Az 1980-as években készített zsidó identitás-interjúk egy fontos gyűjteményt képeznek, mely a szocializmus nyilvánosságában nem megjelenő, de létező, alternatív zsidó kulturális identitások milyenségébe nyújtanak egyedi betekintést.
A másodgenerációs holokauszttúlélőkkel való interjúzás gondolata a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézetében dolgozó Erős Ferenchez és dr. Stark András pécsi pszichológushoz kötődik. Az ötlet Erős és Stark esetében is elsősorban a személyes érintettségből fakadt, ami a témával való foglalkozásában nagy szerepet játszott. Erős már fiatalon kutatni próbálta elhurcolt családja múltját, emellett 1976-ban egy amerikai ösztöndíj keretében lehetősége volt másodgenerációs holokauszttúlélők csoportjaival (second generation groups) találkozni. Szakmai inspirációt jelentettek a nemzetközi tudományos élet eredményei, a holokausztkutatások, a trauma vizsgálatok, az 1980-as évek interjúkészítés módszereiről szóló vitái, melyek szintén felkeltették az érdeklődésüket a holokauszt után született nemzedék identitása iránt.
Az interjúzás ötlete ad hoc elhatározás volt. Tulajdonképpen azt szerették volna megtudni, mennyire általánosak saját tapasztalataik, érzéseik, amelyeket maguk, másodgenerációs holokauszttúlélők is átéltek. Az eredetileg nem tudományos céllal megindult kezdeményezés máról visszatekintve nagyon fontos emlékezetkutatási projektté vált. A kutatók az elsők között törték meg a hallgatást, szólaltatták meg az interjúalanyaikat arra keresve a választ, mit jelentett a holokauszt után felnőni Magyarországon olyan családban, ahol a szülők üldözésének, meghurcoltatásának, számos család, ismerős elvesztésének emlékét őrizték és átadtak a holokauszt „sebeit” a következő generációnak. Kezdetben támogatás nélkül, kvázi hobbiszinten interjúztak, majd több – intézményi, magánszemélyek és alapítványoktól származó – forrásból támogatásokra tettek szert.
A Kádár-korszakban a zsidó kultúrtörténet és a holokauszt diskurzusa egyszerre volt elfojtott és átpolitizált. A kommunista ideológiából eredően hivatalosan az egypártrendszerben minden vallási-etnikai megkülönböztetés eltűnt. Így a zsidósággal kapcsolatos kérdések sem léteztek többé, tabuvá váltak. Ez a kultúrpolitikai kontextus nem támogatta a partikuláris kulturális identitások megjelenítését, így a zsidó kultúrát sem. Másrészt a holokauszt, pontosabban Auschwitz emlékezete elsőssorban a nácik és a kommunisták harcaként, utóbbiak győzelmeként jelenik meg, az antiszemitizmus szerepe csupán a nácik helyének és bűnösségének kijelölése, ami újfent a zsidó identitás elfedését eredményezi. Ezt a keretet feszegeti és kérdőjelezi meg az Erős-féle kutatás, és mások is, említhetjük a Hanák Péter által szerkesztett, 1984-ben megjelent tanulmánykötetét is (Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Budapest, Gondolat, 1984.).
A projekt interdiszciplináris, több tudományterületet – történelem, pszichológia, szociológia –illetően is kiemelkedő fontossággal bírt. A politikai rendszer által tabusított történelmi eseményt, a magyarországi holokausztot és annak emlékezetét az egyéni tapasztalatok szintjén akkor rögzítették, amikor a másodgenerációs túlélők csoportja teljes jelenlétében vizsgálható volt.
Először szűk, szakmai körben tartottak előadásokat a kutatási eredményeikről. Az első nyilvános beszámoló 1983-ban hangzott el a Magyar Pszichiátriai Társaság rendezvényén. Ennek címét „rejtjelezni” kellett, a főcímben nem is jelent meg sem a zsidó, sem a holokauszt szó. (A társadalmi diszkrimináció hosszantartó hatása a személyiségfejlődésre: A holocaust utáni nemzedékek identitásproblémái). Többen ellenszenvvel fogadták az ötletet arra hivatkozva, hogy a felvetés nem „időszerű” és hogy csak az antiszemitizmus növelésére szolgál. A projektbe bekapcsolódó Kovács András 1984-ben a demokratikus ellenzék által szervezett Hétfői Repülő Egyetemen tartott előadást, erről ügynökjelentés is készült. Tanulmánya bekerült a Kende Péter szerkesztette párizsi Magyar Füzetek kiadásában megjelent Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon című könyvbe is. Ez a szöveg eredetileg szintén egy előadásként hangzott volna el a Fiatal Művészek Klubjában vitasorozatának keretében. Ennek szervezői olyan előadókat kértek fel, akik négy kényes és a nagy nyilvánosság előtt nemlétezőnek nyilvánított témáról: a cigányok helyzetéről, a zsidóságról és antiszemitizmusról, a szomszédos országokban élő magyar kisebbségekről és végül a nemzeti identitás kérdéséről beszéltek volna. A vitát azonban betiltották.
Áttörést és a nyilvánosság elé való kilépést jelentett ugyanennek a szövegnek 1985-ben a Medvetánc folyóiratban való közzététele (Hogyan tudtam meg, hogy zsidó vagyok?). Nagy érdeklődés övezte a cikk megjelenését, egyre többen csatlakoztak, az interjúkészítők és az alanyok köre is kibővült.
A kutatás nem intézményi keretek között folyt. Mindenközben tudatosan törekedtek rá, hogy olyan is kapjon interjúzási lehetőséget, akit politikailag diszkrimináltak és nem tudott elhelyezkedni. Az interjúkészítők nagy része személyes ismerős volt egyetemről vagy munkahelyről, ők többnyire a saját zsidó ismerőseiket keresték meg, azaz hólabda-módszerrel zajlott a kutatás.
Az 1990-es években sikerült több bel- és külföldi forrásból támogatást szerezni. Az MTA pszichológiai intézete kutatási projektjei is sikerült bekapcsolódni, emellett a projektet különböző magánszemélyek, Csepeli György közbenjárására az ELTE Szociológiai Intézete, a J. and O. Winter Fund, majd az 1990-es években az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) is támogatta. Utóbbi keretében új interjúk is készöltek és az állománynak nagyjából a felét illetően elkészült a számítógépes feldolgozás.
A felvételeket és a szövegátiratokat Erős Ferenc és Kovács András megőrizte, 2012-ben a Magyar Tudományos Akadémia Szociológiai Kutatóintézetében működő “20. Század Hangja Archívum és Kutatóműhely” rendelkezésére bocsátotta. E műhely célja a kutatók által felajánlott interjúk, dokumentumok, stb. másolatainak összegyűjtése, digitalizálása, és közkinccsé tétele. Az archiválás az Open Society Archives (OSA) technikai, tudás- és intézményi hátterére, valamint tárhelyeire támaszkodik. Az interjúk átiratait és az azokhoz készült kérdőíveket rendezték, rendszerezték, digitalizálták.
