Kiss Gy. Csaba (1945) magyar történész, irodalomtörténész, egykori politikus. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett 1968-ban magyar-német szakon diplomát, ezt követően 1971-ig a Felsőoktatási Pedagógiai Kutatóközpontban dolgozott. Az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa (1974–1977, 1981–1985), 1978 és 1981 között az ELTE Kelet-európai Irodalmak Kutatócsoportjának munkatársa. Egyike volt a Bethlen Gábor Alapítvány megalapítóinak, 1985 után a szervezet titkárságában is dolgozott. 1986 és 1992 között a Magyarságkutató Intézet munkatársa. 1987-ben részt vett a Magyar Demokrata Fórum megalapításában, 1993-ig a párt egyik vezetője. 1988 és 1992 között a Hitel munkatársa. 1992-től 1995-ig a Közép-Európai Intézet igazgatója, 1995-től az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója. Számos tanulmányt írt a közép-európai népek irodalmáról.
-
Hely:
- Budapest Kelemen László utca 17, Hungary 1026
Kistamás László (1958-) zenész, zeneszerző, performer, énekes, a nyolcvanas évek egyik legjelentősebb magyar underground együttesének, a Kontroll Csoportnak az alapító tagja. Tíz éves korától négy évig Párizsban élt szüleivel, akik kiküldetésen voltak ott, így az idő alatt ott is járt általános iskolába. Ez mély nyomokat hagyott benne, és miután hazajött hosszú, derékig érő hajával, rendesen ki is lógott az akkori magyar iskolarendszerből, nem csak kinézetben, de attitűdben is.
Kistamás eredetileg színházrendezőnek, rendezőnek készült, de úgy gondolta „kipróbál előtte mindent a másik oldalról”. Középiskola után Óbudán, Wéber Péter Mosolygó nevű amatőr színházi társulatának tagja volt, itt ismerkedett meg Hajnóczy Csabával majd Bárdos Deák Ágnessel is. Egy darabig aztán ő vitte tovább a Mosolygót, amiből később saját társulat, afféle akciócsoport szerűség alakult. Azonban a hetvenes évek végén szinte lehetetlen volt engedélyt szerezni független színházi előadásokra, különösen színházi múlt és kapcsolatok nélkül. Ahogy Kistamás visszaemlékszik, a színházzal szemben a zene világát sokkal nehezebb volt szabályozni: annyi zenekar volt, sokszor ügyetlenek és népszerűtlenek, hogy azok valamivel kevésbé érdekelték a hatóságokat is. Így Kistamás is a zene és a koncertek felé fordult. Hajnóczy Csaba, aki ekkoriban a Zeneakadémiára járt, tanította őt és Bárdos Deákot énekelni. Közben aktív részesei voltak az ellenkultúrának, performanszokat néztek, csináltak, happeningekben vettek részt. Sokat jártak moziba is, ami szintén nagy hatást gyakorolt rájuk.
Nem sokkal később ebből a baráti társaságból alakult meg a hamar legendássá váló Kontroll Csoport. Ennek megfelelően, a személyes kapcsolatok és azok alakulása igen meghatározó volt a Kontroll, és úgy általában ezeknek az underground együttesek történetét tekintve. Közben Kistamás két éves katonai szolgálatát teljesítette, Bárdos Deák Ágnes szavaival azért, hogy „a hadseregben is legyen titkos ügynökünk”. Emiatt egyik első, nagyközönség előtt játszott koncertjükre Kistamás nem is érkezett meg időben: már javában zajlott a koncert amikor megjelent a színpad felé tartva, és a szám közben szabadult meg az egyébként eltávozáson kötelezően viselendő katonai öltözéktől. Kistamás és Bárdos Deák énekelt, Hajnóczy gitározott. Kistamás azonban sosem tekintette magát igazán énekesnek, inkább afféle „hangadónak”, effektek és „ordibálós zajok” csinálójának. Ehhez a formációhoz csatlakozott Iványi Norbert dobosként, Farkas Zoltán basszusgitárosként, és Hajnóczy Csaba öccse, Hajnóczy Árpád, szaxofonosként. Ez az eredeti felállás, később „Ős Kontroll” aztán részben lecserélődött, részbe kibővült, többek között Müller Péterrel, ami a Kontroll egy új korszakát is jelentette.
Az első koncertjük igazából egy házibuli volt 1980 szilveszterén Wahorn András pomázi házában, majd 1981. január 25-én az URH előzenekaraként a Kassák Klubban hivatalosan is nyilvánosság elé léptek. Innen pedig a siker bár nem azonnal jött, de nagyon hamar. A Kontroll Csoport nem kötött kompromisszumokat, rétegzenét játszó amatőrök voltak, és bár előfordult, hogy nem, vagy csak álnéven (Antibébi, Ági és a Fiúk) tudtak előadni, Kistamásék viszonylag szerencsések voltak: hamarosan rendszeres próba- és fellépőhelyre tettek szert azzal, hogy az Ikarus Művelődési Ház – rendőri és pártfelügyelet mellett – befogadta őket. Kazettáik is csak kézről-kézre, föld alatt terjedtek, a 3t rendszerében mindig is a tűrt és a tiltott kategória között ingadoztak. Miközben csinálhattak filmet, háttérzenét, a szélesebb nyilvánosság elé nem engedték őket: a tömegkommunikációs médiumok leginkább csak nem vettek róluk tudomást. Ahogy Kistamás látja, ez bizonyos szempontból nagyobb fokú szabadságot jelentett: nem akartak és nem is nagyon kellett senkinek megfelelni, nem voltak mögöttük “sem kurátorok, sem kritikusok”. Egyik legnagyobb félelme éppen az volt, hogy olyanná válnak, mint a kor elismert rockzenészei. Bár volt szó lemezkészítésről és kiadásról is, ebből nem lett semmi: a Kontroll Csoport nem egyezett bele bizonyos sorok kihagyásába. Ironikusan ez nem is saját számaikat, hanem az URH együttes egy számának egy sorát érintette, a lemezkiadás terve mégis ebbe bukott bele. Ezzel együtt is, koncertjeik mindig teltházasak voltak, mígnem 1983-ban a Kontroll Csoport, karrierje csúcsán, feloszlott. Bár a búcsúkoncertet még nem véglegesnek szánták, végülis a megszűnést jelentette: mindenki ment a maga útján.
Kistamás László akkori párjával, Láng Katival a Balkan (Fu)Touristban zenélt tovább 1985 és 1989 között. Az együttes végül egy kislemez és egy nagylemez megjelenése után feloszlott a rendszerváltás előtt, Kistamás pedig – néhány Kontroll-emlékkoncertet leszámítva – felhagyott a zenéléssel. Azonban azóta is rendszeresen szerepel: színpadra lépett Jeles András társulatában (Monteverdi Birkózókör: A mosoly birodalma), játszott Sőth Sándor és Monori M. András filmjeiben (A szárnyas ügynök; Meteo), valamint több alkalommal konferált (Deja Vu Rövü; Vákuum TV). Emellett a kétezres években a Supergroup Művészcsoport keretében számos figyelemfelhívó és kreatív projekt szervezésében vett részt.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Danilo Kiš zsidó, magyar, szerb és montenegrói gyökerekkel bíró jugoszláv író volt. 1935-ben született a Jugoszláviához tartozó Szabadkán (Subotica). 1958-ig tanult a belgrádi egyetem bölcsészkarának Irodalom Tanszékén. Diplomájának megszerzése után, 1959-ben hirtelen elhagyta Jugoszláviát és Franciaországba költözött, ahol évekig szerkesztőként és fordítóként dolgozott. Ebben az időben írta A padlás és a 44. zsoltár című regényeit. Nem sokkal később kiadta önéletrajzi trilógiáját, kezdve a Kert, hamu című regénnyel, melyet a Korai bánat és végül a Fövenyóra követett, melyért 1972-ben megkapta a legrangosabb jugoszláv irodalmi díjat, a NIN-t (Az Év Könyve). Ez a három regény családjának és gyermekkorának állít emléket, s mindazoknak a témáknak, melyek íróként foglalkoztatták.
Édesapja, Eduard Kiš szerencsésen túlélte az 1942-es újvidéki mészárlást, amikor több száz zsidót gyilkoltak meg. Danilo később azt állította a vérengzésről, hogy az volt „tudatos életének kezdete.” (Thompson, 2013, 82). A Kiš-család azt tervezte, hogy inkább Magyarország délnyugati részére költözik, de Kiš édesapját 1944-ben Auschwitz-ba deportálták, ahonnan sohasem tért haza. A második világháborút követően Kiš édesanyja, Milica Kiš két gyermekével a montenegrói Cetinje városába költözött, ahol Danilo Kiš 1954-ig a helyi középiskolában tanult. Származására utalva Danilo később magát „néprajzi ritkaságnak” nevezte. Családi háttere meghatározta világlátását, mely irodalmi munkásságában hangsúlyosan jelent meg.
Kiš életének jelentős részét Jugoszlávia és Franciaország között ingázva töltötte. Egyik franciaországi tartózkodása idején írta meg legfontosabb regényét (Borisz Davidovics síremléke), mely sok problémát okozott neki. A mű megjelenését követő botrány miatt szétszakadt a jugoszláv irodalmi élet, és lényegében meghatározta Kiš sorsát és alkotói törekvéseit. A regény 1976-os megjelenése után a szerzőt azonnal plágiummal vádolták. Kiš azt nyilatkozta erről később: „Ne legyünk ostobák! A Borisz Davidovics síremléke körüli vita elsősorban politikai jellegű volt. Most már tudjuk, ki állt mögötte, igaz, én már kezdetben is tudtam.” (Kiš, 2012, 270).
Kiš csakhamar kellemetlen helyzetben találta magát, művészi és morális becsületét 1978-as Anatómiai lecke című vitakönyvében védte meg. Ebben a műben reagált a szerző a megelőző két év támadásaira. Ám ez újabb vitát provokált: az írás megjelenése miatt becsületsértéssel vádolták és bíróság elé állították (ld. bővebben a „Featured item” lapon).
„[…] számomra az a fontos, hogy nem sugalmaztam, vitattam vagy közvetítettem semmiféle ideológiai üzenetet, dacára annak, hogy a regényem körüli vita inspirálta az 1978-as könyvet. Ha azt akartam volna, akkor esszéket vagy cikkeket írtam volna újságokba. Nekem az volt a lényeges, hogy egy totalitariánus világban és gondolkodásban megtaláljam a saját értelmezési területemet, képzetemet, képzelt helyemet, rögeszmémet és a rejtett polémiákat. Emellett úgy gondoltam, ez az én erkölcsi kötelességem is, mert néhány könyvemben, irodalmi formában úgy írtam a náci terrorról, mint a szovjet koncentrációs táborokkal jellemezhető századunk második legfontosabb jellemzőjéről.” (Kiš, 2012, 207).
Bár Kišt végül felmentették, ő mégis csalódott volt, és úgy érezte, hogy nem értik meg, ezért önkéntes párizsi száműzetésbe vonult, „a bizonytalan értelmű szavak hontalanjaként.” (Kiš, Gorki talog iskustva, 161). Kiš 1979-ben végleg elhagyta Jugoszláviát, és Franciaországban telepedett le, ahol hátralévő éveiben szerb és horvát nyelvet tanított, illetve szerkesztőként dolgozott. Ebben az időszakban írta Éjszaka és köd, Homo poeticus és A holtak enciklopédiája című regényeit. 1986-ban a francia kormány a Művészetek és Irodalom Lovagrend tagjává fogadta. 1988-ban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagjává választották.
1989-ben, életének utolsó szakaszában Kiš szerepet vállalt a fontos televíziós dokumentumfilmsorozat, a Meztelen élet adásaiban. Emiatt több interjút készített Eva Nahir-ral és Ženi Lebl-el, két zsidó hölggyel, akik egykor a jugoszláviai „Goli Otok” munkatábor politikai foglyai voltak. Kiš ezeket az adásokat egyrészt arra használta, hogy kérdéseket tegyen fel a táborról, másrészt ez lehetőséget adott neki arra, hogy a különféle totalitariánus rendszereket összehasonlíthassa. Ez lezárta a koncentrációs táborokkal kapcsolatos vizsgálódásait, melyek korábban jelentős szerepet kaptak az írásaiban. Kiš értelmezésében a koncentrációs tábor a XX. század megkülönböztetett újítása volt. Az író ezt a jelenséget nemzetközi kontextusban elemezte. Élete végén, 1989-ben a PEN Amerika (az írók nemzetközi emberi jogi szervezetének amerikai szekciója) Bruno Schulz díjjal tüntette ki. Danilo Kiš 1989-ben hunyt el Párizsban, végakaratának megfelelően Belgrádban helyezték végső nyugalomra.
Műveit kb. 30 nyelvre fordították le. Az 1980-as évek közepén még az irodalmi Nobel-díj is fölmerült a neve kapcsán. Milan Kundera szerint Kiš „nagyszerű és láthatatlan,” Mark Thompson pedig úgy jellemezte, hogy Danilo Kiš „az az író, aki nagyszerű irodalmi művekben volt képes írni a sztálinista terrorról, a nácizmussal szembeni harcról és a Holocaustról […]” (M. Thompson, 2013, xi).
-
Hely:
- Belgrade, Serbia
Klaniczay Gábor (1950-) középkorkutató történész, az ELTE és a CEU tanára, az 1970-es ’80-as években az értelmiségi ellenzék egyik figurája, szamizdatok szerzője és terjesztője.
Klaniczay Tibor, az MTA tagja, neves irodalomtörténész fiaként a bölcsészettudományokkal való közeli kapcsolata már gyermekkorában megalapozódott. Történészi pályára lépése is korán eldőlt, már általános iskolásként középkori témáról írt dolgozatot.
Az ELTE BTK történelem-angol szakán szerzett diplomát 1974-ben. Az egyetem után a Világosság c. folyóirat szerkesztőségében helyezkedett el, négy évvel később tudományos segédmunkatárs lett az MTA Történettudományi Intézetében. Oktatói tevékenysége több évtizedes múltra tekint vissza, 1978-85 között az Iparművészeti Főiskolán divatszociológiát tanított. 1984-től az ELTE BTK-n és 1992-től a CEU-n oktat, 1997-2002 között valamint 2008-ban a Collegium Budapest rektora. 2005-ben az MTA doktora lett.
Klaniczay azon kevés fiatal közé tartozott a hatvanas évek végének Magyarországán, akik hosszú távon szereztek nyugat-európai tapasztalatokat. 1967/68-ban, amikor édesapja a Sorbonne vendégprofesszora volt, egy évet töltött Párizsban, majd ösztöndíjai és nyári utazásai során többször megfordult a francia fővárosban. E hónapok alatt találkozott azzal a nyugati ellenkultúrával, amely a fiatalabb generáció lázadását hirdette szüleik értékrendje, a „fogyasztói társadalom” világa ellen. A különféle diákmozgalmak, a hippik, a kommunák törekvése egy ezzel ellentétes értékválasztású kultúra megteremtése volt.
A párizsi diákélet tapasztalataival hazaérkezve a magyarországi ellenzéki kultúrába való bekapcsolódásának egymásra épülő szintjeiről számolt be a vele készített interjúban. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán egyetemista társaságban kezdett megismerkedni a rendszeren kívüli, „margón” elhelyezkedő értelmiségiek, művészek és baráti köreik tevékenységével. Először kívülálló érdeklődőként figyelt, majd személyes ismeretségeken keresztül egyre intenzívebb fogyasztóvá vált. Végül maga is cselekvő résztvevő lett: a különféle események szervezésben, de leginkább a szamizdatok terjesztésében vállalt szerepet. Az ellenkultúráról írt könyvéből idézve: „Nemcsak megfigyelni, megismerni, értelmezni próbáltam ebben az időben az ellenkultúra nézetrendszerét, de megpróbáltam minél többet megvalósítani belőle a saját életemben.” (Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években. Budapest, Noran, 2003. oldalszám?)
Az ellenzéki miliő és hangulat generációs jelenségnek tekinthető szerinte: az 1960-as évek végére felnőtté vált nemzedék az iskolában és otthon is a sokszor értelmetlen megkötések, tilalmak légkörében szocializálódott, mindenki megvívta a maga kis harcait a túlszabályozottság ellen.
Első meghatározó élményei – generációjának többi tagjához hasonlóan – az 1968-as diákmozgalmak lettek; ezt tették újra átélhetővé a hazai március 15-i tüntetések az 1970-es években. Bár ‘68-ban az érettségije miatt májusban már haza kellett utaznia a francia fővárosból, de addig is látott tüntetéseket, utcai barikádokat és ahogy a vele készült interjúban fogalmazta, megtanulta a párizsi forradalmár diákok jelszavát „on a raison de se révolter” (magyarul: „mindig van elegendő ok a lázadásra”).
Az 1968-as diákmozgalmak halovány fénye az egyetemen is megjelent: a lázongó hangulatú 1969-es Kari Gyűlés, az ennek nyomán szerveződő reform-KISZ, majd a Studium Generale. Bár ezek még nem tekinthetők ellenzéki megnyilvánulásnak, kétségtelenül érzékelhető volt az 1968-ból fakadó forradalmi romantika terjedése. Emellett a különféle reformmarxista irányzatok, a fennálló államszocialista rendszert baloldali alapon kritizáló, szociális érzékenységre nyitott áramlatok is erősen jelen voltak gondolkodásukban. Adott volt egy általános szembehelyezkedés a rendszerrel, melyet egy olyan attitűd határozott meg, hogy nem kell elfogadni, hogy a párt vagy a hivatalos állami vezetés mindenbe beleszóljon és szabályaival megnehezítse a mindennapokat. További meghatározó élmény volt Klaniczay számára, hogy a csehszlovákiai bevonulás után nem sokkal sorozták be katonának. Ez a „második ’68”, a csehszlovák „emberarcú szocializmus” és a „baráti segítséget nyújtó” kommunista kormányok ezt eltipró fellépése megszilárdította rendszerellenes politikai és világnézeti meggyőződésében.
Klaniczay úgy beszél ezekről az évekről, mint életének egy pezsgő, eseményekkel teli időszakáról. Kiterjedt társasági életet élt, a személyes kapcsolatokon, találkozókon, klubesteken - majd a terjedő szamizdatokon - keresztül tájékozódott az aktuális témákról és véleményekről. Korának kulturális miliője nem maradt hatástalan a történész Klaniczayra sem. Mindig is a margón való létezés, az ellenállás, a rendszeren kívüliség foglalkoztatta, érdeklődése az eretnekmozgalmak felé fordult, párhuzamosan a kortárs ellenkultúra iránti érdeklődésével, és közben egyre több szállal kapcsolódott a jelenkori kulturális ellenzékhez. A civilizáció peremén címmel megjelent első könyvében meg is fogalmazta, hogy a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúra-ideológiái és életforma kísérletei tették érzékennyé a középkori eretnekmozgalmak iránt. Az ellenkultúráról írt könyvében pedig megjegyzi: „Olyan témát kerestem magamnak, amely segített megérteni a hetvenes években megélt konfliktusaimat, problémáimat is.”
Klaniczay az ellenkultúra számos elemével került kapcsolatba. A zenei életben a jazz, a rockzene, a pszichedelikus beat, a punk, a New wave irányzatai, művészeti területen a modern művészet, az avantgárd, a neo-dadaizmus, a happening megjelenése, a politikában az újbaloldal, a gerilla-ellenállás Che Guevara képével szimbolizált romantikája, a nyugati és keleti polgárjogi, emancipációs mozgalmak formálták világnézetét. Továbbá – ahogy fogalmaz – a hatvanas-hetvenes évek magyarországi ellenkultúrájában léteztek olyan „nem hivatalos guruk” mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor (Biki), Bódy Gábor, a politikában Pór György, Haraszti Miklós, olyan csoportok, művész-együttesek mint az Orfeo, a Halász-színház, a Kex, voltak kultikus helyek, mint az Ifjúsági Park, az egyetemi klubok (Eötvös-klub/ Hordó, Bercsényi), a Fiatal Művészek Klubja (FMK), a Galántai György által életre hívott balatonboglári Kápolna Műterem. A műfaji sokszínűség a rockkoncertektől a body artig ívelt. „Ez volt az én kultúrám, ez volt, amivel azonosulni tudtam” – mondja.
Hatottak rá azon kortársai is, akik különféle alternatív életforma-kísérletekbe fogtak. Az egyetem elvégzése után kisebb baráti társasággal azt tervezték, vesznek egy nagy házat, ahol együtt fognak élni, egyféle nagy családban, tehát nem hagyományos családi életben gondolkodtak. Láttak maguk körül hasonló kezdeményezéseket, ekkor épült például az Orfeo pilisborosjenői kommunája. (Az Orfeo tájézódási pont volt Hetényi Zsuzsa számára is:) Mindez egyfajta ellenzék/underground tudattá és létté állt össze. Saját belső világukban, a “szabadság kis szigetein” éltek, a körülöttük lévő rendszerrel igyekeztek minél kevesebbet foglalkozni, elsősorban akkor kényszerültek erre, amikor retorzió érte őket vagy a hozzájuk hasonlóan gondolkodó társaikat. Ugyanakkor Klaniczay számára, saját elmondása szerint védőburkot jelentett, hogy édesapja, Klaniczay Tibor akkoriban az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatóhelyettese volt, és Ránki György, munkahelyének, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese egy igen felvilágosult, toleráns ember volt.
Az első kisebb retorziók még az egyetemen érték. Kőrösi Zsuzsa, Klaniczay évfolyamtársa az abortusztörvény tervezett megszigorítása ellen tiltakozást szervezett, aminek „jutalmaként” eltávolították az egyetemről. Klaniczay évfolyamtársával, Pajkossy Gáborral együtt tiltakozó levelet írt ez ellen a dékánnak, Székely Györgynek. Ennek következtében nem kapta meg a korábban megígért tudományos továbbképzési ösztöndíjat. Ekkor került a Világosság szerkesztőségébe, ahol négy évet töltött el (1974-78).
Kultúra és politika egymáshoz való viszonyáról azt mondja, ezekben az években úgy éltek, hogy mindennek volt politikai tartalma, annak is, hogy valaki hogy nézett ki (hosszú haj, szakáll, szakadt farmer, ócskapiacról beszerzett divatjamúlt, népviseleti vagy indiai ruhák), hogy rendezte be valaki a lakását (zsákvászon volt a függöny, matrac a földön, tégla-deszka építmény a könyvespolc), hol itta meg a sörét (talponállóban, az Ádámban, a Kárpátiában), hogy utazott (persze autóstoppal), a cigisodrásban is azt élte meg az ember, hogy nem a rendszer része („pláne, ha fű is akadt” – teszi hozzá az elbeszélésben).
A magánéletben, a tudományos, kulturális szférában sok minden lehetséges volt, de tudták, hogy a nyilvános politikai életben számos tilalom van, apró tágítgatással, kisebb konfliktusok bevállalásával bizonyos dolgokat be lehet ugyan hozni, de a lényeg egyhamar nem fog megváltozni. Adam Michnik: Új evolucionizmus című, szamizdatban lefordított írása jól összefoglalja ezt a szemléletet: felesleges túl sok energiát arra fordítani, hogy a szocialista nyilvánosság tereiben -- számos kompromisszummal -- szerepet vállalva, reformmal tegyék élhetőbbé a rendszert. Ehelyett az ellenzéki kultúrának saját köreiben kell kiépíteni a saját intézményeit, saját klubot, „repülő egyetemeket”, sajtót, könyvnyomtatást. Ebben lehet társasági életet élni, véleményezni a kulturális életet, lefolytatni a politikai vitákat. Ez a létforma alakult ellenkultúra miliővé, amit a „hivatalosság”, az államrend képviselői persze ellenszenvvel néztek, titkosszolgálattal megfigyeltettek, olykor sikerrel megpróbáltak tönkretenni, de akkor egy másik helyszínen újraalakult. „Aki ebben az időben adott valamennyire magára, maga is belefogott valami szervezkedésbe” – írja Klaniczay. Rév Istvánnal házi szeminárium szervezésébe kezdett, ahol a hatvanas évek magyar akadémiai életének, egyes tudományterületeinek ideológiai befolyásoltságát vitatták meg.
A társasági életben baráti, személyes kapcsolatok útján terjedtek a hírek. Minden este 8-10 fő összejött a közös lakásukban, ahol intenzív társasági élet folyt. Klaniczay bölcsészkari társasága egyre jobban kibővült, kapcsolatba került a formálódó ellenzék hangadó képviselőivel, többek között Kis Jánossal, Bence Györggyel, Kenedi Jánossal, Kovács Andrással, Rajk Lászlóval, Haraszti Miklóssal, Demszky Gáborral. 1976-tól egyre több politikai jellegű szervezkedés folyt már, az első szamizdatok is megjelentek magyar szerzők tollából. Elhalványultak a határvonalak a művészeti, kulturális lázongás és a politikai ellenzéki kezdeményezések között.
Az egyik ellenzéki színtér az Akadémiai Könyvtár, az MTA Filozófiai Intézetéből 1973-ban kirúgott Kis János és Bence György maguk által kinevezett munkahelye volt. A gépírásos, majd stencilezett szamizdat irományok cseréjére is itt került sor. Klaniczay aktív szerepet vállalt ebben, az MTA Történettudományi Intézetében, majd az ELTE-n terjesztette a szamizdatot, olykor az ellenzék egy-egy prominens személyiségének kézbesítője is volt.
Ott találjuk nevét a Charta ’77 bebörtönzött képviselőivel szolidaritást vállaló magyar petíció aláírói között, nála volt a szamizdat Napló egyik „állomása”. Azt, hogy emiatt többekkel ellentétben súlyosabb retorziók nem érték, édesapja és akkori főnöke, Ránki György védelmének tudja be. Nem bocsátották el állásából, mint az aláírók kb. egyharmadát (Hamburger Mihály például szociológus-kutatóból benzinkutas lett), de a nyugati ösztöndíjakról lemondhatott, ennek okaként az illetékes hivatalnok nyíltan meg is nevezte ellenzéki szerepvállalását.
Klaniczay intrepretációjában az ellenzékiség fogalma ebben az időben nem azt jelentette, mint a plurális demokráciákban, hanem inkább egyféle, az informális társaséletben szerveződő kulturális gyakorlatot és politikai diskurzust takart, mely ebben az időben egyre több alkalommal lépett ki a szélesebb nyilvánosság elé, többször is megpróbált elmenni a falig. Informális megítélés volt csak, hogy ki tartozik bele ebbe a csoportba és ki esik kívül ezen, hogy ki hová sorolódott, az mindig egyéni döntés eredménye volt. Egy idő után azonban számítani kezdett, hogy ki vállalja a nyilvánosság előtt is a szembenállást. Az aláírók nevét heteken keresztül beolvasta a Szabad Európa. A Beszélő és az AB Hírmondó szamizdat újságokban volt, aki álnéven publikált, de egyre többen saját nevükkel jegyezték az írásaikat. Mindenki tudta, hogy a „repülő egyetem” előadásain, Rajk László „szamizdat-butikjában”, vagy a SZETA aukcióin ott vannak a szorgosan jegyzetelő ügynökök is, meg hogy a lakások, telefonok be vannak mikrofonozva, de az ellenzékhez tartozók azt gondolták: tudják csak, vegyék észre mennyien szemben állnak velük. Persze közben szorgosan konspirálni is kellett, hogy ne hiúsítsák meg az újabb szervezéseket. Egyféle kombinációja volt ez az ellenálló mozgalomnak, az ezer magánéleti, szakmai és ideológiai szállal egymáshoz kötődő baráti társaságnak és az ellenséges külvilággal szemben erősen összetartó törzsi kultúrának.
Azután érezték a változásokat: a nyolcvanas évek második felében érezhetően egyre többet lehetett akarni és csinálni. Klaniczay Gábor részt vett a demokratikus ellenzék megmozdulásaiban, amikor a Beszélő körüli csoport Monoron 1985-ben leültek tárgyalni az 1956-osok képviselőivel és a népi írók körül szerveződő ellenzéki csoportokkal. Azt tapasztalta maga körül, hogy egyre hangosabban lett kimondva: 1956 nem „ellenforradalom” volt, „Kádárnak mennie kell”, többpártrendszer kell. A Dunakanyarba tervezett vízierőmű elleni tiltakozás, a Duna-kör” környezetvédő mozgalma, a Nagy Imre kivégzésének évfordulójára 1988-ban szervezett, és rendőri erőszakkal feloszlatott tüntetés, majd Nagy Imre és társai 1989-es újratemetése – noha maguk csak csekély mértékben járultak hozzá a rendszerváltás bekövetkeztéhez – egyre szélesebb tevékenységi lehetőséget és sok új feladatot, felelősséget adtak a demokratikus ellenzék csoportjainak. A rendszerváltás idején Klaniczay Gábor részt vett az SZDSZ megalakításában, a kultúrpolitikai elképzelések kidolgozásában, de néhány hónap után – részben az 1990-es első szabad választások második fordulójában kiábrándító módon feltörő indulatok hatására – felhagyott az aktív politizálással és történész pályáján maradva kutatóként, egyetemi tanárként tevékenykedett és tevékenykedik a mai napig.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
-
Hely:
- Budapest, Hungary