Danilo Kiš zsidó, magyar, szerb és montenegrói gyökerekkel bíró jugoszláv író volt. 1935-ben született a Jugoszláviához tartozó Szabadkán (Subotica). 1958-ig tanult a belgrádi egyetem bölcsészkarának Irodalom Tanszékén. Diplomájának megszerzése után, 1959-ben hirtelen elhagyta Jugoszláviát és Franciaországba költözött, ahol évekig szerkesztőként és fordítóként dolgozott. Ebben az időben írta A padlás és a 44. zsoltár című regényeit. Nem sokkal később kiadta önéletrajzi trilógiáját, kezdve a Kert, hamu című regénnyel, melyet a Korai bánat és végül a Fövenyóra követett, melyért 1972-ben megkapta a legrangosabb jugoszláv irodalmi díjat, a NIN-t (Az Év Könyve). Ez a három regény családjának és gyermekkorának állít emléket, s mindazoknak a témáknak, melyek íróként foglalkoztatták.
Édesapja, Eduard Kiš szerencsésen túlélte az 1942-es újvidéki mészárlást, amikor több száz zsidót gyilkoltak meg. Danilo később azt állította a vérengzésről, hogy az volt „tudatos életének kezdete.” (Thompson, 2013, 82). A Kiš-család azt tervezte, hogy inkább Magyarország délnyugati részére költözik, de Kiš édesapját 1944-ben Auschwitz-ba deportálták, ahonnan sohasem tért haza. A második világháborút követően Kiš édesanyja, Milica Kiš két gyermekével a montenegrói Cetinje városába költözött, ahol Danilo Kiš 1954-ig a helyi középiskolában tanult. Származására utalva Danilo később magát „néprajzi ritkaságnak” nevezte. Családi háttere meghatározta világlátását, mely irodalmi munkásságában hangsúlyosan jelent meg.
Kiš életének jelentős részét Jugoszlávia és Franciaország között ingázva töltötte. Egyik franciaországi tartózkodása idején írta meg legfontosabb regényét (Borisz Davidovics síremléke), mely sok problémát okozott neki. A mű megjelenését követő botrány miatt szétszakadt a jugoszláv irodalmi élet, és lényegében meghatározta Kiš sorsát és alkotói törekvéseit. A regény 1976-os megjelenése után a szerzőt azonnal plágiummal vádolták. Kiš azt nyilatkozta erről később: „Ne legyünk ostobák! A Borisz Davidovics síremléke körüli vita elsősorban politikai jellegű volt. Most már tudjuk, ki állt mögötte, igaz, én már kezdetben is tudtam.” (Kiš, 2012, 270).
Kiš csakhamar kellemetlen helyzetben találta magát, művészi és morális becsületét 1978-as Anatómiai lecke című vitakönyvében védte meg. Ebben a műben reagált a szerző a megelőző két év támadásaira. Ám ez újabb vitát provokált: az írás megjelenése miatt becsületsértéssel vádolták és bíróság elé állították (ld. bővebben a „Featured item” lapon).
„[…] számomra az a fontos, hogy nem sugalmaztam, vitattam vagy közvetítettem semmiféle ideológiai üzenetet, dacára annak, hogy a regényem körüli vita inspirálta az 1978-as könyvet. Ha azt akartam volna, akkor esszéket vagy cikkeket írtam volna újságokba. Nekem az volt a lényeges, hogy egy totalitariánus világban és gondolkodásban megtaláljam a saját értelmezési területemet, képzetemet, képzelt helyemet, rögeszmémet és a rejtett polémiákat. Emellett úgy gondoltam, ez az én erkölcsi kötelességem is, mert néhány könyvemben, irodalmi formában úgy írtam a náci terrorról, mint a szovjet koncentrációs táborokkal jellemezhető századunk második legfontosabb jellemzőjéről.” (Kiš, 2012, 207).
Bár Kišt végül felmentették, ő mégis csalódott volt, és úgy érezte, hogy nem értik meg, ezért önkéntes párizsi száműzetésbe vonult, „a bizonytalan értelmű szavak hontalanjaként.” (Kiš, Gorki talog iskustva, 161). Kiš 1979-ben végleg elhagyta Jugoszláviát, és Franciaországban telepedett le, ahol hátralévő éveiben szerb és horvát nyelvet tanított, illetve szerkesztőként dolgozott. Ebben az időszakban írta Éjszaka és köd, Homo poeticus és A holtak enciklopédiája című regényeit. 1986-ban a francia kormány a Művészetek és Irodalom Lovagrend tagjává fogadta. 1988-ban a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia levelező tagjává választották.
1989-ben, életének utolsó szakaszában Kiš szerepet vállalt a fontos televíziós dokumentumfilmsorozat, a Meztelen élet adásaiban. Emiatt több interjút készített Eva Nahir-ral és Ženi Lebl-el, két zsidó hölggyel, akik egykor a jugoszláviai „Goli Otok” munkatábor politikai foglyai voltak. Kiš ezeket az adásokat egyrészt arra használta, hogy kérdéseket tegyen fel a táborról, másrészt ez lehetőséget adott neki arra, hogy a különféle totalitariánus rendszereket összehasonlíthassa. Ez lezárta a koncentrációs táborokkal kapcsolatos vizsgálódásait, melyek korábban jelentős szerepet kaptak az írásaiban. Kiš értelmezésében a koncentrációs tábor a XX. század megkülönböztetett újítása volt. Az író ezt a jelenséget nemzetközi kontextusban elemezte. Élete végén, 1989-ben a PEN Amerika (az írók nemzetközi emberi jogi szervezetének amerikai szekciója) Bruno Schulz díjjal tüntette ki. Danilo Kiš 1989-ben hunyt el Párizsban, végakaratának megfelelően Belgrádban helyezték végső nyugalomra.
Műveit kb. 30 nyelvre fordították le. Az 1980-as évek közepén még az irodalmi Nobel-díj is fölmerült a neve kapcsán. Milan Kundera szerint Kiš „nagyszerű és láthatatlan,” Mark Thompson pedig úgy jellemezte, hogy Danilo Kiš „az az író, aki nagyszerű irodalmi művekben volt képes írni a sztálinista terrorról, a nácizmussal szembeni harcról és a Holocaustról […]” (M. Thompson, 2013, xi).
