Költő, képzőművész. Frankl Tibor néven született Budapesten, értelmiségi családban. “Dokumentumaim vannak róla. Ezekkel tudom szükség esetén bizonyítani. Lehet, hogy a dokumentumok hamisítványok” – hinti el a gyanút származása vonatkozásában 1974-ben keletkezett önéletrajzában. Versei rendszeresen megjelentek már a gimnáziumi újságban is, majd az ELTE BTK angol szakán kezdte meg felsőfokú tanulmányait 1965-ben. Egy év múlva, 19 éves korában azonban az ún.”belvárosi galeri” ügyében mint másodrendű vádlottat perbe fogták és “folytatólagosan elkövetett izgatás” vádjával másfél év börtönre ítélték. Szabadulása után nem folytathatta tanulmányait, egy fa- és papíripari szövetkezet négy órás anyagbeszerzőjeként helyezkedett el.

Verseinek, szövegeinek egy kisebb része folyóiratokban (Élet és irodalom, Alföld, Mozgó Világ), antológiákban jelentek meg (1968, 1974, 1976), ekkoriban már Hajas Tibor néven publikált (sok kiadatlan szövegét is tartalmazó, 2005-ben megjelent gyűjteményes kötete bibliográfia nélkül 460 oldalt tesz ki). Ezzel párhuzamosan a képzőművészet felé fordult, konceptuális munkákat (Protézisek, 1974-76; Analízisdetonáció 1-5, 1976; Tetovált dia, 1976), fotóakciókat (Ez a fal nem létezik, 1974; Levél barátomnak Párizsba, 1975; Élő képregény, 1975) hozott létre. Részt vett a Balatonboglári Kápolnatárlatokon, a képzőművészeti fotóhasználatot tematizáló Expozíció kiállításon a Hatvany Lajos Múzeumban. Rendszeresen kiállított a Fiatal Művészek Klubjában is, ahol 1975-ben és 1976-ban díjakat is nyert.

A hetvenes évek közepétől kezdődően (időnként akcióval kombinált) elméleti előadásokat tartott a film-, fotó- és képzőművészet tárgykörében. Vető Jánossal 1974-től kezdődő munkakapcsolata jelentős testművészeti akciókat, fotóperformanszokat (Húsfestmény I-IV, 1978; Felületkínzás I-III, 1978; Képkorbácsolás I-III, 1978-79; Sminkvázlatok, 1979) kísérleti filmet (Öndivatbemutató, 1976), videókat (A vendég, 1977; Az éjszaka ékszerei, 1978) eredményezett. “A ‘művészet’-nek nevezett totális tevékenység mellett pillanatnyilag főleg a szivar érdekel”, fogalmazta meg orientációját 1976-ban keletkezett önéletrajzában.

1978-tól nagy hatású performanszokat rendezett, a műfaj magyarországi megteremtőjének és mindmáig legjelentősebb alkotójának számít. Totalitásigénye szövegei mellett itt nyilvánult meg a legkifejezettebben, a performanszok során gyakran fájdalomnak, veszélynek tette ki magát ("zsigeri szinten sokkol: stresszt, katasztrófahelyzetet idéz elő, hogy a néző a torkában érezze az adrenalint" - írja egy kritikusa). Az asszisztensek közreműködésével végrehajtott előadásokat pontosan, minden részletre kiterjedő figyelemmel tervezte meg. Gyakran operált teljes sötétségben, váratlanul felvillanó vaku-, vagy magnéziumfényben, hogy a pillanatot rögzíthesse emlékezetében a néző. “Írtam és publikáltam verseket, elfelejtettem őket; részt vettem bel- és külföldi kiállításokon, elfelejtettem őket; tartottam előadásokat, akciókat, performanszokat, néhány kivétellel elfelejtettem őket” – ezekkel a szavakkal reflektált az eseményekre 1979-es önéletrajzában.

“A szabadság és a problémafelvetés komplexitása, ami eddig a művészet privilégiuma volt, át kell hogy lépjen a sorsunkba: a feudalizmusnak vége, a művészet nem csatlós és nem szókimondó udvari bolond, hanem az emberi megismerés domesztikálhatatlanul specifikus, de minden agyban szavazati joggal rendelkező módja, mely elválaszthatatlan az értelmes szabadságfogalomtól, a »minden emberi képesség szabad kibontakoztatásától«.” – írja egy művészetről szóló, csak a halála után huszonöt évvel megjelent tanulmányban. 1980-ban, 34 éves korában hunyt el autóbalesetben. Halála után több ízben rendeztek gyűjteményes kiállítást műveiből (István Király Múzeum, 1987; Ernst Múzeum, 1997; Ludwig Múzeum 2005). Fotótablói szerepeltek a 57. Velencei Biennálé központi kiállításában is (2017).