Hely

• Budapest Corvin tér 8, Hungary 1011
  Térképen

Források nyelve

• Magyar

Weboldal

• http://www.hagyomanyokhaza.hu/oldal/262/

Gyűjtemény neve

• Táncház Archívum

Gyűjtemény története

• A táncházmozgalom – ellenkultúra?

  A mai Magyarországon nemzetközi viszonylatban is egyedülállóan széles a néptánc- népzene, a tárgyalkotó népművészet és a népi kultúra egyéb elemeinek megőrzését, újjáélesztését szolgáló tevékenységek, szervezeti formák és rendezvények spektruma. Mindezek fontos alapját képezik az 1970-es évek elején kibontakozott „táncházmozgalomnak”, amely egy újszerű ‒ az UNESCO „Legjobb megőrzési gyakorlatok” regiszterében is szereplő ún. „táncház-” ‒ módszert alkalmazza a paraszti kultúra megőrzésre méltónak ítélt értékes elemeinek elsajátítására, tanítására.  A szocialista Magyarország kulturális palettáján a táncházmozgalom egy olyan alternatív szórakozási-művelődési forma volt, mely időnként, vagy egy-egy elemében a kádári kultúrpolitika „tűrt” és „tiltott” kategóriájába került. A mozgalom tudatos dokumentálása szinte a kezdetektől biztosítva volt Halmos Béla személyében, aki szisztematikusan gyűjtötte az anyagot – előbb magánarchívumában, majd az általa (két éves előkészítés után) 1999-ben alapított Táncház Archívum keretei között. Hasonlóan gazdag magánarchívumot hozott létre Bodor Ferenc, aki a táncházmozgalommal sok szálon összefonódó ún. „nomád nemzedék”-hez kapcsolódó anyagokat gyűjtötte, melyek a gyűjtő halálát követően az óbudai Selyemgombolyító könyvtárába kerültek. A mozgalom vonzáskörébe tartozó kiemelkedő egyéniségek (Kiss Ferenc, Csoóri Sándor, Nagy László, Makovecz Imre és mások) hagyatékában feltehetőleg ugyancsak értékes információk rejtőznek.

  Folklorizmus ‒ táncházmozgalom

  A paraszti kultúra – ezen belül is a folklórműfajok (népköltészet, népdal, népzene, néptánc, népszokások) és a népi díszítőművészet – felfedezése, tudatos újrainterpretálása és beemelése a nem paraszti kultúrába („folklorizmus”)  a 19. század első felétől kezdve időről időre napirendre került a különböző színezetű nemzeti, függetlenségi, politikai mozgalmak körében. Mindez gyakran „ellenkultúra” jelleggel valósult meg – a folklorizmust egy-egy szellemi/kulturális/politikai áramlat ideológiájának részeként/eszközeként alkalmazva, míg máskor a hatalom élt vele, megtámogatva ezzel a saját céljait. A táncházmozgalom előzményeinek tekinthetjük a sokféle folklorizmus-tevékenység között azokat, amelyek a folklórt mint anyanyelvet kívánták elsajátítani, majd a recens kultúrába beépíteni. Ez a fajta attitűd már a 19‒20. század fordulóján megjelenik például a gödöllői művészek egy csoportja körében. Ez a szellemi műhely – szakítva az addig jellemző nemzeti romantikával és érzelmi töltésű népiességfelfogással ‒ a legkorábbi „nomád nemzedékként” ¬‒ „tolsztojánista” módra tudott azonosulni a paraszti kultúrával és bartóki szinten tudta a magas kultúrába emelni a népművészet elemeit.  A két világháború között a revizionista mozgalmak és maga a nagypolitika is a nemzeti öntudat látványos kifejezése céljából nyúlt a népművészethez és használta fel például politikai rendezvények, különféle ünnepségek műsoraként,  vagy a nemzeti jellegű öltözködési divat  megalkotásához. Ugyanekkor, e mozgalmakat is támogatva az értelmiség egyes képviselői/csoportjai valódi szociális érzékenységgel és komoly szakmai (néprajzi, etnomuzikológiai) háttérrel kívánták a népi kultúrát a nemzeti művelődés alapjaként a köztudatba beemelni. Ezeket a törekvéseket foglalta elméleti keretbe Györffy István híres „A néphagyomány és nemzeti művelődés” című dolgozata, amely megint csak a mai táncház-módszerhez hasonló gyakorlati elképzeléseket fogalmazott meg a népi kultúra elsajátítására és használatra vonatkozóan. 

  Az 1948-as fordulatot követően az állami kultúrpolitika egyrészt a paraszti életforma teljes felszámolására törekedett (szovjet mintára), másrészt azonban a népművészeti ágakkal módszertanilag is foglalkozó központi intézményi kereteket is megteremtette 1951-ben a Népművészeti Intézet létrehozásával (ugyancsak szovjet mintára).  Az intézet alapvető célkitűzése volt „a népet népművészeti alkotásokra inspirálni úgy, hogy egyre tisztábban az új életet, a szocialista mondanivalót tükrözze” – olvasható az 1953-as munkatervben. Mindezt „a szakszervezetekben és a többi tömegszervezetekben egyre szélesedő, kultúrotthonokban kibontakozó kulturális tömegmozgalom művészi irányításának elősegítése” révén kívánták elérni, amelybe beletartozott néprajzi anyag gyűjtése és visszajuttatása a „kulturális tömegmozgalomhoz”, valamint az „új népdal” és az „új tömegtánc” kialakítása is. E kedvezőnek nem nevezhető politikai-ideológiai környezetben, a katasztrofális társadalmi változások közepette is, Népművészeti Intézetben a mozgalom résztvevői a Kodály, illetve Győrffy által meghirdetett program szerint folytatták a népi kultúra (elsősorban a zene és tánc, valamint a tárgyalkotó népművészet) feltárását és megosztását (sőt egyenesen visszatanítását!) a professzionális és műkedvelő együttesek tagjaival. A Széll Jenő igazgatása alatt működő intézet nemcsak a népzene- néptánckutatás vezető műhelyévé vált , de egyben menedéket jelentett számos „osztályidegen” munkatársnak is.  Ilyen szempontból akár egyfajta „ellenkultúra-műhelynek” is tekinthető, amely Széll Jenő 1955-ös leváltásáig gyakorlatilag zavartalanul dolgozhatott, 1956-tól a Népművelési Intézet önálló táncosztályaként még többé-kevésbé folytathatta a munkát, viszont az 1958-as átszervezésekkel végleg megszűnt.

  Azonban ugyanitt, a Népművelési Intézetben előbb Vásárhelyi László, majd a fiatal Vitányi Iván igazgatása alatt egy újabb csapat igyekezett a nagy elődök nyomdokain haladva, sokszor politikai ellenszélben – létrehozni és eredményesen működtetni a hagyománymentés és -átörökítés szervezeti kereteit.

  Az 1960-as évektől az ifjúsági klubmozgalom és a különféle szubkultúrák kivirágzásával az intézet is igyekezett lépést tartani – elsősorban a népművelők felkészítésével, módszertani képzésével ‒, miközben egyfajta védőernyőt is jelentett a másként gondolkodóknak. 

  Zelnik József így emlékezett vissza: [A táncházmozgalom és a Fiatalok Népművészeti Stúdiójának megalakulásával] „elkezdődött egy furcsa játék a hatalom és köztünk. Mind a két oldal hol jobban, hol kevésbé, de cinkelte a lapokat. A hatalom – ami tudvalevőleg nagyon éber, amíg bele nem fárad – egyből észrevette, hogy itt egy alternatív, szabadabb ifjúsági kezdeményezés indult, ezért kétfrontos harcot (Kádár kedvenc machiavellista kifejezése) indított. Totális belügyi megfigyelést szervezett, valamint utasította a KISZ KB-t, hogy támogassa a kezdeményezést úgy, hogy egyre jobban vonja saját befolyás alá. Mi viszont bevonultunk egy kulturális szakmai intézmény, a Népművelési Intézet háttér-szárnyai alá. Ebben az intézetben Aczél György, Kádár kulturális és valódi helyettese már építette azt a bázist, ahol a polgári ellenzék meghúzhatja magát. Erre a „farvízre” kapaszkodtunk mi rá, ún. nemzetiek, népiek.”

  Az 1960-as évek végén folklórnak (elsősorban a népdalnak) modern kultúrában betöltött szerepéről, a népdal életképességéről élénk vita bontakozott ki kortárs értelmiségi körökben, melyhez a Népművelési Intézet is igyekezett egyrészt kereteket nyújtani az eszmecseréhez, másrészt állásfoglalását képviselni, véleményének hangot adni.  A vitában egyesek már „temették” a népdalt, úgy gondolván, hogy az új folklór a beatzenéből fog kinőni, míg mások szerint a táncdalokénál magasabb művészi értéket képviselő népdal a ma embere számára is szerethető, énekelhető, és mérhető igény is mutatkozik iránta. Ez utóbbi vélekedést igazolta a Nyílik a rózsa, majd a Röpülj páva televíziós vetélkedők rendkívüli népszerűsége, melyek nyomán népdalkörök sokasága szerveződött a magyar vidéken (ezek máig működnek).

  Ilyen előzmények után az 1970-es évek elején városi fiatalok több csoportja is felfedezte a televíziós vetélkedőkben megjelenőnél archaikusabb, illetve a határon túli magyar lakosságú vidékeken még élő néphagyományt és azt a maga fiatalos lendületével, alulról szerveződő közösségi kezdeményezésekkel kívánta megismerni, megmenteni és közkinccsé tenni. A mozgalom tulajdonképpen két kezdeményezésből virágzott ki. Az egyik – Martin György néptánckutató bábáskodásával ‒ az 1972-ben, néhány budapesti néptánccsoport által a Kassák klubban megszervezett táncház volt, ahol az együttesek tagjai a frissen alakult Sebő együttes élőzenei közreműködésével, Székről érkezett vendégek segítségével, hagyományos formában táncolhatták végig a teljes táncrendet – „úgy mint Széken”.  A nagy érdeklődés miatt ezt az eredetileg zártkörűnek elképzelt formát tették mindenki számára nyitottá, s ez indította el a társadalom szélesebb rétegeit is megszólító táncházmozgalmat, s így lettek a falvak táncai és zenéje a városi szórakozás egyik fajtájává. A másik kezdeményezés az ugyancsak 1972-ben alakult Fiatalok Népművészeti Stúdiója volt, amely az építészektől a filmrendezőkig számos irányból érkező fiatalokat tömörített. E két csoport között érdeklődésbeli és személyi átfedések is voltak, kölcsönösen ismerték, látogatták egymás programjait és támogatták egymást, s a szélesebb érdeklődő fiatal közönség szemében „egy táborba” tartoztak. Ez a hetvenes évek elején indult színes társaság (zenészek, táncosok, kézművesek, filmesek, építészek) „nomád nemzedékként” határozta meg magát – Csoóri Sándor „Nomád napló” című művének címe után, illetve egyúttal utalva életszemléletükre, s az uralkodó rezsimmel szembeni ellenállásukra is.

  Zelnik József így emlékezik erre: „Mi néhányan, akik akkor alapítottuk a Fiatalok Népművészeti Stúdióját, ezért kerestük meg az akkor negyvenéves Csoóri Sándort, hogy támogasson bennünket. Egy olyan embert, akinek akkor semmilyen párt vagy állami funkciója nem volt, mégis egy nomád fejedelem méltóságával galoppozott az akkori Magyarország párttitkárokkal, rendőrökkel, ügynökökkel, irigy félelmekkel, valamint kommunistává vált Túri Danikkal és Doktor Faustusokkal aláaknázott terepein. Így az sem véletlen, hogy Csoórinak a hetvenes évek végén megjelent Nomád naplója ihletett bennünket, hogy magunkat nomád nemzedéknek nevezzük el. Ez lett annak a kötetnek is a címe, amelyben 1981-ben bemutattuk ezt a fellegajtó-nyitogató nemzedéket.”

  Csoóri Sándor a Nomád Naplóról és a nomád nemzedékről: „Írtam egy cikket valamikor, a hetvenes évek második felében Nomád Értelmiségi címmel. (…) Ezt a cikket természetesen akkor nem közölték sehol, illetve beletették a Forrás valamelyik számába, s utána, amikor megjelent, akkor betiltották a lapot. Ebben a cikkben azzal próbáltam szembenézni, hogy az értelmiséginek nincs igazi szerepe a társadalomban. És ez nagyon sértő volt akkor a politikai hatalom számára. (…) A cikket nem engedték betenni a kötetembe, és akkor kicsit dacból a kötetem címéül is ezt adtam, hogy Nomád Napló. Föltehetően innét indult el ez a fogalom a maga útjára, és lett a "nomád nemzedék" jelzője.”

  Az alulról kezdeményezett (és két évtized alatt intézményessé terebélyesedett) folklorizmusmozgalom a saját hagyományinterpretációja révén egy valóságos szubkultúrát alapozott meg, amelynek képviselői egyúttal sajátos (és újfajta) csoport- és nemzeti identitással rendelkeztek.

  „… a népi kultúra, amely sajátosan megmutatja azt, hogy milyenek vagyunk. (...) Ami eredeti és ami jó volt ebben a mozgalomban, az volt, hogy visszaadni a hagyománynak a hangját. Minden hagyomány végső soron a múlt olyan meghaladása, ami közben a múlt nem sérül meg. S ezzel válik időszerűvé. Számomra a népköltészet, a tánc mindig időszerű volt. Én büszke voltam és boldog, ha láttam, hogyan táncoltak az őseim.”

  Olyan közös identitás és világnézet volt ez, amely nem illeszkedett az uralkodó politikai ideológiához. A beat-zenével, filmklubokkal, irodalmi, színjátszó körökkel és egyéb művelődési-szórakozási formákkal együtt a városi fiatalság szabadidős tevékenységének részeként csatornaként szolgált a felszabadult érzések és kritikai vélemények kifejezésére. Ezek a tevékenységek a hivatalos, központilag szervezett kommunista ifjúsági mozgalom alternatíváinak tekinthetők a késő kádári kultúrpolitika „tűrt” és a „tiltott” kategóriáinak határmezsgyéjén.

  „Ez a kultúra életformát alakító hatást tudott gyakorolni a hetvenes-nyolcvanas évek fiatalságának egy fogékony részére. A semmitmondó szocialista kulturális szólamokkal, valamint a szórakoztató iparral szemben identitást kifejező formákat tudott felmutatni. Új tartalmat tudott adni az "ünnep" és a "közösség" szónak ‒ habár a kiteljesedésig nem jutott el. Igazi alternatívát kínált a hatalomba merevedett formák helyett: a saját lét, az önszerveződés, az önkifejezés szabadságát.” 

  A „tiszta forrást” megcélzó zarándokutak felszínre hozták, közbeszéd tárgyává tették a szomszédos szocialista országokban élő nagyszámú magyar nemzeti kisebbség létezését is, amiről e fiataloknak korábban senki sem beszélt. A hatalom számára ez (is) „kényes” téma volt, így a táncházmozgalomra és a holdudvarába tartozó értelmiségi körökre a nacionalizmus bélyege vetült. "A magát internacionalistának nevező hatalom szemében a nemzeti érzésnek és a szabadság iránti vágynak még ez a megnyilvánulása is veszélyesnek tűnt ideológiai szempontból" – ez indokolta az 1974-ben megkezdett hatósági zaklatásokat. „A közös zenélést és táncolást még elnézte az állampárt, azt viszont már nem, hogy a táncházakban néprajzi, szociológiai, sőt politikai előadásokat és vitákat is tartottak. A nyomást egészen 1978-ig fenntartották, míg el nem érték, hogy a táncházakban a néptáncon és népzenén kívül mással nem foglalkoztak a résztvevők. A társadalom-, népzene- és néprajzkutatók érdeklődését azonban felkeltette a mozgalom: két folyóiratban, a Tiszatájban és a Kritikában is szakmai viták bontakoztak ki a jelenségről.”

  Kérdés, hogy maguk a mozgalom elindítói, résztvevői mennyire tekintették ezt a szórakozási formát kulturális ellenállásnak, illetve mit láttak a mozgalomban a holdudvarához tartozó különböző származású foglalkozású és világnézetű szimpatizánsok? A korabeli vélemények, nézetek és viszonyok elég jól körvonalazhatók azokból az interjúkból, amelyeket a „nomád nemzedék” tagjaival és a táncházmozgalommal szorosabban vagy alkalomszerűen kapcsolatba került személyekkel készítettek (lásd a tanulmány második részét).  Ezek alapján úgy tűnik, hogy kezdetben „ebben az akkori, szellemileg pezsgő időszakban” az újító kulturális kezdeményezéseket „egyfajta romantikus forradalmiság” jellemezte (Sebő Ferenc). A pártpropaganda és a városi táncházak viszonya ellentmondásos volt: annak ellenére, hogy a táncházak (bizonyos fokú) ellenzéki jellege már az indulás pillanatában nyilvánvalóvá vált, működésükhöz részben elnyerték a hatalom támogatását is. Igaz, ugyanakkor a gyanakvás, a megfigyelés állandó volt, és nem egy esetben nyílt vagy burkolt retorziókra is sor került.

  „Nehéz lehetett fogást találni ezen az egészen, de megpróbáltak. Végül egy nagyon alpári feljelentésen borult ki a liszt (…) azzal vádoltak meg minket, hogy a Kassák Klubban nemi életet élnek a zongora alatt. Kettesével hívogatták be a gyerekeket a rendőrségre, riadt szülők kérdezték tőlem, hogy mi folyik a klubban. Na, ez már mindennek a teteje, mondtam, és igazam teljes tudatában próbáltam tenni valamit, szóltam Vitányi Ivánnak, a Népművelési Intézet igazgatójának, aki el is intézte, hogy Aczél György kijöjjön a klubba. (…) Aczél értelmes ember volt, felfogta, miről van szó. Vitányi is megkönnyebbült…”

  Többekkel előfordult, hogy bizonyos ideig nem kaptak útlevelet. Tudjuk, hogy az útlevélkérelem megtagadása egyáltalán nem volt szokatlan gyakorlat még az 1980-as évek enyhülő diktatúrájában sem. „Akikkel „valami zűr” van, akiket a rendőrség deviánsnak tekint, de akiket még a Btk. gumiparagrafusai alapján sem tudna bűncselekménnyel gyanúsítani. A deviancia jele lehet valamilyen ifjúkori ballépés, gyakori részvétel megtűrt, de nem kívánatos összejöveteleken (klubmozgalom, táncház).”  Sebestyén Márta énekesnő például még 17 éves volt 1974-ben, amikor megkapta a Népművészet Ifjú Mestere címet és a Sebő együttessel együtt meghívták őt is Bulgáriába.  Azonban nem utazhatott ki, mert nem kapott útlevelet. Édesanyja, aki Kodály tanítvány, elismert zenepedagógus volt már akkor is, így emlékszik vissza:

  „Még meg sem száradt a pecsét Márta oklevelén, amikor mehetett volna Bulgáriába Sebőékkel, de legnagyobb megdöbbenésünkre az útlevélkérelnét elutasították azzal, hogy a „kiutazása állami érdeket sért”. Nagyon sok meghívása volt, és minden alkalommal ez volt az indok, pedig a mi családunkban semmi olyan nem fordult elő, ami az akkori hatalom csőrét bánthatta volna. Én mentem kérdezősködni (mivel Márta még kiskorú volt), de a szülőnek sem adtak magyarázatot. Ez évekig ment így, végül Moszkvába hívták meg Sebőékkel, akkor meg hirtelen egyből kapott útlevelet, és attól kezdve egyszer sem volt probléma. Sose tudtuk meg, mi volt ennek az egésznek a hátterében.”

  A nyomásgyakorlás gyakori formája volt a „téglák” beépített megfigyelők állandó jelenléte a táncházas rendezvényeken, illetve a táncegyüttesek bel- és külföldi turnéin. Kiss Ferenc a legendás Vízöntő és Kolinda együttes alapítója, a Bihari táncegyüttes kísérőzenésze volt. Mivel önálló zenekari turnék esetén elég bonyodalmas volt a kiutazás adminisztrációja, gyakran választották azt a megoldást, hogy egy táncegyütteshez csatlakozva utaztak külföldre, természetesen „téglával nehezítve”:

  „Táncegyüttessel utazni bevett szokás volt. Egy táncegyüttesnek a szakszervezet – a párttal karöltve – elintézett mindent hivatalból, és mehetett a menet. Utólag azért derültek ki érdekes dolgok. Megtudtuk, hogy egy ártatlan, arany, jópofa, melegszívű embert bérelt fel a BM annak idején, hogy tegyen jelentést ezekről az utakról. A szakszervezeti bizalmin kívül tehát még egy ilyen ember volt közöttünk, aki aztán megmutatta a füzetét: soha nem ártott senkinek. Megzsarolták, mert imádta ezt az egész közeget. (Egyébként a Ganzban dolgozott.) Neki ez szabadság-lehetőség volt. Elengedték munkából, ha napközben volt fellépése a Biharinak, és elengedték külföldre. Voltunk kint három heteket is néha. Elég hosszúak voltak ezek a táncos kint létek, és neki ez így megérte.

  Amikor viszont zenekarként adtuk be az útlevélkérelmet, az baromi hosszú procedúra volt. Végül kaptunk egy-egy kék színű szolgálati útlevelet, amit az Interkoncert benntartott. Csak akkor lehetett kivenni, ha ők szerveztek és engedélyezték valami utat. A maguk jutalékáért (úgy emlékszem, a bevétel 15%-a volt) megszervezték a vízumokat is. Egyébként a bevétel 75%-át haza kellett hozni, forintosítani. Kint csak a 25%-át költhettük el.” 

  Az is előfordult, hogy egyes táncházzenészeket, táncosokat megpróbáltak ügynöknek beszervezni. Különösen alkalmas lehetőség volt erre például egy közúti rendőri intézkedést követően, némi hatósági nyomásgyakorlással, hozzátartozók fenyegetésével, ahogyan ez Havasréti Pállal, a Téka együttes alapítójával megtörtént.
  Az 1990-es években bekövetkezett kelet-európai politikai fordulatok után a népi kultúra, a hagyomány ápolása és megmentése, a magyarságtudat megőrzése a hatalom képviselőinek is nyíltan felvállalt ügye lett. A „megideologizáltság”, a hivatalos irányelvek kialakulása azonban akaratlanul is a táncház ellenkultúra jellegének megszűnéséhez vezetett.

  Az interjúpartnerek és a párhuzamos ellenzéki mozgalmak közötti kapcsolathálók

  A táncházasok és a párhuzamos ellenzéki mozgalmak kapcsolata a kezdetektől fogva elég szoros volt. A hetvenes évek közismert zenészei eleve olyan családi háttérrel rendelkeztek, ahol az ellenzékiek családtagok, vagy gyakori vendégek voltak. A táncházmozgalommal kapcsolatba került interjúpartnerek között ott találjuk a népi-nemzeti ellenzék (hivatalosan a „nacionalista platform alapján támadó” ellenzék), köztudottan a későbbi MDF központi magját jelentő ellenzéki csoportosulás jó néhány tagját. (Akik a titkosszolgálati megfigyelés alanyai is voltak például a BM III/III. egyik legnagyobb szabású "Subások" fedőnéven szerepelt ügyében.) E kör tagjai – akik magukat az egyik központi figura a már említett Kiss Ferenc író (Vízöntő együttesben játszó Kiss Ferenc édesapja) visszaemlékezése szerint a Rózsadomb presszóban tartott összejöveteleik nyomán „nagy népi hurál”-ként emlegették, rendszeres résztvevői voltak a táncházaknak, gyakran meghívott előadóként. Közülük interjú készült például Csoóri Sándorral, Kiss Ferenccel, Kósa Ferenccel, Zelnik Józseffel, Vitányi Ivánnal valamint a velük szimpatizáló Andrásfalvy Bertalannal, Makovecz Imrével, Jankovics Marcellel, Erdélyi Zsuzsannával. Halmos Béla emellett a határon túli magyar értelmiség kiemelkedő alakjaival – például Sütő Andrással, Kallós Zoltánnal, Könczei Árpáddal, Gágyor Péterrel, Bodor Anikóval is készített interjút.

  Illyést és Nagy Lászlót is elvittem a táncházba, és állandóan ott voltunk. Voltak esztendők a hetvenes évek elején, amikor majdnem minden magyar értelmiségit szinte a kezénél fogva elvittem a táncházba, [kiemelés tőlem JK] és ámulni tudtak, mert nem ismerték. (…) amikor az erdélyi dalokat is kezdték megismerni, s olyan régi stílusokat, amilyeneket azelőtt nem ismertek, mindenki elkezdett csodálkozni, hogy micsoda mélységei és ismeretlen területei vannak még a népköltészetnek. Ezt a mozgalmat végigkísértem egészen a hetvenes évek végéig. Életem legszebb korszaka volt.”

  A táncház-népzene ellenzéki színezete, illetve a formálódó ellenzékhez való kapcsolódása az 1980-as évek közepétől vált egyre határozottabbá. Elég, ha csak az a magyar rock- és népzenészek összefogásával 1983-ban bemutatott „István a király” rock operára, vagy az 1986-ban megjelent Muzsikás lemez ikonikussá vált „Hidegen fújnak a szelek”, „Nem úgy van most, mint volt régen”, „Adjon Isten mind jobbat, ne csak mindig a rosszat,” „Eddig vendég jól mulattál” (1986) szövegkezdetű népdalfeldolgozásaira gondolunk. Az eredeti népdalszövegek a sorok között olvasáshoz a szocialista időszakban már hozzászokott „vájtfülű” hallgatóság számára aktuális politikai jelentést kaptak, ellenzéki üzenetként értelmezték azokat. Az 1980-as évek végén a különböző rendszerellenes megmozdulásokon gyakran vettek részt népzenészek, akik közreműködésével e népdalokat, és más hazafias dalokat (például Kossuth nóta) énekeltek együtt. Erről egy személyes emléket is fel tudok idézni: 1989 márciusában Kerényi Imre vezetésével a mi zenekarunk kíséretével (ahol én voltam a bőgős) vonultak a veszprémi fiatalok a szentkirályszabadjai szovjet laktanyához, hogy a szovjet csapatok távozását követeljék. Természetes, hogy a nagy hangon énekelt régi lakodalmi vendégküldő szövege ebben a helyzetben egészen új jelentést kapott: „Eddig vendég jól mulattál, ha tetszenék elindulnál. Szaladj gazda, kapjál botra, s a vendéget indítsd útra. Ettél, ittál, jól mulattál, ördög vigyen, indulhatnál…”

  Később a választások során egy másik táncházas „sláger” részlete – „Szabad élet szabad madár” (Méta együttes) – az SZDSZ kampányának egyik fő jelmondata lett.

  Intézményi archívumok, magángyűjtemények interjúanyaga

  A táncházmozgalom, illetve a nomád nemzedék néhány tagja a kezdetektől fogva önszorgalomból gyűjtött mindenféle, a mozgalomhoz kapcsolható anyagokat, amelyek az évek során komoly gyűjteményeket képeztek. A legjelentősebb – és egyben a legkönnyebben hozzáférhető gyűjtemény a Hagyományok Háza Lajtha László Folklórdokumentációs Központjához tartozó, Halmos Béla által létrehozott Táncház Archívum, amely ma már Halmos Béla magánhagyatékát is magában foglalja. A másik jelentős magánarchívum Bodor Ferenc nomád nemzedékkel kapcsolatos gyűjteménye. Ez a gyűjtő halála után az Óbudai Selyemgombolyító  épületébe került, amely 1985-től a közművelődés és a táncházmozgalom egyik népszerű színtere volt. Bodor Ferenc hagyatékának értékes részét képezik a videofelvételeken és hangfelvételeken valamint írásban rögzített interjúk.

  Az archívumok létrehozásának körülményei, célja és a használatuk lehetőségei

  Táncház Archívum

  A táncházmozgalom egyik alapító „atyja” Halmos Béla zenészként, folklórgyűjtőként, oktatóként és szervezőként a városi revival mozgalom egyik irányítójaként minden módon igyekezett a magyar népi kultúra és a táncházmozgalom ügyét szolgálni. Szerteágazó tevékenysége közepette feleségével, a Sebő együttessel is fellépő Gyenes Katalinnal a kezdetektől fogva gondosan dokumentálták a saját tevékenységüket, és a számukra fontosnak ítélt folklóreseményeket (vagyis mindent, amit csak tudtak, összegyűjtöttek az újságkivágásoktól a jegyekig, a programfüzetektől a plakátokig és fényképekig). Az évek során tekintélyes mennyiségű vegyes anyag gyűjt össze. 

  1997-ben, amikor a táncházmozgalom a 25 éves jubileumát ünnepelte, Halmos Béla a saját gyűjteményéből és másoktól (Téka, Méta együttes, Kása Béla, Bartha Ágoston, Magyar Kálmán) kölcsönkért anyagokból egy jubileumi kiállítást készített. Akkor többen hiányosnak találták a kiállított anyagot, illetve meg is sértődtek, hogy ők nem szerepelnek benne. Ekkorra világossá vált – és ezt Halmos Béla a 25 éves jubileum alkalmából rendezett konferencián tartott előadásában ki is fejtette a szakma nyilvánossága előtt –, hogy a mozgalom tagjainak és vezető intézményének nemcsak az eredeti folklóranyagok gyűjtése, feldolgozása, közreadása a feladata, hanem a (közben nemzetközivé vált) táncházmozgalom dokumentumainak archiválása és rendszerezése is. Erre a munkára ki más lett volna alkalmasabb, mint ő maga, aki a mozgalom egyik elindítójaként és folyamatos szervezőjeként, mozgatójaként kivétel nélkül nagyon jó kapcsolatot ápolt a kutatókkal, a zenészekkel, a táncosokkal és az együttesekkel, itthon és külföldön egyaránt. Ahogyan Jávorszky Béla Szilárd megjegyezte róla: „Béla csupaszív ember volt. A szó nemes értelmében vett mozgalmár, mindig azt nézte, ami összeköt és nem azt, ami elválaszt.”

  A tervezett „Táncház Archívum” az 1998-as előkészületek után 1999-ben kezdte meg működését a Magyar Művelődési Intézet Népművészeti Főosztályának részlegeként,  majd a Hagyományok Háza 2001-es megalapítása után annak keretein belül, a Lajtha László Folklórdokumentációs Központ gyűjteményi egységeként. Az archívum alapját Halmos Béla magángyűjteménye képezte, mely folyamatosan egészült ki adományokkal és megvásárolt tételekkel.

  A Táncház Archívum célját, tevékenységét és feladatait Halmos Béla 2000-ben publikált (1997-ben készült) dolgozatában foglalta össze.

  „A táncházmozgalmat már indulásától kezdve egyre növekvő érdeklődéssel figyelték a különböző társadalomtudományok kutatói, művészek, közéleti személyiségek és politikusok, de érdemben alig akadt kutató, aki a mozgalom jelenségeit, kialakulásának törvényszerűségeit elemző tanulmányt publikált volna. Napjainkban a megváltozott társadalmi-politikai környezetben a tudományos érdeklődés egyre erősebben jelentkezik. A hazai és külföldi kutatók és laikusok, akik a táncházmozgalommal bármilyen kutatási szándékkal is foglalkoznának, ma még nélkülözik azt a gyűjteményt, amelyben a mozgalommal kapcsolatos dokumentumok, eddig megjelent publikációk illetve a táncházak tárgyi emlékei is egy helyen megtalálhatóak lennének. Most még ‒ ha sok munkával is, de ‒ összegyűjthető ez az anyag, ha biztosítjuk a megfelelő anyagi, személyi és technikai feltételeket. E cél elérése érdekében hoztuk létre a Magyar Művelődési Intézetben, a Népművészeti Főosztály részlegeként a Táncház Archívumot, ami reményeink szerint bázisa, szervező központja lesz a szerteágazó anyaggyűjtésnek, az archiválásnak, a kutatásnak és a terjesztésnek egyaránt.”

  Ebben felvázolta működés legfőbb céljait, elveit, az Archívum gyűjtőkörét és a legfőbb gyűjteményi egységeket. Már akkor körvonalazódtak a gyűjtésmódszertan, a nyilvántartás, rendszerezés, dokumentálás és tárolás nehézségei, buktatói. A jövőre gondolva Halmos Béla már akkor a „helytakarékos”, könnyen áttekinthető, jól kereshető digitális gyűjteményben gondolkodott, és a szerzői jogi kérdéseket sem hanyagolta el.

  Az Archívum kellő humán erők híján ugyan nem tudott szisztematikus gyűjtést folytatni, de az alkalomszerűen látóterébe kerülő anyagokkal (köztük néhány jelentősebb fotókollekcióval) folyamatosan tudták gyarapítani.  

  Ezt, a Táncház Archívumban felhalmozódott fotó- és dokumentumanyagot egészítette ki Halmos Béla az általa szisztematikusan eltervezett és folyamatosan készített, többszáz órányi interjúfelvétellel. Ezekben az (életút)interjúkban nemcsak a mozgalom tagjai („táncházasok), hanem az értelmiségi és művészvilág kiemelkedő személyiségei is vallanak a népi kultúrához és a mozgalomhoz való kötődésükről, emlékeikről, véleményükről. Az interjúk e szépen gyarapodó gyűjteményét Halmos Béla Orális Archívumnak nevezte el. A főként kazettákon (később digitális formában) őrzött interjúgyűjtemény adatolása, feldolgozása is elkezdődött, azonban Halmos Béla váratlan halála ezt a munkát félbeszakította. Halálát követően folklórgyűjtéseit, kéziratait, fényképeit, hangfelvételeit, könyvtárának egy részét és mesterhegedűjét is magába foglaló hagyatékát a Hagyományok Háza az örökösökkel történt egyeztetés után 2014-ben vásárolta meg, és Árendás Péter népzenekutató vezetésével a Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum munkatársai rögtön el is kezdték a hatalmas anyag feldolgozását. Ennek során a hagyaték egyes tematikus egységeit a már meglévő archívumi anyag tematikus egységeibe igyekeznek integrálni, felderítve a más gyűjteménybe már korábban bekerült anyagokat, illetve elkerülve a másoktól átmásolt és máshol már bedigitalizált anyagok újrafeldolgozását.  Szerencsére a hagyaték interjúanyaga nagyon jól elkülöníthető volt, így azonnal bekerülhetett a Táncház Archívum Orális Archívum állományába.
  
  Az interjúk készítésének célja és szempontjai  

  Az interjúk készítésekor a fókusz kifejezetten a táncházmozgalomhoz való kapcsolódási pontokra irányult az interjúalany életútjának keretei között. Ugyanakkor, mivel Halmos Béla elég alapos volt ahhoz, hogy kellő időt szánjon a beszélgetésekre, a kötetlen párbeszéd során nagyon sok értékes információ hangzott el a hetvenes-nyolcvanas évek politikai viszonyairól, a hatalommal való egyenlőtlen harcról, vagyis inkább az alternatív kultúra és a hatalom viszonyáról, a táncházas „ügyekért” folytatott mindennapi küzdelmekről. Jól kirajzolódik az interjúkból az a szerteágazó kapcsolatrendszer, amely a táncházasok és a későbbi ellenzéki csoportokat alkotó művészek, közéleti személyiségek között szövődött a 70-es 80-as évek folyamán. Halmos Béla azt is fontosnak tartotta, hogy – bár interjúalanyai kifejthették politikai nézeteiket – ő lehetőleg csak kérdezzen, meghallgasson, semmiképpen se ítélkezzen, illetve saját véleményével ne befolyásolja a kérdezett személyt.

  Sosem politizáltunk direktben. Nem akartunk mást, csak normális életet élni. (…) Hogy azért legyen bennünk egészséges nemzeti öntudat. Hogy azért tisztában legyünk saját értékeinkkel. S mindig voltak, akik támogattak. Vitányi rendkívül sokat segített. Amikor a rendszerváltás után kitették a Népművelési Intézetből és mindenki a kommunistákat köpködte, látványosan kiálltam mellette. Vagy ott volt Gödöllői Lajos, a Vegyipari Dolgozók Szakszervezetének kultúrosa, szintén párttag, aki szintén sokat tett a mozgalomért. Vagy Héra Éva, aki akkor a tanács kulturális osztályán dolgozott (…) Szoktam is mondogatni, a táncházmozgalom sosem volt homogén közösség. Ez akkor tudatosodott bennem, amikor sok évvel ezelőtt belekezdtem nagyszabású visszaemlékező interjúsorozatomba, ez lett a Táncház archívum Orális Archívuma. Hogy mennyi különböző ember vett benne részt hosszabb-rövidebb ideig. (Jávorszky Béla Szilárd interjúja Halmos Bélával 2011)

  A Táncház Archívum lejegyzett teljes anyaga a Hagyományok Háza Könyvtárában lesz kutatható az épület felújítását követően.

  Összegzés

  Az 1972-ben indult táncházmozgalom sajátos magyar folklorizmusjelenség, mely nemcsak a hazai előzmények szerves folytatásának, hanem ugyanakkor a hatvanas évek végi nemzetközi ifjúsági és folkmozgalmak részének is tekinthető. Az ifjúság lázadása nemcsak nyugaton, hanem a szocialista országokban is bekövetkezett, ha nehezített körülmények között is.  

  A bemutatott oral history archívumok nem csupán a nomád nemzedék és a táncházmozgalom első évtizedeinek egyszerű emlékanyagai, hanem – ha közvetve is – olyan értékes kordokumentumok, amelyek az egyes interjúalanyok életútján, emlékein, a beszélgetések során megfogalmazott nézetein, véleményén keresztül egy sajátos nézőpontból, mindennapi működésében mutatják meg a kádári szocialista Magyarország két utolsó évtizedét. Az interjúanyag kutatása még számtalan lehetőséget rejt magában. Elégséges és kellően reprezentatív bázist kínál például ­– az interjúk szövegének megfelelő kódolásával – egy társadalmi kapcsolatháló-elemzéshez, amely a táncházmozgalom és kulturális ellenállás további rejtett dimenzióit tárhatná fel.

  Az archívumok anyaga – megfelelő forráskritikával és további források bevonásával ‒ annak lehetőségét is magában rejti, hogy az az eddig megjelent riportkötetek, visszaemlékezések, és főként újságírók által szerkesztett olvasmányos, de meglehetősen egyoldalú és hiányos népszerűsítő történeti művek után kellő előmunkálatokat követően végre megszülethessen a táncházmozgalom történetét tudományos igénnyel feltáró és elemző összegző munka.

Gyűjtemény leírása

• Halmos Béla a Sebő Együttes tagjaként és feleségével, Gyenes Katalinnal a kezdetektől dokumentálták a saját, táncházmozgalommal és folklórgyűjtésekkel kapcsolatos tevékenységüket, ezáltal egy komoly magángyűjteményt hoztak létre. A számukra fontosnak ítélt eseményekről, amit csak tudtak összegyűjtöttek. Ezáltal újságkivágások, jegyek, programfüzetek, plakátok, fényképek jelentős mennyisége került a birtokukba, amely az 1999-ben létrehozott Táncház Archívum alapját adta. A Táncház Archívum legfontosabb feladata minden olyan anyag, esemény dokumentálása, amely a táncházmozgalommal kapcsolatos. A gyűjtemény gyarapítása megfelelő erőforrások híján esetleges és alkalomszerű volt. Ezt a Táncház Archívumban felhalmozódott fotó-és dokumentumanyagot egészítette ki Halmos Béla az általa szisztematikusan eltervezett és folyamatosan készített, több száz órányi interjúfelvétellel. A Táncház Archívumom belül tehát elkülönül az Orális Archívum, ami közel 15 éven át (1995–2009) készült interjúi összesen 434 magnókazettát töltenek meg, melyeken Halmos Béla precízen feltüntette, hogy ki, mikor, kivel vagy kikkel és milyen témáról beszélgetett. Az elkészült interjúk listája a magnókazetták számozása szerinti táblázatban kereshető, mely a HH honlapján is megtalálható. (http://www.hagyomanyokhaza.hu/main/mediatar/hagyatekok/halmosbela/oralisarchivum/) A teljes interjúanyag digitalizálása már megtörtént (az MTA BTK Zenetudományi Intézetében, ahol a kazettákat őrzik), és részben a jegyzőkönyvezése is. A végső cél a teljes jegyzőkönyvezés és mutatózás.

  A kérdező az esetek többségében Halmos Béla. A teljes anyagból 413 kazettányi interjúfelvételt ő készített (ebből 20-at valakivel közösen) mintegy 180 személlyel. Az interjúalanyok listájából látható, hogy Béla elképesztő alapossággal járta végig mindazokat a személyeket, akik valamilyen módon kapcsolódtak a népzenei mozgalomhoz. 17 kazettán mások (Dévai János, Gecse Géza, Juhász Katalin, Vasváry Annamária, Karácsony Zoltán) által készített interjúk hallhatók – ezek nagy részének nyomtatásban is megjelent a szerkesztett változata. Az interjúalanyok között vannak adatközlők (ez tulajdonképpen folklórgyűjtés-néprajzi interjú), a legkülönbözőbb foglalkozású „őstáncházasok” – csak táncházba járók, táncosok, koreográfusok, zenészek, énekesek – más műfajok művészei (komolyzene, pop-rock), fotográfusok, filmrendezők, írók, költők; tudósok, újságírók, médiavezetők, kulturális intézmények vezetői, népművelők, politikusok, tudósok. Közülük legalább egyharmada a beszélgetés folyamán szót ejtett valamilyen módon a táncházmozgalom és kulturális ellenállás összefüggéseiről.

  Halála után folklórgyűjtéseit, kéziratait, fényképeit, hangfelvételeit, könyvtárának egy részét a Hagyományok Háza Folklórdokumentációs Könyvtár és Archívum vásárolta meg 2014-ben. Az intézmény munkatársai a már meglévő Táncház Archívum anyagát bővítették ki Halmos Béla további hagyatékával, úgy, hogy a hagyaték egyes tematikus egységeit a már meglévő archívumi anyag tematikus egységeibe integrálták, felderítve a más gyűjteménybe már korábban bekerült anyagokat, elkerülve a másoktól átmásolt és máshol már bedigitalizált anyagok újrafeldolgozását.

  A táncházas oral history gyűjtemények mint kutatási forrás

  A táncházmozgalom negyvenéves évfordulója körül és az UNESCO listára kerülés kapcsán, valamint más kutatási projektek keretében egyre inkább megnövekedett az érdeklődés az archívumokban őrzött interjúk iránt. Szerencsére a mozgalom néhány képviselője – az említett Halmos Béla és Bodor Ferenc és mások is (filmrendezők, televíziós műsorszerkesztők, fotóművészek) még időben gondoltak arra, hogy ezt a mozgalmat minél jobban dokumentálni kellene. Az interjúanyag olyan időszakban készült el, amikor még nem halványultak el az emlékek, a gyors politikai-társadalmi változások még nem írták teljesen felül a történtek értékelését. Másik oldalról e felvételek és lejegyzések már csak azért is egyre fontosabbak, mert az interjúalanyok egy része már nem él – az első (annak idején fiatal) táncházas generáció most éri el a nyugdíj korhatárt. Viszont az interjúanyag minél több szempontú feldolgozása most még lehetővé teszi, hogy a még élők segítségével további interjúk révén kiegészíthetők, pontosíthatók legyenek az eddigi adatok.

  Természetesen személyiségi jogok védelme miatt az interjúanyag nem egyszerűen hozzáférhető és csak szigorú titoktartási kötelezettségvállalással kutatható, publikálható. Az interjúalanyok nagy része még él, és mivel Halmos Béla olyan feddhetetlen, becsületes és mindenki által kedvelt személyiség volt, akinek feltehetőleg az interjúalanyok mindegyike megnyílt és bizalmas információkat is elárult (nyilván eleve azokkal ült le beszélgetni, akivel jó viszonyban volt), fennáll annak a veszélye, hogy az interjúalanyok – akár akaratlanul is – egy másik személyre kompromittáló információkat árultak el, melyek emiatt semmiképpen nem hozhatók nyilvánosságra. A Hagyományok Háza felújítása, valamint a Selyemgombolyító könyvtárának átmeneti bezárása miatt egyébként sem egyszerű az archívumi anyaghoz való hozzá.

Gyűjtemény tartalma

• egyéb levéltári iratok (brosúrák, közlemények, szórólapok, jelentések, hírszerzési iratok, felvételek, munkajelentések, tárgyalási jegyzõkönyvek): 1000-
• fényképek: 1000-
• hangfelvételek: 100-499
• videófelvételek: 100-499

Gyűjtemény gondozója

• Hungarian Heritage House
• Hungarian Institute of Culture

Tulajdonos

• Hungarian Heritage House

Gyűjtőterület

• regionális

Téma

• ifjúságkultúra
• népművészet (pl. néptánc-mozgalom)
• zene (rock, punk, alternatív, klasszikus, stb)

Alapító

• Halmos, Béla

Alapítás ideje

• 1999

Alapítás helye

• Budapest, Hungary
  Térképen

Kapcsolódó alkotó

• Borbély, Jolán
• Foltin, Jolán
• Halmos, Béla
• Martin, György
• Novák, Ferenc
• Sebő, Ferenc
• Éri, Péter

Gyűjtő

• Halmos, Béla

Támogatás

• EEA and Norway Grants
• Ministry of Human Capacities

Fontos esemény

• "Röpülj, páva!" felszabadulási népdalverseny

Ajánlott tétel

• Az első táncház Budapesten, 1972.

Hozzáférés típusa

• csak előzetes egyeztetéssel látogatható

A bejegyzés szerzői

• Juhász, Katalin
• Vámos, Gabriella

Hivatkozások

The description of this collection is largely based on Katalin Juhász's study on this topic, which in a slightly revised format has been published also in the Handbook of Courage.

Bodor Ferenc (szerk.): Nomád nemzedék: ifjúság és népművészet Magyarországon 1970‒1980. Népművelési Intézet, Budapest, 1981.
Jávorszky Béla Szilárd: A magyar folk története. Népzene, táncház, világzene. Kossuth ‒ Hagyományok Háza, Bp., 2013
Kiss Ferenc: Nomád nemzetség. Hitel 2016. november 89‒95
Zelnik József: Nomád nemzedék negyven év után. Ökotáj. 43. (2012)