Solt Ottilia (1944 -1997), szociológus, tanár, újságíró, a demokratikus ellenzék tagja, 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselő

Budapesti értelmiségi családban született, anyja tanár, apja orvos volt. Az ELTE bölcsész karának magyar-filozófia szakán 1967-ben szerzett diplomát, majd szociológusként előbb a Gazdaságkutató Intézet, öt év múlva a Fővárosi Pedagógiai Intézet szociológiai csoportjának munkatársa lett.

1969-től vett részt Kemény István szociológiai kutatásaiban (cigányok, szakképzetlen családok, gazdasági vezetők). A hetvenes évek budapesti szegényei című tanulmánya, amely jórészt saját terepkutatásain alapult Budapest ’Tripolisz’ néven elhíresült nyomornegyedében, csorbítatlanul egykor csak szamizdatként jelenhetett meg 1977-ben a Kenedi János szerkesztette Profil című antológiában. 1979-ben maga is aláírta a szolidaritási nyilatkozatot a csehszlovákiai Charta ’77 mozgalom bebörtönzött aktivistái mellett, és társaival megalapította a Szegényeket Támogató Alapot (SZETA), amelynek lakásán tartott megbeszéléseivel, adománygyűjtéseivel öt éven át fáradhatatlan szervezője volt. 1981-ben kutatói, majd általános iskolai és könyvtárosi állásából elbocsátották, értelmiségi állást többé nem kaphatott, ruhafestésből és alkalmi munkákból kellett családját eltartania. Egy évtizeden át a rohamrendőri osztagokkal dacolva övéivel bátran élére állt a március 15-i független demonstrációknak és az ’56-os megemlékezéseknek, 1988-ban emiatt megelőző célzattal, több más ellenzékivel együtt, le is tartóztatták. 1982-től a szamizdat Beszélő szerkesztője lett, s az 1987-es „Társadalmi szerződés” című kibontakozási programtervezet társszerzője Kis Jánossal és Kőszeg Ferenccel. 1988-ban a Szabad Demokraták Szövetsége egyik alapító tagjaként ügyvivői tisztséget vállalt. 1990-től 1994-ig az első szabadon választott magyar parlament képviselője és a Szociális, Családvédelmi és Egészségügyi Bizottság alelnöke lett.

1993 áprilisában súlyos autóbalesetet szenvedett, melyben tizenéves, kisebbik fiát is elveszítette. Még ugyanezen évben megszervezte a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkásképző karának oktatási programját, ahol maga is tanított. 1990 és 1995 között a szamizdat folyóirat utódaként megjelenő heti Beszélő fáradhatatlan lelke-motorja volt. A közügyek iránti szenvedélye súlyos betegségeivel küzdve, a legnagyobb kínok közt sem hagyott alább; a szegények szószólója, a kiszolgáltatottak pártfogója maradt mindvégig, az új, demokratikus pártok renyhe és részvétlen szociálpolitikáját is keményen bírálva. 1997 elején hunyt el 53 évesen. Válogatott írásai Méltóságot mindenkinek címmel 1998-ban jelentek meg két kötetben Eörsi János, F. Havas Gábor és Kemény István szerkesztésében, F. Havas Gábor előszavával.