Az Orfeo művészeti csoport tagjai az 1968-as diákmozgalmakkal és az újbaloldali áramlatokkal szimpatizálva kritizálták a fennálló kommunista rendszert. Az Orfeot a kommunista párt mint ellenőrizhetetlen, rendszerellenes nézeteket terjesztő, a legitim együttélési formákkal szembenálló csoportként támadta.
Az Orfeo alapját egy 1969 őszén megalakult bábegyüttes képezi, melyhez egy színházi társulat, egy zenekar és egy képzőművészekből, illetve fotósokból álló művészcsoport csatlakozott. A különböző művészeti ágakat képviselő fiatalokat a közös alkotás szándékán túl egy nagyon határozott, a fennálló rendszert baloldali, marxista ideológiai alapon erősen kritizáló attitűd kovácsolta közösséggé. Művészi ambíciójuk a társadalmi aktivitás szándékával találkozott.
A kommunista hatalom szemében nemcsak mint káros, nyugati ideológiák követésére és terjesztésére alkalmas közegként jelent meg az Orfeo, a közösség feltételezett belső viszonyai az erkölcstelenség bírálatát, alternatív életmódjuk pedig a kommuna-vádat váltotta ki. Az Orfeo „üggyé” vált: támadó sajtócikkek, megfigyelés, nyomozás, kihallgatás. Végül az 1970-es évek közepén a csoport szétvált, néhányan más keretek között folytatták tevékenységüket, míg mások teljesen eltávolodtak.
Az Orfeo története meglehetősen összetett. A csoportra a nemzetközi események közül főként az 1968-as párizsi diáklázadás, az újbalos áramlatok, a kubai forradalommal való szimpatizálás, Che Guevera mitikus tisztelete, a kínai Maoizmushoz való korai vonzalom hatott. Viszonyukat a fennálló rendszerhez a belpolitikai helyzettel való elégedetlenkedés, a párt kétarcú politikájának elítélése és a társadalmi igazságtalanságok sérelme formálta. Tevékenységük a művészet formai megújulása és a közéleti, politikai kérdések megvitatásának, a társadalmi hatásgyakorlásnak együttes szándéka; az egyéni szintű útkeresés és a valódi tartalommal bíró közösségi lét igénye mentén bontakozott ki.
A történet origó-pontját a Képzőművészeti Főiskolán találjuk meg. Egy bábegyüttes megalakítása volt az alapötlet, amit 1969-ben néhány fiatal művészhallgató, többek között Malgot István szobrász, Fábry Péter fotós, Kiss Mihály grafikus, Németh Ilona bábtervező, Lóránt Zsuzsa szobrász-tanár, Bálványos Huba grafikus-tanár kezdeményezett. A bábok elkészítése a képzőművészeknek nem okozott nehézséget, de ahhoz, hogy előadás is szülessen, más művészek, színészek, rendezők, zenészek bevonására is szükség volt. Ekkor hívta meg Bálványos ismerősét, Fodor Tamást, aki az előadáshoz szövegeket mondott fel magnóra és később a színházi társulat alapító-vezetője lett. Zuglóban, egy pinceklubban kezdték a munkát, majd a Hazafias Népfront IX. kerületi épületében. Már az első előadás témaválasztásából egyértelműen sejthető volt, milyen gondolatiságot képvisel a csoport. A szélső-balos eszméket is valló Györe Imre Orfeo szerelme című verses színművét adták elő, ami egy politikai allegória volt a maoizmussal szintén szimpatizáló Che Guevaráról. Nevét a csoport nem véletlenül innen kölcsönözte.
A Főiskolán kapott szellemi muníció a helyi KISZ-szervezetet irányító Bálványos Hubától érkezett. Sándor L. István cikkében kiemeli, hogy a Képzőművészeti Főiskolán Bálványos KISZ-titkárként, majd összekötőként élénk ifjúsági életet szervezett, személyisége vonzotta a fiatalokat. Malgot szerint a KISZ-vezetés baloldalibb volt, mint a magát baloldalinak nevezett kormány vagy államhatalom. Olyan fórumokat szerveztek, ahol a témák nem a párt által támogatott kérdések és szereplők körül forogtak, szó volt a neomarxizmusról, a Csoóri Sándor által képviselt népi irányzatról, az egzisztencialistákról, stb. Malgot az ideológiai útkeresés tekintetében látja az Orfeo előzményeit e találkozókban.
A báb- és zenei együttes Kőbányán, az ifjúsági klubban lelt otthonra, Angela Davis Klub néven szerveződtek. Nánay István újságíró, kritikus értékelése szerint az Orfeo Bábegyüttes munkássága a maga korában egyedülálló volt a hazai bábos világban, a palettára az Orfeo deklaráltan politikai színházként került fel. A későbbi előadások is bizonyítják ezt, így például egyik sokat emlegetett darabjuk, a világból kivetett és ahhoz alkalmazkodni vágyó, de mindeközben önmagát elveszítő, „külső erők bábujává váló” kisembert bemutató Mockinpott úr (1971).
A színészekből álló Orfeo Stúdió hasonló módon közelített a társadalmi problémák felé. Az első darab, a 45 előadást megért Etolie (1971) az illegalitásba kényszerített spanyol kommunista párt és a párizsi diákmozgalmak felől érkező hatások között őrlődő főhősről, a forradalmiság eszmei és gyakorlati tartalmának egymásnak feszüléséről szól. A Vurstli (1972) pedig a hatalom és kisember viszonyát járta körül. Utóbbi fejezte ki Fodor szerint legpontosabban, milyennek érezték a világot és mi ellen hadakoztak, miből akartak kivonulni, hogy megteremtsék a maguk „munka- és életközegét”. Nem hiába tartották a hivatalos fórumok veszélyes politikai parabolának a Vurstlit.
Az amatőr színházak erőteljes jelenléte Magyarországon 1967/68-1973 közé tehető. A korszakban a fogalom a hivatásos színház mellett létező együtteseket jelölte, akik amatőr körülményeik ellenére sokszor professzionista színvonalú produkciókat hoztak létre, melyeket saját helyiségükben rendszeresen játszottak. A résztvevők korosztályát tekintve ez a fiatalok színháza volt. A témaválasztás és formanyelv megújítása egyaránt jellemezte e társulatokat, melyek bel- és külföldi sikereket is hoztak számukra. Az Orfeo politikai színház is volt egyben, azaz társadalmi, közéleti problémákat feszegetett jóval szabadabb mozgástérrel, mint a kőszínházak.
A stúdió mellett megalakult a zenekar, a fotó- és képzőművészeti kör. A zenekar repertoárjában latin-amerikai forradalmi dalok, később magyar, kelet-európai népzenék kerültek. Kamondy Ágnes egykori tag így válaszolt arra az újságírói kérdésre, mit talált az Orfeoban vonzónak 1971-es csatlakozásakor: „Az Orfeo csoportban egy rendkívül kreatív közegre találtam, szimpatikus és szép fiatal nőkkel és férfiakkal, akik nem az összhangzattanról beszéltek, hanem a világról, a társadalomról, a lázadásról, és olyan művészetet képviseltek, ami mély szociális elkötelezettséget sugárzott.” 1972 őszén, amikor az Orfeo csoportot valamennyi budapesti művelődési házból kitiltották, a zenekar megváltoztatta a nevét, hogy tovább működhessen, ezért a csoport kizárta a zenekar tagjait.
A fotósok elsősorban szociofotókat készítettek, témájukat képezte a nehéz fizikai munkát végző munkások és parasztok, a szegények világa. A képzőművészek – bábosokhoz, színészekhez, zenészekhez, fotósokhoz hasonlóan – nem a szocialista realizmus irányelvei szerint ábrázolták a világot és az embereket, alternatív formavilágból táplálkoztak.
Az előadások után a művészek beszélgetésre, vitára hívták a nézőközönséget, amely alkalmak mindkét csoport tagjainak sokat jelentettek, hisz közösen oszthatták meg gondolataikat az adott darabban boncolgatott kérdésekről. Emellett különböző Népfront-helyiségekben kifejezetten beszélgetős klubesteket is tartottak előadók, beszélgetőpartnerek meghívásával.
A csoport tagjai visszaemlékezésükben leszögezik azt a sokféleséget, ami a közösség politikai beállítottságát jellemezte, e több irányba fejlődő és kiteljesedő nézetek közös gyökerét a baloldali alapokon álló, rendszerkritikus attitűd jelentette. Az Orfeo saját hitvallása szerint céljuk a társadalmi valóság művészi megismerése volt és az, hogy a közönség felismerje, a művekben felvetett problémákat nekik kell megoldaniuk a valóságban. Az eszköz tehát a művészet volt, a cél azonban nem „csupán” egy művészeti produktum létrehozására korlátozódott, a politikai gondolkodásmód, a társadalmi önreflexió élénkítése és irányítása is jellemezte e törekvéseket. Az Orfeosok kapcsolódási pontokat kerestek a magyar népi kultúra, a népzene autentikus hagyományaival is. A NÉKOSZ-t tekintették az utolsó olyan magyar politikai mozgalomnak, amelynek célkitűzéseivel valamelyest azonosulni tudtak.
Malgot István egy interjúban így foglalta össze, mit tartott nézeteik alapvonásának: „Mi a francia ’68 eszméivel szimpatizáló, alapvetően a marxizmus talaján álló, tehát baloldali csoportot alkottunk. Azt láttuk magunk körül, hogy a proletárdiktatúra nem azonos a proletárhatalommal, a párt nem azonos a munkásosztállyal. Cselekvési alternatívákat kerestünk, s korábban már a sztálinizmussal is, a maoizmussal is kacérkodtunk már.” A Malgot tolmácsolásában megfogalmazott társadalompolitikai hitvallásuk szerint hittek abban, lehet egy marxista alapon álló társadalmat formálni. Maguk körül ehhez képest a pártbürokrácia, a pártelit utasításos vezetési stílusát és az állandóan hivatkozott munkásosztály egyre rosszabb életszínvonalát látták.
Fábry Péter a közösségek iránti erős igényt emeli ki, a hivatalos ideológia közösségi alapú társadalomról beszélt, a mindennapokban azonban ennek csak hiányát érezték, ezt „az ideológiailag megformált hazugságot” kívánták ellensúlyozni a maguk közösségteremtő törekvéseivel.
Fodor Tamás a hatalommal szembeni saját szabadság meglelését hangsúlyozza: „Az Orfeo alakulásban ezt tulajdonképpen afféle ars poeticának is tekinthetjük, mert mi is úgy gondoltuk, hogy meg kell találnunk a saját függetlenségünket, a saját csoportunkban, a saját közösségünkben. Azaz a szabadság apró szigeteit kell létrehoznunk. Akkor ugyan még nem tudtunk Bibóról, de azt gondoltuk, hogy meg kell találnunk ezeket a szabadság szigeteket, itt kell alkotni, és nem szabad beállni a hatalom pártjaiba, ugyanakkor nem szabad engedni annak a kísértésnek sem, hogy a legradikálisabb megoldást keressük, mert ezek is hazugok, hisz ugyanúgy nincsenek tekintettel az emberre. Miközben persze bizonyos rokonszenv is fűzött bennünket a radikálisabb gondolatokhoz.”
Ugyancsak Fodor Tamás szerint az egyetemnek nem volt nagy becsülete az Ofeóban, úgy gondolták, nem feltétlenül az ott kapott műveltségi anyag szükséges az ember tisztánlátásához, szemléletének kialakításához. A gyári, fizikai munkát annál inkább megbecsülték. A saját szavaival: „Az első hét évben a csoport 60-70 %-a fizikai munkás volt, de nem papírforma szerint, hanem valójában. Ezek az emberek általában az esti programokon a kimerültségtől elaludtak. A nehéz munkához hozzájárult a házépítés is. Ez kifárasztotta az embereket, mire a tényleges színházi munkára került a sor. Ebből is látszik, a munka és annak értéke központi helyet töltött be az Orfeo gondolkodásmódjában. Tudta mindenki, hogy a színházi munka is fizikai munka, s hogy a kettőt együtt nem lehet csinálni, ezért megpróbáltunk olyan munkalehetőséget keresni, amelyben még viszonylag el lehet viselni az életet.” Ezzel együtt az egész társaság kultúrafogyasztóként került össze, a politikát is a kultúrán keresztül élte meg, ezért értelmiségi pozíciót foglalt el végzettségtől függetlenül.
Az Orfeo 1972-1974 között két házat épített fel Pilisborosjenőn, egyikben a színházi, másikban a bábos csoport élt és dolgozott. A munka alapú kommunában a közösségi élet, az együtt dolgozás alapjait szerették volna megteremteni.
Hogyan is vált „üggyé” az Orfeo az államhatalom szemében? A hivatalos ideológia képviselői az 1968-as eszmék terjedését látták az ifjúság művészeti kezdeményezéseiben. 1971 végén a balassagyarmati fesztiválon egy Che Guevara-műsort betiltottak, de ez még csak a kezdet volt. A következő évben robbant ki az Orfeo-ügy. Fodor Tamás egy március 15-i megemlékezéshez köti a hajsza megindítását. Riadalmat váltott ki, hogy a forradalom évfordulóját nem a hivatalos koreográfia szerint akarták megünnepelni, ez pedig az ifjúság ellenőrzését vonta maga után.
A BRFK ifjúsági és gyermekvédelmi osztálya (politikai nyomozók részvételével) nagyszabású nyomozást indított az Orfeo bábegyüttes és rendezője, Malgot István ellen. Májusban a Kőbányán működő csoport tagjainak szüleit beidézték, hogy az Orfeo ellen folytatott vizsgálatról tájékoztassák őket. A Hazafias Népfront megvonta a csoporttól a működési engedélyt. Malgot Istvánt júniusban szintén beidézték közokirathamisítás bűnügyben, ami mögött az állt, hogy a Népművelési Intézethez beadott működése engedélyre diplomaszámot írt be, holott még az államvizsga előtt állt, amit aztán csak egy év múlva tehetett le. A következő hónapokban folytatódtak a kihallgatások, a politikai rendőrség rendőrtisztjei valamennyi tagot berendeltek.
Malgot szerint a kérdések minduntalan az együttesen belüli züllött életmódra bizonyítására voltak kihegyezve. 1972 júliusában az Orfeo-tagok levelet írtak Kádár Jánosnak és Aczél Györgynek, melyben a társulat bemutatása mellett az ellenük folyó rendőrségi vizsgálat méltatlan körülményeiről, az ellenük felhozott vádak hamisságáról tájékoztatták őket. Azt írták, a kihallgatók nem a tanúk szavait, hanem a maguk értelmezését diktálták a jegyzőkönyvekbe. Levelükre választ nem kaptak.
A Magyar Színházművészeti Szövetség 1973 elején lezajlott közgyűlésén támadást indítottak az amatőr színházak ellen. Túlzott előretörésüket veszélyesnek ítélték a felszólalók, mivel tagjaik zavaros, nyugati ideológiák terjesztőjévé váltak. Kazimír Károly úgy fogalmazott, el kell utasítani „az anarchia színházának tartalmát”. Keres Emil a Népszabadságban azzal vádolta az amatőrmozgalom irányítóit, hogy letértek a marxizmus útjáról. Orbán László művelődési miniszterhelyettes már megengedőbben nyilatkozott, a hivatásos színház és az amatőr színjátszás közötti kapcsolat fejlődését emelte ki kívánatos célként. Leginkább Vitányi Iván, a Népművelési Intézet igazgatója állt ki a mozgalom mellett, őszinte, szókimondó, a problémákról gondolkodni akaró művészetet akaró fiatalokról írt a Kritika 1973. januári számában.
Nagyobb nyilvánosságot mindez akkor kapott, amikor a KISZ központi lapjában, a Magyar Ifjúságban 1973. október 13-án megjelent az Orfeo az álvilágban című cikk, amely a csoportot erkölcsi alapon támadta. A cikket író Szántó Gábor a gyerekek szülőkkel való szembeállításáról írt, szerinte a főbűnössé kikiáltott Malgot saját családjuktól el akarta szakítani a fiatalokat, és egy „nagycsalád” létrehozására ösztönözte őket. Mivel azonban nagykorúakról volt szó, ez nem jelentett még önmagában bűncselekményt. Szántó külön kiemelte a bábcsoportot vezető Malgot személyét, miszerint több, nála fiatalabb tizenéves lánnyal került szexuális kapcsolatba és egyébként is az „együttélés társadalmi szabályait bizony nem mindig betartó emberről van szó”.
A szexuális kiszolgáltatottság és a hatalmi fölénnyel visszaélő férfi jelensége azonban nem, mint súlyos következményekkel járó jogfosztás volt érdekes a hatóságok számára. Szemükben a szexuális visszaélés lehetősége csupán politikai vonzatai miatt, mint az anti-kommunista gondolkodás, illetve emberek felismerését lehetővé tünet volt érdekes. A nemi alapokon álló elnyomást, miközben erősen átpolitizálták, el is fedték. Az úgynevezett kommuna-vád, mint az egyik „legmegbotránkoztatóbb eltévelyedés” került elő. Ez az Európa más országaiban és Amerikában nem ismeretlen együttélési forma Magyarországon újdonságnak és szokatlannak számított. Nánay István újságíró, kritikus értelmezése szerint ennek támadása valójában csak ürügy volt ahhoz, hogy folytassák azt, amit a rendőrségi nyomozószakaszban nem sikerült elérni: lejáratni és felszámolni az önállóan gondolkodó és cselekedni akaró társaságot. Példát statuálva a hasonló közösségek előtt is.
Vitányi Iván az említett feljegyzésében a Magyar Ifjúság cikkét is bírálta: „Egy viszonylag kis jelentőségű problémából (közelebbről az Orfeo esetéből) országos ügyet kavart, ráadásul hamis irányba vitte, amikor mindenáron a szexuális kérdést állította előtérbe.” A szexuális normákról kell tárgyalni, de nem az Orfeo kapcsán, ahol súlyos ügyre nem derült fény – írta Vitányi. Emellett úgy vélekedett, a szülő-gyerek kapcsolatot is egyoldalúan értelmezte a cikk írója. Malgot és Fodor emlékei szerint az októberi, második Magyar Ifjúság-cikken maga Aczél is felháborodott, mert a cikk már politikai felelősöket keresett az ügy hátterében. Fodor szerint ekkor hangzott el Kádártól az a kettős értelmű mondat, hogy ebben az országban több Orfeo-ügy nem lesz: „Benne volt az is, hogy ne legyenek ügyek, de az is, hogy ne legyenek Orfeók.” Malgot szerint Aczél és Biszku Béla új gazdasági mechanizmussal, ennek függvényeként a kulturális nyitással összefüggő erőharca adta az ügy kontextusát. Fodor így szemlélteti az Orfeo helyét ebben a közegben: „Mi ebben a játszmában csupán a pöttyös labda szerepét játszottuk, a nagyok fociztak, s minket rugdostak.”
Az ügyészség végül a több mint három hónapos vizsgálat lezárultával nem emelt vádat, de a következmények súlyosak voltak e nélkül is: az együtteseket kitiltották valamennyi művelődési házból, 1973 májusában a Hazafias Népfront Angela Davis klubjából is el kellett jönniük. Rövid időre a Dagály utcai Ifjúsági Klubban találtak helyet, majd innen is menniük kellett. A Duna Cipőgyár művelődési házának igazgatójától épp ezért merészség volt 1974-ben a csoport befogadása. Több középiskolában eltiltották a gyerekeket az Orfeo-előadások látogatásától. Malgot és Fodor rendőrhatósági figyelmeztetést kapott „csoportos összejöveteleken hangoztatott társadalomellenes nézeteik miatt”. Előbbi diplomázását késleltették, Bálványos Hubát elbocsájtották főiskolai tanári állásából, az Orfeo tagjaira a Magyar Rádió és Televízió elnökhelyettese nem hivatalos szilenciumot rendelt el, a sajtóban sem lehetett hírt adni róluk szankcionálás nélkül. Nánay István a Színház című folyóirat 1972 novemberi számába írt beszámolóját letiltotta a párt, de a már elkészült borítón a cikk címe ott maradt. Egy évvel később más sikerült a szerzőnek egy összefoglaló írásába becsempészni az orfeósokat.
Az Orfeo története a politikai és művészet átalakuló kapcsolatának a története is egyben. A csoport elleni támadást több más színház betiltása, ellehetetlenítése, lefejezése követte. 1975-re az amatőr színházi mozgalom progresszív irányzata megszűnt létezni. Az 1973-as évről Fodor Tamás és Székely B. Miklós is azt nyilatkozta, hogy az ifjúság politikai érdeklődésének lanyhulása, a „közéleti hullám” csillapodása is hozzájárult a munka visszaeséséhez. A történelmi időszerűtlenség játszotta a főszerepet az Orfeo felbomlásában- fogalmazta meg Nemes István egykori Orfeo-tag, az Orfeo csoport című dokumentumfilm rendezője.
A művészet maradt meg, amit tovább lehetett vinni. Elsőként a zenekar vált ki és önállósodott Vízöntő néven, majd ez a csoport idővel szétesett. 1974 augusztusától a színházi csoport Studio K néven dolgozott és dolgozik tovább a mai napig. A K a "kultúrára, közművelődésre, közösségre, kísérletre utal" - írják egyik programtervezetükben. 1976 augusztusában nyugalmasabb periódus vette kezdetét: otthont kapnak a HVDSZ Jókai Művelődési Központban. A Studio K a következő évben jelentkezett a nagyközönség előtt új előadással, ekkor mutatták be a legendás Woyzecket (1977) Georg Büchnertől, amit a Genettől a Balkon (1979), a szintén Büchner-darab Leonce és Léna (1980) darabok követtek. A felfelé ívelő időszak 1981-ig tartott, amikor szakmailag némi megtorpanás következett, de komoly közéleti előrelépést jelentettek a lengyelországi vendégjátékok, a Szolidaritsással kötött kapcsolatok.
A bábosok megtartották az Orfeo nevet és hivatásos színházi háttérhez jutottak, 1978-ban leszerződtek a Népszínházhoz. Ebben Gyurkó László író volt segítőjük, aki a 25. Színház alapító-vezetőjeként működött. A 25. Színházat sok szállal kapcsolódott az amatőrök színházi mozgalomhoz, alapvetően azonban különbözött azoktól. Hivatásos színházként nem teremthette meg azokat a feltételeket, melyekben e társulatok igazán működni tudtak volna.
