A folyóirat szerkesztésekor alapelvként fogadták el, hogy ők egymagukban képtelenek gyökeresen változtatni kisebbségi helyzetükön, ehhez szükség van az országon belüli demokratikus fordulatra. Ez sorsközösség-gondolathoz vezetett: az őket érő előnytelen megkülönböztetés csak akkor foszlik szét, ha velük együtt a többségi nemzet ugyancsak megszabadul a rátelepedő diktatúrától. Volt tehát találkozási felület a kisebbségiek és azon demokratikus érzelmű, nem politizáló román személyek között, akik ha a kisebbségi elnyomást nem is érezték saját bőrükön, de a demokrácia hiányát annál inkább. A szerkesztőket az elégedetlenségükhöz eszmetársat kereső koncepció vezérelte. Emiatt lapjuk néha kétnyelvűvé vált. Amikor szükségét érezték, nemcsak magyarra fordították román eszmetársuk egyes fontos szövegeit, hanem román nyelven is közölték ezeket. Doina Corneában – aki kiállásban, áldozatvállalásban, rendszerbírálatban példaképnek számított – olyan munkatársat avattak, aki az elején nem is sejtette, hogy együttműködik velük, hiszen tudta nélkül vettek át tőle nyilatkozatokat – elsősorban a Szabad Európa Rádióból –, és leveleztek vele a lap hasábjain.
A magyar–román egymásra találás első lépése a Fraților – Testvérek röpcédula közlése volt, amelyben a nyelvész Cs. Gyimesi Éva és a báb- és képzőművész, prózaíró Ivan Chelu közösen tiltakoztak a falurombolás ellen. A Corneával megteremtett kapcsolat indításaként előbb egy azonosítatlan román értelmiségi vele folytatott beszélgetését közölték („Találkozás Doina Corneával”), majd közreadták a „Levél a Szentatyához” című írását. A szerkesztők és Cornea elgondolásai igen nagy felületen találkoztak, de az előbbieknek nem egy fenntartásuk volt arra nézve, ahogyan utóbbi látta a korabeli helyzetet. Mindennek ellenére, azonban az nyomott a latban, hogy végre akadt egy kivételes román értelmiségi, akivel sok mindenben szót érthettek, és adott esetben ütköztethették a véleményüket, „ám úgy, miként ez az egy táboron belüliek között eszmetisztázó szándékkal szokásos”. Elfogadták tehát Cornea szolidaritásra, nemzetiségre való tekintet nélküli összefogásra szóló felhívását, és minden fenntartás nélkül aláírták biztatását arra nézve, hogy ne próbáljanak erőszakhoz folyamodni. Vele együtt vallották, hogy Romániában intézményi válság van, és ezek mögött mindenhol ott munkálkodik a Securitate. Az egyetértés kiterjedt arra is, hogy az országban be kell tartani a törvényeket, nem kevésbé a nemzetközi egyezményeket, csakhogy a szerkesztők pontosítása ezt meghaladta: úgy vélték, hogy ez kevés a magyar kisebbségnek, és alapvető jogi rendezésre van szükség, amely nem a „szocialista”, hanem a valódi demokráciát biztosítja nemcsak számukra, hanem minden román állampolgárnak is. Az aktivitásra serkentés Cornea-féle elképzelésével egyetértettek, de hogy e tevékenységre késztetés mögött milyen mozgatóerő húzódik meg, illetve, hogy milyennek kell lennie magának a praxisnak, már jórészt eltérő volt az álláspontjuk. Tudomásul vették, hogy Cornea nem kíván politikus lenni, elsősorban a moráltan oldaláról szemlélődik és szerinte legfőképpen erkölcsi megújulásra van szükség, mert e nélkül lehetetlen a politikai változás. A szerkesztők viszont politizálni akartak, legalábbis a nyomtatott szóval. Kételkedtek abban, hogy az erkölcsi krízis feloldása elvezet a politikai válság megoldásához. Ugyanakkor elfogadták azt is, miszerint az akkori állapotokban nekik, mindnyájuknak, tanúnak kell lenniük, és hogy a tanúskodást követnie kell a cselekvésnek.
Ezek után párbeszéd indult meg Doina Corneával, az akkor már Európa-szerte ismert disszidens személyiséggel. Ennek az alaphangját Cs. Gyimesi Éva ütötte le egy magyarul is románul is leközölt, hozzá intézett nyílt levéllel (magyarul „Nyílt Levél Doina Corneának”, románul „Scrisoare deschisă D-nei Doina Cornea”), amelynek tartalma alapján, a címzett a közös élményekből azonosíthatta az „aláírás nélkülit”. Valójában egyoldalú dialógus volt ez, tulajdonképpen a lap munkatársai reflektáltak a tanárnő egyik vagy másik nyilatkozatára, viszontválaszt azonban nem kaptak. Amolyan kis nyilvánosságot kapott vita alakult ki közöttük, amelyben felhívták az eszmetárs figyelmét arra, hogy a kitűzött cél elérését, a gyökeres fordulatot Romániában, az övéitől különböző eszközökkel is szorgalmazni lehet, sőt kell. Óva intették, hogy még ő sem látja mindig eléggé árnyaltan, mit is akarnak ők, kisebbségiek, és mi az a többlet, ami a közöttük lévő „szövetségben” a közös elvárásokon úgymond túlmutat.
Gyimesi levelében finoman fogalmazott fenntartásait is papírra vetette. A „névtelen” levélíró furcsának tartotta, hogy címzettje azért nem kíván szorosabb kapcsolatokat kiépíteni a magyarokkal, mert nemzettársai a fejére olvassák: „eladta magát az idegeneknek”. Felmerült a kérdés: vajon ő csak úgy általában nem akar szervezkedni, vagy csupán velük nem kíván szervezett kapcsolatba lépni, miután ők „idegenek”? Cornea mélységesen sértve érezte magát azért, mert egykor valóban otromba sérelem érte őt nemzetiségi hovatartozása miatt egyetlen személy részéről, de Gyimesi figyelmeztette: az egyének által elkövetett bűnök miatt nem szabad a kollektív bűnösséget ráolvasni valamilyen közösségre. A szerkesztőség számára ez vezérelv volt. A románság részéről jövő számos sérelmet jeleztek, tiltakoztak ellene, de sohasem akarták románellenessé növelni ezeket a megrovásokat. Ezt várták el – Doina Corneától is – a másik oldalon irányukban. Ezután került sor a Gyimesi-levél leglényegesebb mondanivalójára, mely a magyarok és románok közötti kézfogás szimbóluma közé sűrűsödött és torkolt bele a szerkesztők mondanivalójában kiemelt helyet kapó transzilvanista eszmevilágban.
A Kiáltó Szó szerkesztőségének Doina Corneával folytatott levelezése ezt követően szélesebb mederbe terelődött. A következő napvilágot nem látó számokban még három episztolát adtak közre, ahol a disszidens asszony nyugati rádióadókban mondott nézeteit tisztázták, miután ez hozzátartozott a szerkesztői elgondoláshoz.
