Tóth Ilona (sz. Szűcs, Nagyvárad, 1958. július 23), erdélyi magyar emigráns, aki ma Svédországban él. Középiskolai tanulmányainak elvégzése után, 1977-ben Tóth Károly Antalhoz ment feleségül. Mindkettőjük életében fontos szerepet játszott a nagyváradi Ady Endre Irodalmi Kör tevékenysége. 1980-tól 1982 őszéig, Ilona és férje, a héttagú vezetőség tagjaiként, intenzíven részt vettek az irodalmi kör tevékenységeiben. 1980-ban a Tóth házaspár is támogatta azt a végül sikertelennek bizonyuló kezdeményezést, melynek célja egy nagyváradi magyar kulturális lap létrehozása volt. Részt vettek az országos szintű aláírásgyűjtésben és ennek megfelelően körbejárták Nagyvárad-Kolozsvár-Nagybánya-Szatmárnémeti-Nagykároly-Érmihályfalva-Székelyhíd környékét, ahol az ott élő közismert kulturális érdeklődésű embereket támogató aláírásra kérték fel.
1982-ben a Tóth házaspár, Szőcs Géza költő és további közreműködők mellett, részt vett az Ara-Kovács Attila filozófus által alapított Ellenpontok néven ismert szamizdat szerkesztésében és terjesztésében. Az első 5 számot Ara-Kovács szerkesztette, sokszorosításukban Tóth Ilona is segített. A 7. és 8. számot a Tóth házaspár 50 példányban sokszorosította szuterénlakásukban, stencilpapírt és egy lengyel „rámkát” használva. Az 1982 októberében megjelent nyolcadik szám, mely a Memorandumot és a Programjavaslatot tartalmazza, teljes egészében Tóth Károly Antal munkája. Megemlítendő azonban, hogy a Programjavaslattal kapcsolatos konzultációk során Szőcs Géza több változtatást is javasolt, melyeket a szövegben Tóth Ilona ültetett gyakorlatba.
Az Ellenpontok-ügy következményeként Tóth Ilona későbbi életét a család kivándorlásának különböző szakaszai határozták meg – Magyarország: 1984 júliusától 1988 márciusáig; Svédország: 1988 márciusától 1989 márciusáig; Kanada: 1989 márciusától decemberig; Svédország: 1989 decemberétől napjainkig. Végső letelepedésük után, Ilona, a svéd és angol nyelvtanfolyamok befejezését követően több éven át óvónőként dolgozott. Később a Göteborgi Egyetemen tanult szocionómiát és vallástudományt, ma a szociális szerveknél dolgozik.
-
Hely:
- Gothenburg, Sweden
Tóth Károly Antal 1942. december 3-án született Szatmárnémetiben, magyar állampolgárként, miután a település Észak-Erdély részeként a második bécsi döntés nyomán 1940-től 1944-ig Magyarországhoz tartozott. Apja könyvkereskedőnek tanult. Magyar állami kölcsönből könyv- és írószerüzletet nyitott. A háború alatt egy magyar hadapródiskola tagjaként nyugatra kellett vonulnia. Németországban esett fogságba és mintegy két évet töltött Belgiumban egy angolok által őrzött hadifogolytáborban. Hazatérése után kiderült, hogy a távollétében háztartásbéli felesége vezette magántulajdonú könyvkereskedés a kommunizmusban nem kaphat árut és emiatt fel kellett számolni. Az apa több munkahellyel is kísérletezett, végül a város legnagyobb gépgyártó üzeméhez, az Unió szállítóosztályára került; innen ment aztán nyugdíjba (Tóth és Tóth 2017; Tóth Károly Antal közlése).
Tóth az elemit és a középiskolát Szatmárnémetiben végezte. Tanulmányait a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen folytatta. 1960-1965 között a Természettudományi és Földrajz Kar biológia-állattan szakán tanult (ACNSAS, I210560/1). Eredetileg kutatóbiológus szeretett volna lenni, de az akkoriban lehetőségként felvillantott ígéret hamarosan szétfoszlott, és végül általános iskolai tanár lett. 1965-től, kilenc éven át, a váradhegyaljai (podgóriai) 19. számú általános iskolában tanított természetrajzi tantárgyakat. Mivel fogytak a magyar gyerekek, csökkent az osztályok s ezáltal a pedagógusok száma is, mind több tantárgy oktatását bízták reá. Végül bezárták az iskolát, és Tóth 1975-től a felnőttek 7-es számú Griviţei utcai esti iskolájában tanított. Mikor ez az iskola is megszűnt, 1979 szeptemberétől a kolozsvári út 1-es számú nyelvileg vegyes iskolájába helyezték át, ahol magyarul beszélő roma nemzetiségű gyerekekkel is foglalkozott. E két utóbbi iskolában a diákok számának csökkenése következtében néhány román osztály tanítását is rábízták (Tóth Károly Antal közlése; ACNSAS, I210560/1).
Már az egyetem elvégzése után, az 1960-as évek közepétől írásai, cikkei jelentek meg az Utunkban, az Ifjúmunkásban és a nagyváradi Fáklya napilapban. Barátai, kollégái révén 1967-ben eljutott a nagyváradi Ady Endre Irodalmi Körbe. Kezdetben csak szórványosan járt az akkor még kifejezetten műhely jellegű kör rendezvényeire. Az első házasságának 1972. évi felbomlását követően azonban – melyből egy gyermeke született – Tóth szinte minden szabad idejét a Kör ügyeinek intézésével töltötte. 1977-ben újranősült sz. Szűcs Ilonával, házasságukból – Nagyváradon, Budapesten és Göteborgban – három gyermek született (Gittai és Szűcs 1998, Tóth Károly Antal és Tóth Ilona közlése).
Mindkettőjük életében fontos szerepet játszott az Ady Endre Irodalmi Kör, amelynek szervezésében tevékeny szerepet vállaltak. Tóth 1976 őszétől 1978 nyaráig a Kör vezetője volt. A kör közösségi vezetésének ideje alatt, 1980-1982 között a héttagú vezetőség tagjaiként, mind Tóth, mind felesége Ilona, 1982 őszéig hatékonyan részt vettek a Kör életében, profiljában és működési módjában egyaránt. A kör péntek esti ülései-találkozói általában tovább folytatódtak az ún. „magánösszejövetel” keretében. 1979 őszétől erre többnyire Tóthék Tudor Vladmirescu utcai lakásában került sor és itt kapott helyet az Ady-körösök és a távolabbról meghívott előadó vonatindulásig tartó eszmecseréje. (Például Kallós Zoltán néprajzkutató és a kolozsvári táncházasok 1980. december 12-ei látogatásakor hajnali kettőig ropták a táncot.) Közéleti megnyilvánulásai – a Kör megalkuvást nem ismerő védelmezése a helyi kultúrszervek előtt, közreműködése az 1979. évi „köri robbantásban”, a tanügyi és pártszerveknek címzett tiltakozó beadványai, a sikertelen 1980. évi nagyváradi kulturális lapindításban játszott szerepe stb. – nem voltak ismeretlenek a nagyváradi titkosrendőrség előtt és időről időre iratváltáshoz vezettek a különböző szintű megyei szervek között. Ez azonban nem akadályozta meg 1973., 1975., 1977. és 1979. évi Magyarországra történő beutazásainak engedélyezését. 1978. április 26-án a nagyváradi Securitate felfektette a „Bastionul” (Erőd) fedőnevű dossziét az Ady Endre Irodalmi Kör tagjainak megfigyelésére. A titkosrendőrségi meglátás szerint olyan ellenzéki irányzatba tömörültek, amely irodalmi téren minden eszközzel harcolni kívánt a hivatalos vonal ellen. Tóth csak 1979-től került bele, de végül főszereplővé vált és 1980 decemberétől 1984. júliusi emigrálásáig ő viselte a „Bastionul” fedőnevet. Az informátori megfigyelés mellett, 1980-tól a külső figyelőztetés is dokumentálható. Lakásukat, a sajátos elhelyezkedése miatt, 1982 nyaráig nem tudták lehallgatni és ez bár a későbbiekben sikerült, a zavartalan, hibákat elkerülő technikai műveletet ekkor sem sikerült maradéktalanul biztosítani (ACNSAS, I210560/1-7).
1982-ben Tóth és felesége, Ilona, Szőcs Géza költővel és más kisebb-nagyobb szerepet vállalókkal együtt, részt vettek az Ara-Kovács Attila filozófus alapította Ellenpontok című földalatti lap szerkesztésében és terjesztésében. Egyebek között Tóth Károly Antal a szerzője a 8. számban megjelent Memorandumnak és Programjavaslatnak, amelyben bírálták a kelet-európai kommunista rendszerek emberjogi és ezen belül a kisebbségekkel szembeni elnyomó politikáját. Minthogy az adott időszakban főként Romániában történtek a legnagyobb visszhangot kiváltó emberjogi visszaélések, a két iratnak különös jelentőséget kölcsönöztek az abban megfogalmazott alternatív politikai követelések. Mind a Memorandum, mind a Programjavaslat eljutott az akkor épp Madridban ülésező a Helsinki értekezlet megállapodásainak betartását ellenőrző Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia résztvevőihez és egyik elindítójává vált a Romániával szembeni nyílt nemzetközi bírálatoknak, illetve a Ceaușescu-rendszer elszigetelődésének (Tóth 2000).
A Szabad Európa Rádió magyar nyelvű adásának 1982 augusztusi bejelentését az Ellenpontok létezéséről a Kolozs megyei Securitate még szeptember 15-én is blöffnek tartotta, miután végigkérdezte a kolozsvári magyar értelmiség tagjait, akik kizártnak tartották egy erdélyi szamizdat létrejöttét és inkább magyarországi ellenzékieket gyanítottak a hírverés mögött. Az állambiztonsági – elsősorban Kolozs, Bihar, Maros és Hargita megyei erőfeszítések – végül eredményt hoztak a „Revista” (Folyóirat) fedőnéven lefolytatott ügyben. Informátori híradás következtében 1982. október 16-án titkos házkutatást tartottak az éppen távol lévő Szőcs Géza lakásán és megtalálták az Ellenpontokat más ellenzéki anyagokkal együtt. Végül november 7-én tucatnyi állambiztonsági káder tartott házkutatást Tóthék nagyváradi lakásán. Párhuzamosan hasonló intézkedésekre került sor Ara-Kovács Attilánál és más az üggyel összefüggésbe hozott nagyváradi családoknál. (Néhány nappal később a Securitate marosi és kovásznai egységei házkutatásokat tartottak Marosvásárhelyen és Sepsiszentgyörgyön is.) Az ezt követő november 8-11. közötti kihallgatások során Tóth Károly Antal viselte a történtek súlyát, verbálisan és fizikailag bántalmazták, feleségével zsarolták, és az akarata megtörésére irányuló Szkopolamin-injekció beadásával is megfenyegették. Feleségét szintén kihallgatták. Ara-Kovácsot szomjaztatták-éheztették, nem engedték ki a vécére és szállakat húztak ki a szakállából. Tóth a negyedik napon beismerte, hogy a szamizdat Nagyváradon készült és az Ellenpontokat Ara-Kováccsal készítette. A terjesztés során a szamizdat példányait olyan értelmiséginek adták kölcsön, akiben megbíztak és tudták, hogy hasonló politikai meggyőződésű. Beismerte, hogy a közvetlenül hozzuk vezető összes tárgyi bizonyítékot megsemmisítették. A Securitate gyengeségét mutatja, hogy a beismerő vallomásig a szamizdat magyarországi eredetének felderítésére törekedett. Mindeközben Kolozsváron kihallgatásnak vetették alá Keszthelyi András egyetemistát, akinél november 8-án megtalálták az Ellenpontok 5-8. számainak 21 példányát. Szőcs Géza az 1982. november 6-ai titkosrendőrségi kihallgatását követően a gyergyótölgyesi idegszanatóriumban keresett menedéket, ahová november 10. és december 9. között beutaltatta magát. A szanatóriumot ottléte alatt is folyamatosan elhagyó – folyamatosan telefonáló és leveleket író – Szőcsöt a kolozsvári és a Hargita megyei szervek 1982. december 9-én a maroshévizi postán elfogták (ACNSAS, I160234/3-5, 8, 10, 12; I210560/6, Tóth Károly Antal és Tóth Ilona közlése).
Az Ellenpontok szerkesztőit, szerzőit és terjesztőit nem tartóztatták le, szabadlábon védekeztek. Tóthot folyamatos nyilatkozatírással terhelték 1983. januárjában, februárjában, márciusában és májusában. 1983. május 17-én az ügyet „lezárták”. A Belügyminisztérium rendelkezéseinek megfelelően ezen a napon a nagyváradi és kolozsvári Securitatén minden érintettet figyelmeztettek és nyilatkozatot kértek tőlük. Semmiféle büntetőjogi intézkedésre nem került sor. A romániai kommunista rendszernek nem volt érdeke, hogy ebből ügy legyen és az érintettekből mártírt csináljanak. A Szabad Európa Rádió és az Amnesty International civilszervezet mellett, mind a nyugat-európai, mind az észak-amerikai sajtó részletesen foglalkozott a nagy nyilvánosságot kapó történettel. Mi több Bécsben, Münchenben, New Yorkban tűntetésekre került sor az Ellenpontosok mellett (Tóth Károly Antal és Tóth Ilona közlése; ACNSAS I160234/3-5; I210560/6).
Az Ellenpontok szerkesztői előbb-utóbb mind az emigrációt választották. A nyolcvanas évek elején a nagyváradi magyar közösségen úrrá lett egy menekülési ragály, ahol szinte mindenki elkezdett azon gondolkodni, hogy elhagyja az országot, és lassanként az jelentett státust, ha valaki feltudott mutatni egy menekülési lehetőséget, hogy valahol máshol is élhetne. Mindennapossá váltak a névházasságok. Annyira benne élt a jelenségben mindenki, hogy nem kellett elmagyarázni, miért is akar elmenni (Tóth Ilona közlése). 1983 augusztusában a magyar hatóságok visszautasították a Tóth család áttelepedési kérelmét. A nagyváradi tanfelügyelőség felajánlotta ugyan Tóthnak, vonja vissza a kivándorlási kérelmet, hogy a tanügyben tovább dolgozhasson, de az ajánlatot nem fogadta el és az első közös gyermekük születésekor november 19-én már munkanélküli volt. A kivándorlás esetükben védekezési technika, amely az ügyük lefolytatása alatt is növelte a saját biztonságukat. Teljesen ellehetetlenítve érezték magukat. Tudták azt is, hogy ettől kezdve permanens megfigyelés alatt lesznek, mindig kitéve a zaklatásnak, teljesen kiszolgáltatva a rendvédelmi szerveknek. Attól tartottak, hogy az akkoriban teljesen természetes autóbaleset áldozataivá válnak. Az 1982 novemberi események után többet nem vettek részt az Ady Endre Irodalmi Kör ülésein, hogy ne kompromittálják az ottaniakat. Az önkéntes elszigetelődést elviselhetőbbé tette, hogy otthonukban egy baráti mag továbbra is felkereste őket. Az utcán volt, aki megismerte őket, és olyan is, aki nem (Tóth Károly Antal és Tóth Ilona közlése). A Tóth házaspárt az ország 1984 júliusi elhagyásáig állandó operatív megfigyelés alatt tartották, majd ezt követően – akárcsak a többi Ellenpontos és a történetben epizódszerepig jutó 9 magyar állampolgár esetében – mindkettőjüket 5 évre a nemkívánatos személyek (persoane indizerabile) tiltólistájára tették, megakadályozva az esetleges hazalátogatást (ACNSAS, I210560/5-6). A Securitate a továbbiakban az „Oponenții-83” (Ellenfelek-83) fedőnevű műveleti tervben követte az érintettek sorsát és az itthon maradott hozzátartozókkal fenntartott kapcsolatot, Tóth esetében 1986. május 24-ig, amikor a „Bastionul” fedőnevű megfigyelési dossziét lezárták. Ez azonban nem jelentette a titkosrendőrségi érdeklődés végét, bár Tóth megfigyelési anyagának 7. kötete 1989 februári, márciusi, augusztusi, szeptemberi főként Ara-Kovács Attilára vonatkozó tévé- és rádióadások átírt anyagait tartalmazza (ACNSAS, I210560/6-7). A jövőre nézve, Tóthot még a kivándorlás előtt a nagyváradi Securitate megfenyegette, hogy ha az ország ellen tesznek, akkor elterjesztik, hogy a titkosrendőrség informátorai voltak (Tóth Károly Antal közlése).
A Tóth család 1984 júliusától 1988 márciusáig tartózkodott Magyarországon. Mind a népiek, mind a demokratikus ellenzékhez tartozók kezdősegéllyel járultak hozzá beilleszkedésükhöz. Tóthot hivatalos látogatáson is fogadták az MSZMP székházában, ahol beszélgetésre került sor a kultúrpolitikus Knopp Andrással és az MSZMP KB kulturális titkárával, Aczél Györggyel, az erdélyi magyarok helyzetéről. Tóth kisebbségi ügyekkel szeretett volna a továbbiakban foglalkozni, ez azonban csak részben valósulhatott meg, „előbb meg kellett tanulni az ottani demokráciát”. A felkészültségnek megfelelő álláskeresési és továbbtanulási kísérletek azonban rendre eredménytelenek bizonyultak. A sikertelenségben az is közrejátszhatott, hogy a kolozsvári magyar értelmiségi elit néhány tagja az Ellenpontosokat provokátoroknak tartották és ezt közölték a Kádár-korszak kulturális életének egyik legfőbb ideológusával, Aczél Györggyel is. „Mi Magyarországon, amíg ott voltunk, sehol sem találtunk annyi demokráciát, mint amennyi a nagyváradi Ady-körben megvolt.” – nyilatkozta Tóth Károly Antal a 2017. november 25-ei interjúban.
1984 novemberétől Tóth a Magyar Országos Levéltár munkatársa volt, de a megélhetésért különböző alkalmi munkákat is elvállalt. Családjával többszöri költözés után végül Illyés Gyula költő feleségének budapesti egyszobás lakásán leltek ideiglenes nyugalomra. A rendkívüli szerény életmód sem akadályozta meg Tóthékat abban, hogy az otthoniaknak csomagot, gyógyszert küldjenek. Ezen túlmenően önkéntes segélyezést vállaltak az 1987-től meginduló erdélyi menekültáradat hozzuk eljutó szükséghelyzetben állóinak esetében. Volt, hogy a munka után otthonában kilencen várták Tóthot, hogy segítsen megírni a kérelmüket a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hivatalhoz (KEOKH). hogy megkapják a magyar hatóságoktól a Svédországba szükséges beutazási iratokat. Meg kellett indokolni, hogy az érintett miért akar elmenni-elmenekülni otthonról. Vigyázni kellett arra, hogy ne gazdasági okokat soroljanak, hanem politikaiakat, mert a rossz érvelés kitoloncolással járt. Ehhez kaptak a KEOKH-tól egy engedélyt és Svédország így fogadott be erdélyi menekülteket (Tóth Károly Antal és Tóth Ilona közlése). Tóth részt vett a három ellenzéki csoport (népiek, a demokratikus ellenzék és a reformközgazdászok) Kenedi János lakásán tartott találkozóin, ahol a helyzet elemzése után a problémák megoldására új párt létrehozását javasolta. Részt vett az első 1987. szeptember 27-ei lakiteleki találkozón is, ahol először hangzott el nyilvánosan a pluralizmus, áttételesen a többpártrendszer követelése. Magyarországi tartózkodásuk alatt is nagyon aktívak voltak, megpróbáltak beilleszkedni az új közegben, de ez végül nem sikerült. A két évig húzódó magyar állampolgárság megszerzése, az állandó lakáskérdés és anyagiak miatt nehezen élt az időközben megszületett második gyermekkel kibővülő család. Úgy érezték, nem volt meg sem az alkalom, sem a lehetőség, hogy legalább lelkileg otthon érezzék magukat. Hiába tartottak sok emberrel a kapcsolatot, mert igazából sehova sem tartoztak. Mindegyik csoporttal volt Tóthnak kapcsolata, együtt is dolgoztak, de ez nem volt egy olyan permanens dolog, amire építhettek volna. Az állandó aktivitás, nehézségek az egészségén csapódtak ki és végül a változtatás mellett döntöttek.
1988 márciusában kölcsönből vásárolt repülőjegyekkel, turistaként érkezett meg a svédországi Göteborgba a három felnőttből és két kisgyermekből álló család. A kitelepedés ügyében konzultáltak egy svéd ügyvéddel, aki azt javasolta, hogy várják ki a három hónapos turisztikai vízum lejártát, majd utána jelentkezzenek a svéd hatóságoknál. Tóthék ekkor már magyar állampolgárok voltak, már nem számítottak erdélyi menekültnek, viszont Magyarországon is kommunizmus volt és a vízum lejártát követő visszatérés miatt retorzióra számíthattak. Három hónap után menedékjogot kértek a svéd hivatali szervektől. Ügyük elbírálásának idejére ideiglenes letelepedési engedélyt kaptak, mely egyben feljogosította őket a szociális segélyre, amely lehetővé tette a megélhetésüket is. A menekülteket rendszerint táborokban vagy menekült hotelekben rendezték el és a szociális szervek azt akarták, hogy egy táborba költözzenek a gyermekekkel és ott várják meg a svéd hatóságok válaszát a letelepedési kérelemre. Miután a menekülttáborok nagyon rossz hírűek voltak, lövöldözések és különböző atrocitások történtek, Tóthék elutasították ennek lehetőségét. Bár szereztek lakást, ahol megfelelő viszonyok között élhettek, úgy tűnt, hogy megvonják a szociális segélyt, ha nem költöznek menekülttáborba és nem engedelmeskednek a hatósági felkérésnek. Emiatt, az ügyvédjük tanácsára, beadták a letelepedési kérelmet Kanadába is, egy harmadik országba, azzal a megfontolással, hogy amíg a válaszra várnak, a svéd hatóságok nem toloncolhatják ki őket (Tóth Károly Antal és Tóth Ilona közlése).
1989 márciusában megkapták a kanadai letelepedési engedélyt. Az utolsó pillanatig kivártak az utazással, hogy hátha megjön a svéd hatóságok válasza. A kanadai hatóságoktól kölcsönbe kapott repülőjeggyel utaztak a tengeren túlra. Montreal francia részén telepedtek le. A beilleszkedésüket a Hungarian Human Rights Foundation egy havi házbér segéllyel támogatta és a montreali helyi magyar közösség is nagy segítségükre volt. Tanítani kezdtek a katolikus vasárnapi iskolában. Tóth egy nyomdában dolgozott, felesége otthon maradt a gyermekekkel, miután a francia óvodára nem reagáltak jól a gyermekek. Ezen kívül, Ilona angol nyelvtanfolyamon vett részt a McGill Egyetemen, miközben Tóth a Concordia Egyetem matematika szakára iratkozott be, azzal a reménnyel, hogy 5 év múlva számítógépes szakember lesz belőle. Lapokat járattak Magyarországról, könyveket szereztek be, segélyeket, gyógyszereket küldtek haza a családnak. Két hónapi kanadai tartózkodást követően, végül a svédek megadták a letelepedési engedélyt mindannyiuknak. 1989 szeptemberében úgy döntöttek, hogy visszatérnek Svédországba. Erre 1989. december 1-jén került sor. Lakást kaptak Göteborgban és mindent megtettek a mielőbbi beilleszkedéshez. Az érvényesüléshez elengedhetetlen svéd nyelvtanfolyamok lehetővé tették a továbbtanulást. Tóth Károly Antal a továbbiakban Göteborgban elvégzett egy egyéves környezetvédelmi tanfolyamot, és környezetvédőként dolgozott 1998. évi balesetéig, amikor előbb előnyugdíjazták, majd nyugdíjazták. Felesége, Ilona, a svéd és angol nyelvtanfolyamok elvégzése után évekig óvónőként dolgozott. A 2000-es években szociónomiát és vallástudományt tanult a göteborgi egyetemen, ma a szociális szerveknél dolgozik (Tóth Károly Antal és Tóth Ilona közlése).
Már első svédországi tartózkodásuk idején bekapcsolódtak a helyi magyar közösség kulturális életébe, különböző események szervezési munkálataiba. Majd kanadai visszatérésüket követően részt vettek mind a Stockholmi Magyar Önképzőkör szervezésében megvalósuló nyári táborok, mind a Svédországi Magyarok Országos Szövetségének anyanyelvi táborainak tevékenységeiben. Évekig tagjai voltak a Körösi Csoma Sándor Egyesületnek, amely a Göteborgi Magyar Napokat is szervezte. Akárhová mentek, nemcsak a saját szükségleteikre figyeltek, hanem közösségi szinten is próbáltak cselekedni. „Az ember, amikor áttelepül, akkor úgy érzi, hogy cserben hagyta az otthon maradottakat és állandó lelkiismeret furdalása van. Ez ugyanakkor motiváció is. Úgy érzi, hogy kötelessége is tenni az otthon maradottakért, hogy nekik is jobb legyen.” – mondta Tóth Ilona a 2017. november 25-ei interjúban.
Tóthot sokrétű tevékenysége nem akadályozta meg abban, hogy társadalmi érdeklődéséből fakadó esszéket írjon az Exaudi domine svéd magánlapba, és mindmáig rendszeresen publikáljon svédországi magyar, illetve különböző magyarországi folyóiratokban, vagy írásokkal vegyen részt különböző kötetekben (Tóth 2015). Bár az 1982-es Ellenpontokról az idők során számtalanszor írtak, Tóth Károly Antal az, aki végül az egykori szerkesztőkből a legteljesebb mértékben felvállalta a szamizdat szellemi örökségét. 1994-ben megjelentette a Hova-tovább? Az Ellenpontok dokumentumai, esszék, tanulmányok című kötetét, majd 2000-ben önálló kötetben sajtó alá rendezte az Ellenpontok korabeli számait. 2017-ben feleségével, Tóth Ilonával közösen megjelentették az Egy szamizdat az életünkben. Az Ellenpontok című kötetet, amelyben összefogták az idők során megszületett interjúkat, önálló írásokat, minden olyan részletet, amely világosabbá teszi az időközben történelemmé vált múltbeli eseményeket.
-
Hely:
- Gothenburg, Sweden
Tóth Margit, 1920. június 20-án született Budapesten. Zenetörténész, népzenekutató, zongoraművész. Tanítóképzőt végzett és 1945-ben belépett bakonyboldogasszonyi ciszterci nővérek közé. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán tanult, 1956-ban zenetudományi és népzenekutató oklevelet szerzett, mestere Kodály Zoltán volt. 1951 és 1963 között Lajtha László munkatársa, Lajtha halála után a csoport vezetője volt. A Lajthával töltött évek meghatározták pályáját, a zenei lejegyzésben is őt és Bartók Bélát követte.
1964-től a Néprajzi Múzeum zenei vezetője. Az 1970-es években, az UNESCO Kodály Zoltánon keresztül, szakembereket kért a fejlődő országok népzenei anyagának feldolgozására. Tóth Margit először Budapesten, majd Kairóban kezdte kutatni a Kr.u. I. századi kopt Nagy Szent Vazul liturgia szövegeit és dallamait. A szocializmus időszakában, amikor nem volt egyszerű útlevélhez jutni, az 1970-80-as években több hónapot is töltött Kairóban. 1980-tól rendszeresen utazott Egyiptomba, 1982-től a kairói konzervatórium tanára volt és az egyiptomi népdalkincs lejegyzését is vállalta. 1998-ban Kairóban jelent meg The Coptic Orthodox liturgy of St. Basil: with complete musical transcription. A kötet azért egyedülálló, mert a szájhagyományban fennmaradt, 2000 éves liturgia kopt szövegeinek angol és arab fordítását tartalmazza.
2009. november 15-én halt meg.
Török András egyedüli gyermeke egy budai, a rendszerrel való konfrontációt minél inkább elkerülni igyekvő középosztálybeli családnak. Egyetemi tanulmányait az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végezte angolból, görögből, és történelemből, az 1970-es évek közepén szerzett diplomát. Ezután fordítókén dolgozott, illetve az évtizedfordulón brosúrákat tervezett a Nemzeti Színház, valamint a Katona József Színház számára. Az 1980-as években népszerűsítő könyveket publikált Mark Twainről és Oscar Wilde-ról, valamint 1989-ben alapító szerkesztője volt a havonta megjelenő 2000 nevű irodalmi és társadalmi lapnak, amely az egyik legjelentősebb magyar kulturális folyóirat volt a rendszerváltás utáni években.
Török a 1980-as évek demokratikus ellenzékének másodlagos figurájaként tekint magára. Az ellenzékkel nőismerősein keresztül került kapcsolatba, velük kezdett az ellenzék által szervezett eseményekre járni, de sok időt töltött a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárában is. Az MTA Könyvtár egyfajta „központként” szolgált a rendszerkritikus értelmiség számos kulcsalakja számára. Mikor 1979-ben Kis János filozófus megkérte a könyvtárban, hogy írja alá a pártelnöknek, Kádár Jánosnak címzett híres levelet, Török közvetlenül is bekapcsolódott az ellenzéki tevékenységbe. A levél arra hívta fel Kádárt, hogy lépjen fel a Csehszlovák Charta ’77 aláíróinak üldözése ellen, valamint felszólalt a keleti blokk politikai perei ellen is. Török úgy döntött, aláírja a levelet: jól érezte magát az alternatív közegben, és oda szeretett volna tartozni. A COURAGE-nak adott interjúban rámutatott, hogy ez a tette fordulópontot jelentett az életében, és felszabadító, megnyugtató élmény volt számára.
Visszaemlékezése szerint azáltal, hogy angoltanítást vállalt, meglehetősen kiváltságos helyzetben volt, mivel ez a tevékenység igen jól fizetett a szocializmus utolsó éveiben. Elsősorban cégek keresték, s megtehette, hogy az alkalmazottaknak tartott reggeli órák után napja nagy részét a könyvtárban töltse olvasással és írással. Sajátos helyzetéből adódóan Török viszonylag független volt, és az állam is kevésbé tudott rá nyomást helyezni. Nem akart külföldre se menni, még útlevelet sem igényelt soha, így a rendszert nem tette próbára ilyen módon. A demokratikus ellenzék magjához való közelség azonban lehetőséget adott külföldi értelmiségiekkel és művészekkel való találkozásra: ezt Török nagyon élvezte, és úgy érezte, ez kárpótolja őt a külföldi utak kihagyásáért.
Az 1980-as évek közepén Kenedi János bevonta a Máshonnan Beszélő szamizdat folyóirat szerkesztésébe: Török koordinálta a fordítók munkáját és nyelvileg ellenőrizte a szövegeket. Ez a tevékenység egészen természetes volt számára, teljesen magától értetődőnek érezte, hogy ilyen és ehhez hasonló dolgokat csinálnak. Sosem érzett viszont késztetést arra, hogy dokumentálja a tevékenységet, így nem rakott el semmit ezekből az időkből, amit egyébként az ellenzék vezetői sem tanácsoltak. Azt javasolták, hogy amennyiben a rendőrség razziát tartana, mondja azt, hogy az anyagokat az utcán, egy telefonfülkében találta. Saját beszámolója alapján Törököt sosem érte hátrány a demokratikus ellenzék részeként folytatott tevékenysége miatt.
Török bevallottan Budapest szerelmese, egy rendkívül sikeres Budapest-kalauz szerzője. Mindig zavarta, hogy milyen nehéz hozzájutni Budapestet ábrázoló régi képekhez még múzeumokban is, annak pedig, hogy egy könyvbe illusztrációként bekerüljenek, súlyos anyagi vonzatai vannak. Így a Fortepan azonnal megnyerte magának, minthogy számos kép található a gyűjteményben Budapestről. A Summa Artium anyagilag támogatta a Fortepan elindulását, és Török időnként képeket adományozott a gyűjteménynek. Jogi együttműködésüket azonban csak 2014-ben kezdtek meg: a Fortepan megállapodást kötött a Summa Artiummal, hogy az kezelje pénzügyeit, biztosítást kössön a képekre és a felszerelésékre, valamint jogi ügyekben képviselje a Fortepant. Tamási Miklós, a Fortepan alapítója ma a Summa Artium alkalmazottja.
Török András egy ideig abban a pozícióban volt, hogy aktívan tudta alakítani az emlékezetpolitikát: 1994 és 1995 között mint a Művelődési és Közoktatási Minisztérium kulturális helyettes államtitkára, majd 1996 és 1998 között mint a Nemzeti Kulturális Alap elnöke. Ahogy visszaemlékezett, hivatali évei leginkább csak csalódást hoztak számára, a politikában eltöltött idő rávilágított arra, hogy az ideálok és a gyakorlati politika közötti szakadék milyen nagy tud lenni. Mindig úgy képzelte, hogy a kulturális politika általa igen nagyra tartott holland modellje importálható Magyarországra is, de többek között az államszocializmus öröksége megakadályozta ezt. Tapasztalata szerint a magyar értelmiség nagy része felkészületlen a világ bizonytalanságaira, és hajlamosak alárendelni magukat a politikának annak érdekében, hogy egy biztonságos közeget teremtve elkerüljék a versenyt. 1998 és 2003 között a Mai Manó Ház (Magyar Fotográfusok Háza), 2004-től pedig a Summa Artium Alapítvány igazgatója.
-
Hely:
- Budapest, Hungary
Képzőművész. Tanulmányait a budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban (1957-1961), a Nyomdaipari Tanulóintézetben (1963-1964) és az egri Tanárképző Főiskolán (1964-1968) végezte. Főiskolás korában kezdett absztrakt képeket készíteni. A világ látványának “csodás szerkezete”, egész és rész kapcsolata, az ellentétek közti átmenet foglalkoztatta. A hetvenes évek elején geometrikus, majd egyre konceptualizálódó műveket hozott létre, vizuális szemantikai-logikai kísérletekbe fogott.
Részt vett az akkoriban kibontakozó magyarországi neoavantgarde több fontos kiállításán (Szürenon, R kiállítás, Balatonboglári Kápolnatárlatok). 1974-ben fotókkal kezdett dolgozni, segítségükkel a következő másfél évtized során a látással kapcsolatos szisztematikus vizsgálódásokba kezdett: "képszövéseket" (feldarabolt fotó-montázsokat, pl. Osztályátlag), fényrajzokat, "mnemogramokat" (fotogramon rögzített fényrajzolatok) hozott létre. A nyolcvanas években "pszichogram" eljárással készített kompozit képeket, amelyek aprólékos kézimunkával készültek több negatívról és a látás folyamatának változó intenzitását kísérelték meg rögzíteni.
1989. október 31.-én érzékfeletti tapasztalatban volt része, aminek hatására megtért, és egy időre felhagyott a művészettel. Másfél esztendő után új alapokon folytatta az alkotómunkát. Megváltozott alkotómódszere szerint egy-egy előre elhatározott szervezőelv (például egy megismételt mozdulatsor) mentén nem elkészíti, hanem hagyja létrejönni a művet, amelyet egyszerre határoz meg az eszközöket és a műveletet előzetesen behatároló koncepció és annak érzéki, anyagszerű megjelenése (például a Szomjúságvirágok című szobrok esetében a kiszáradt föld repedéseit használta negatívnak).
2005-ben Munkácsy-díjban és Herczeg Klára-díjban részesült. Gyűjteményes kiállítását a Ludwig Múzeum 2018 tavaszán tervezi bemutatni.
-
Hely:
- Budapest, Hungary