlnak az évek, nemcsak a feledés erősödik, de a visszaemlékezés igénye is nő – írja. – Sőt, maradandóbb érvényű tevékenységeink kapcsán föllép az események rögzítésének igénye is.”
Ami azt illeti, a mozgalom öndokumentációs igénye már aktív éveiben, igen korán felmerült. Várallyay körlevelében maga is emlékezteti társait az UFHS-közgyűlés egy 1964-es határozatára, mely utasította a genfi titkárságot, hogy az országonkénti tagszervezetek elnökeinek bevonásával dokumentálják a diákszövetség történetét. (Ő tehát krónikásként csak egy régóta fennálló köztartozást kíván jó húsz év múltával leróni.) Kérése nem maradt visszhangtalan: vagy három tucat hajdani mozgalmi társa küldött a világ minden részéből számos értékes adatközlést, dokumentumot 1988 őszére elkészült könyvéhez, ami már csak a rendszerváltás után, 1992-ben jelent meg – igaz, ekkor két kiadásban is: itthon és Nyugaton egyaránt. Köszönetnyilvánításaiból jól követhető, hogy kitől milyen segítséget kapott a szerző irattára gyarapítására; így könyve előszavában külön kiemeli Papp László, az amerikai tagszervezet ex-elnökének érdemeit, aki, mint írja, „közel 8 kilónyi irattal ajándékozott meg”. Diszkréten bár, de a gyűjtő és krónikás személyes indítéka is hangot kap a szerzői előszóban, így az a körülmény, hogy szűkebb családja: ecuadori felesége és magyarul csak keveset értő gyermekei körében nemigen tudja ifjúkora e meghatározó élményeit kellő mélységben anyanyelvén megosztani.
Végül ráadásként itt kíván említést az iratbővülés harmadik hulláma, mely a rendszerváltástól az ezredforduló utánig tart, mikor a „Tanulmányúton” című kötet után a „Tévúton” is megjelenik. Várallyayt ugyanis továbbra sem hagyta nyugodni a mozgalom méltatlan vége és az utolsó két év feltűnő irathiánya, s így maga és sok társa alapos gyanúja nyomán végül kikérte az Állambiztonsági Iratok Történeti Levéltárából (ÁBTL) az emigráns diákmozgalomról fennmaradt összes belügyi titkos iratot. Az eredmény keserű tanulságokkal szolgált. A több száz oldalnyi archív irategyüttes mindegyre azt igazolja, hogy a magyar belügyi elhárítás ügynök-telepítések és bomlasztó akciók sorával az utolsó években mélyen behatolt az emigráns diákszervezet életébe. Várallyay pedig úgy érezte: ennek történetét is ő tartozik még megírni és nevekkel, adatokkal dokumentálva nyilvánosságra hozni. A gyűjtemény utolsó két irattartóját nem csak a belügyi iratmásolatok töltik meg, hanem újabb könyvének kritikai visszhangja s az érintettekkel - a leleplezett egykori ügynökkel, barátaival és családtagjaival - folytatott levélváltásai is.
