Fábri Ferenc és Háber Ferenc gyűjteményei a több politikai rezsimváltást át és túlélő (Horthy, Rákosi, Kádár-korszak) bánki nyaraltatás, mely egyszerre volt alternatív közösségi gyakorlat és pedagógiai kísérlet, nyomait őrzik. Bánk örökségéhez több irányból érdemes közelíteni. A bánki nyaraltatás intézménye leválaszthatatlan Leveleki Eszter személyéről, megteremtője és motorja (egyúttal archíváriusa is volt) egészen 1978-ig amikor is - rossz egészségének és a légkör csendes megváltozásának köszönhetően - úgy döntött, véget érnek a bánki nyarak. A nyaraltatások, azonban nem szűntek meg teljesen, hiszen az ún. utódtáborokban folytatódtak egykori bánkiak – köztük Fábri Ferenc – szervezésében. Leveleki ugyan jóváhagyta az újabb kezdeményezéseket, mégsem akarta, hogy a táborok Bánk helyszínéhez kötődjenek.
Ennek az örökségnek a nyilvános felfedezése - az egyéni és kollektív (bánkiak általi) gondozásán mellett - először közvetlenül a rendszerváltás előtt, a korszak ellenzéki légkörében került sor, éppen a rendszerrel szembeni, ellenkulturális aspektusa mentén. Bánk, a nyaralók többsége számára identitásformáló, sőt életformatikus hatással bírt. Leveleki tudatosan törekedett egy összetartó közösséget létrehozni, rendszeresen tartott találkozókat az a szünidőn kívül is. Egyes táborozó gyerekekkel pedig személyes, szoros kapcsolatot ápolt, a nyaraltatások megszűnése után, haláláig (különesen Fábri Ferenccel és Háber Ferenccel).
Halálát követően Bánk tárgyi örökségének legfontosabb anyagai így kerülhettek Háber Ferenchez, akivel Leveleki szoros kapcsolatban is állt, egyúttal Háber volt a leghosszabb nyaraló (ősbánki), a közösség fontos alakja, amit az 1970-es években odaadományozott “örökös régensi” cím is szimbolizál (a régens volt a “nagyfiúk szobájának” parancsnoka egyben a királyi kamarás is a Pipec király mellett, aki 2 éves korától haláláig töltötte be ezt a címet). Végül a Leveleki-hagyaték (kizárólag a bánki vonatkozású anyagok: írás, naplók, plakátok, stb.) egy része Fábri Ferenchez került át feldolgozásra és az örökség gondozása céljából. Eltérő stratégiákat láthatunk tehát, a megőrzésen kívül (Háber Ferenc) Fábri Ferenc sokkal inkább Bánk örökségének fenntartására (a közösség megtartására) illetve aktív továbbvitelére is vállalkozott (gondoljunk az általa szervezett utódtáborokra, a Leveleki Eszter Alapítványra, illetve a Bánkról szóló írásaira, könyvekre). Bánk tárgyi öröksége természetesen nemcsak utóbbi gyűjteményekből áll, többen őríznek Bánkhoz kötődő személyes tárgyakat (pl. medvesapka, lúdtoll). Ez a széttagolt, egykori bánkiaknál őrzött anyagegyüttes a 2015-ben a Néprajzi Múzeumban megrendezett Ellenpedagógia a tóparton című kiállítás összegezte először és mutatta be egy eddig soha nem látott formában. A nyilvános kiállítás révén válthatott léptéket és formát Bánk emlékezete a magán és kisközösségi emlékezeti térből.
Bánki nyarak
Leveleki az egyházi fenntartású Szent Orsolya Tanítóképzőben tanult majd 1936-tól a reformpedagógus Nemesné Müller Márta magániskolájában kezdett el tanítani, aki az 1920-as években Jean Piaget mellett dolgozott. Nemesné mellett Mérei Ferenc pedagógiai elveit követte (gondoljunk az együttes élmény fogalmára. A korszakban a legismertebb reformpedagógiai módszerek a Waldorf és a Montessori voltak. Leveleki 1938-ban Vidám Vakáció címen kezdte el a bánki nyaraltatást Mérei Verával (Mérei Ferenc) közösen, amit a következő alkalommal már egyedül valósított meg. Pedagógusi tevékenységét azonban nem tudta folytatni a kiépülő Rákosi rendszerben, 1949-ben „szocialista ember nevelésére alkalmatlannak” nyilvánították, aminek köszönhetően egészen 1961-ig nem dolgozhatott a köznevelésben (1958-ban szüntették meg a minősítését), helyette fizikai munkával tartotta el magát, és tovább szervezte a bánki táborokat is.
A bánki nyaraltatásnak három fő szakasza volt:1938-1944, 1945-1956 (egyedül 1944-ben nem volt tábor illetve 1945-ben Bánk helyett Szilvásváradon, 1956-1978-ig, a nyaralások megszűnéséig (ennek is köszönhető, hogy az egyes időszak nyaralói között egyfajta versengő emlékezet alakult ki Bánkról). A nyaraltatásokat két fajsúlyos történelmi esemény rázta meg: a második világháború (többen a holokauszt áldozatai lettek) majd az 1956-os forradalom (emigráltak, pl. a nyaraltatások rituálék kialakításáért felelős Molnár “Medve” Gábor is).
A nyaralók korösszetétele vegyes, intergenerációs volt, 3 éves kortól maximum 13-14 éves korig terjedt, de rendszeresen jelen volt több “túlkoros” is, aki éveken vagy akár évtizedeken keresztül is visszajárt Bánkra. Jellemzően 20-25 főt nyaraltatott Leveleki, mindig törekedve arra, hogy 2/3-os fiútöbbség legyen (“Abban a csoportban, ahol több volt a fiú, mint a lány, tartalmasabb volt az élet, lendületesebb és mozgékonyabb a közösség” – tartotta. Főleg a “nyugatos”, gyakran zsidó származású közeposzálybeli családok majd az 1960-as évektől inkább a kulturális elit gyermekei üdültek Bánkon. Többen később a kulturális (pl. Ascher Tamás) és politikai (SZDSZ alapítók) ellenzék tagjai is lettek. A korabeli fizetésekhez képest a nyaralás kifejezetten csak a tehetős családok számára volt elérhető (bár időnként egy-egy állami gondozásban lévő gyereket is nyaraltatott Leveleki), ezért az exkluzivitása végig megmaradt, sőt később erősödött is.
Nem volt ugyanakkor ritka, hogy a pártnómenklatúra gyermekei (“kádergyerekek”) is megfordultak Bánkon, ami magyarázatul szolgálhat arra is, hogy miképpen tudott a legnehezebb politikai légkör közepette is fennmaradni. A résztvevők közül többen arról számoltak be, hogy időnként Leveleki saját kapcsolati tőkéje (pl. Aczél Györgyhöz) is segített, hogy az esetleges pl. hatósági kiszállásokba burkolt (pl. KÖJÁL) felszámolási törekvéseinek az elejét vegye. A táboroztatás hivatalosan egy szülői munkaközösséghez kötődött valójában Leveleki Eszter magánvállalkozásaként funkcionált.
Az ifjúságpolitika keretein belül szervezett ifjúsági táborok (pl. úttörő-tábor, KISZ-tábor) szabályozott, autoriter légkörével szemben Bánkot az egyéni és közösségi kreativitás (közösségi élmény) a játék és spontenaitás határozta meg. A fővárossal szemben egy természetközeli, egyszerű, nomád körülmények között egy alternatív világban játszódtak: saját “politikai-társadalmi” berendezkedéssel (alkotmányos monarchia, amit Pipeclandnak neveztek élén a legfiatalabb nyaralóval a Pipec királlyal), hatalmi struktúrái (minisztériumok) és szereplői (a vezető “Eszter néni” volt, majd következett az örökös Pipec király, majda legidősebb szobafőnök, jobbkeze a régens illetve a korban idősebb szobafőnökök) voltak, saját hagyományokkal, melyet “tradománynak” neveznek (énekek pl. a “bánki himnusz”, beavatási és búcsúzkodási rituálék), mitológiával, nyelvvel, saját időszámítással (az 1938-as első vakációval kezdődött) – nevezéktannal, pénzzel és újsággal (Bánki Béka Brekegi), stb. Szintén Bánk szabad, intellektuális légköréhez tartoztak az olyan performatív előadások, melyek a hatalmi reprezentációhoz kötődő bemutatókat (színház, opera, divatbemutató, katonai induló) gúnyolták, parodizálták.
