Ivo Banac 1947. március elsején született Dubrovnikban. 1959-ben emigrált New Yorkba, ahol a jezsuita Loyolai Gimnáziumban fejezte be tanulmányait. Később a jezsuita Fordham Egyetemen tanult, ahol 1965-ben végzett. 1971-ben szerzett diplomát, 1975-ben írta meg doktori disszertációját a kaliforniai Stanford Egyetemen. 1977 és 2009 között tanította Kelet és Délkelet-Európa történetét a Yale Egyetemen (New Haven, Connecticut). 2009-ben professor emeritusként vonult nyugdíjba a Bradford Durfee Alapítvány által fenntartott tanszékről. A budapesti Közép-Európai Egyetem egyetemi tanáraként dolgozott 1994-től 1999-ig, ahol a Délkelet-Európai Intézetet vezette. 2008-tól a zágrábi egyetem bölcsészkara történelem tanszékének professzora, és 1990 óta akadémiai levelező tag. Számos jelentős könyv, esszé és tanulmány szerzője, úgy mint A nemzeti kérdés Jugoszláviában. Gyökerek, történelem, politika (1984, kitüntetve az Amerikai Társaság a Szláv Tanulmányokért „Wayne S. Vucinich” díjával), Sztálinnal Tito ellen: Kominform szakadások a jugoszláv kommunizmusban (1988, kitüntetve a Zágrábi Könyvvásár „Joszif Juraj Strossmayer” díjával), és a Hrvati i crkva : kratka povijest hrvatskog katoličanstva u modernost (Horvátok és az Egyház: A jelenkori horvát katolicizmus rövid története) (2013).
Ivo Banac olyan családból származott, amely szemben állt a kommunista diktatúrával. Anyai nagyapja 1948-ban halt meg a lepoglavai börtönben, miután a hatóságok húsz évre elítélték. Emiatt családja elhagyta Jugoszláviát, elsőként az apja 1947-ben, majd az anyja 1959-ben. Történészi munkássága miatt Banac a jugoszláv politikai rendőrség megfigyelése alatt állt. Az 1971-es horvát tavasz idején Banac éppen Zágrábban kutatott a disszertációjához. Azonban történészi hivatása miatt nyilvánosan nem lépett fel a rezsimmel szemben. Ez nem jelentette azt, hogy másféleképpen ne szállt volna szembe a jugoszláv kommunista rendszerrel, hiszen magánemberként találkozott olyan emigránsokkal mint Bgdan Radica vagy Franjo Tuđman. A nemzeti kérdés Jugoszláviában c. könyvét 1988-ban fordították le horvát nyelvre, mely kiváltotta a Jugoszláv Kommunista Párt és a marxista értelmiség haragját. A jugoszláv kormány néhány tagja egyenesen a könyv betiltását követelte. Végül megenyhültek és a könyvet kiadták. A szerb Milošević'-, és a horvát Šuvar-rezsim Nagy Szerbia és a jugoszláv gondolat fenntarthatatlanságát olvasták ki a könyvből.
Banac hitt abban, hogy az emigráns csoportok a kulturális ellenállás miatt fontos szerepet játszottak a horvát kommunista rendszer és a kelet-európai rezsimek demokratizálásában, különösen azzal, hogy figyelemmel követték a lengyel emigráció munkásságát is. Banac abban azt állította, hogy a második világháború utáni horvát történelmet nem lehet megismerni a horvát diaszpóra tevékenységének ismerete nélkül. Úgy vélte, a horvát emigráció döntő mértékben hozzájárult a független és demokratikus horvát állam gondolatának fejlődéséhez. Hasonlóan gondolkodott az emigráns Franjo Tuđman is, aki a hatvanas évek elejétől szoros és titkos kapcsolatokat épített ki a horvát emigrációval. Banac a horvát politikai emigráció történetét két részre osztotta: 1945-től az 1971-es horvát tavaszig, és az utána következő időszakra. Ekkor tűnt fel a horvát diaszpóra új nemzedéke, mely a korábbi generációval szemben már szakított a szűken értelmezett marxizmussal. Lehetetlenné vált úgy beszélni az 1945 utáni kommunista időszak horvát történelméről úgy, hogy politikailag nem reflektáltak a horvát diaszpórára. Banac végül arra a következtetésre jutott, hogy Radica egyike a háború utáni horvát emigráció központi figuráinak. Emiatt úgy véli, a kulturális ellenállás történetének kutatásához döntő fontosságú a gyűjtemény vizsgálata, ugyanis Radica nagyon sok szálon kapcsolódott a horvát emigránsok politikai világához.
