Dobri János (Brassó, 1914. november 23. – Kolozsvár, 1990. október 1.), erdélyi magyar református lelkész, cserkészvezető, teológiai tanár. Apja vasúti kalauz, anyja háztartásbeli, a hetedik gyermek volt a családban. Elemi iskoláit a brassói református elemi iskolában végezte. 1925-ben beíratták a Brassói Katolikus Főgimnáziumba. 1934-ben sikeresen felvételizett a kolozsvári Református Teológiára. 1939-ben külföldi ösztöndíjra jelölték, ám az időközben kitört második világháború miatt külföldre nem mehetett, ráadásul behívták katonai szolgálatra. Ezt követően, 1940-1941 között, zilahi segédlelkész (ACNSAS, I211500/3, 1–15).

Életének meghatározó része a cserkészmozgalommal fenntartott kapcsolata. Az első világháború előtt megalakult első erdélyi cserkészcsapatok református kezdeményezésre születtek, az impériumváltást követően viszonylag későn az 1922/1923-as tanévtől kezdődően szerveződtek újjá. 1924-1929 között a Károly Fejedelem Alapítvány keretei között folyt a cserkészmunka. Az erdélyi cserkészet nem volt egységes. A református és a katolikus cserkészcsapatok külön működtek. Mindkét felekezeti cserkészmozgalomnak a központja Kolozsváron volt, ifjúsági lapjaik cserkészrovatot is tartalmazott. A református cserkészek az IKE mellett tevékenykedtek, központjuk a Református Teológián volt. Dobri az iskolai évek alatt ismerkedett meg a mozgalommal. 1930-tól a Román Cserkészszövetség tagja az 1938. évi feloszlatásig. 1936-ban román nemzeti dzsemborit szerveztek Brassópojánán. A szomszédos országokból is hívtak meg csapatokat. Itt került kapcsolatba a magyarországi cserkészettel. 1937-ben részt vett a magyarországi hárshegyi Honvédcserkész Őrsvezetők Kiképző Karának (HÖKK) táborában, ahol jó áttekintést kapott a mozgalom szervezetéről, célkitűzéseiről. Hazatérése után megbeszéléseken, vasárnapi iskolára való felkészülés ürügyén ifjúsági nevelést folytatott. Megismertette cserkésztanítványaival a magyar társadalom problémáit (egyke, földreform, német befolyás káros hatásai), felhívta a figyelmet a népi írókra (Kovács Imre, Szabó Dezső, Illyés Gyula), akiknek műveit olvasásra ajánlotta. 1937. január 24-én felszámolták a cserkészetet, helyét az Országőrség (Straja țării) vette át. Ennek ellenére a találkozókat titokban tovább tartották. Dobri kirándulásokat szervezett, indítványára néptánccsoport alakult és megindult a szervezett népdaltanítás. 1939-ben a városvezetőség kitiltotta a magyar iskolásokat a sportlétesítményekből. Egy üres telket szerzett Kolozsváron és irányításával elkezdték egy sporttelep építését. A bécsi döntést követően, 1940. októberétől 1944. márciusáig a Magyar Cserkészszövetség tagja, és a régió, a 9. sz. erdélyi cserkészkerület parancsnokhelyetteseként a csoportvezetők egy osztályát a „Hárshegyi Őrsvezetők Körét” vezette. 1941-ben 5 hetes átképzésen volt a kolozsvári 9. helyőrségi kórháznál. 1942. január 1-jén nevezték ki tábori lelkésszé.  1941-1943 között a leventecsoportok 14-16 év közötti vezetőinek felkészítő referense, de megbízták a kolozsvári különböző felekezetű teológusok ifjúvezetői képzésével is. A kolozsvári Lombi tetőn az ő vezetésével cserkészpark létesült, melynek anyagi feltételeit a kolozsvári polgári szerveztek, egyesületek biztosították. Itt vezetőképzőt, továbbá csapattáborokat rendeztek. 1943 nyarán, amikor a cserkészet hitlerista barát fordulatot vett, Vásárhelyi János püspök segítségével elkerülte a további szerepvállalást (Jánosi 2017).

1944 februárjában behívták katonai szolgálatra. Áprilistól a marosvásárhelyi m. kir. 27. székely könnyű hadosztály hadosztálytörzsének vezető protestáns lelkészeként főhadnagyi rangban teljesített harctéri szolgálatot a galíciai, majd az észak-erdélyi hadszíntéren. 1944. október 17-én, Dobri Nagybányán szovjet fogságba esett (Berekméri 2015, 222). 1945-ben besorozták az újonnan létrehozott Kossuth Lajos antifasiszta regimentbe, de a frontra küldött egységet, miután a háború időközben véget ért, munkaszázaddá alakították át. Közel két évig dolgozott az ivanovói villamoskocsi-színben majd a helyi drámaszínház műhelyében. 1946 szeptemberében átirányították egy Riga melletti tiszti lágerbe. Itt orosz nyelvkurzusokon vett részt és a kulturális aktíva tagjaként működött.  1948. június 23-án tért haza (ACNSAS, I211500/2, 25).

Orosz fogsága után, 1949 áprilisáig a Kolozsvár–Alsóvárosi gyülekezetben teljesített segédlelkészi szolgálatot. Beiratkozott a Magyar Népi Szövetségbe, tagjává vált a Román-Szovjet Baráti Társaságnak (ARLUS), és a román-szovjet fordítókollektívának is. 1948 szeptember-novemberében oroszból fordított a kolozsvári Világosság baloldali napilapnak.  1949. május 1-től meghívást kapott a korábban létrehozott kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe, az „Orosz nyelv és a keleti egyház története” elnevezésű katedrára. 1955. május 15-ig, mint helyettes tanár, majd 1955. május 16. és 1957. március 30. között, mint meghívott rendes tanár működött. Doktori fokozata megszerzésének időpontja 1949. december 29. Irodalmi munkássága: orosz irodalmi munkák magyar nyelvre fordítása, kisebb tanulmányok és dolgozatok (ACNSAS, I211500/3 142).. 

Tanári szolgálatát többször kényszerült megszakítani, rövidebb letartóztatások miatt. A Securitate már 1948 novemberétől monitorizálta az egykori vezető tagokat a cserkészmozgalom terén kifejtett korábbi tevékenységért. A BM Kolozs Tartományi Igazgatósága 1951 márciusában kezdett el komolyan foglalkozni az ún. HÖKK-üggyel. Dobri letartóztatására 1951. július 3-án került sor. Miután az ügy felgöngyölésében a marosvásárhelyi szervek főszerepet játszottak, bukaresti utasításra, a kolozsvári szervek a lelkészt további vizsgálatra Maros Tartománynak adták át.  1951. december 7-én a Kolozsvári Katonai Törvényszék ítéletet hozott a 4 tagú csoport ügyében. A harmadrendű vádlottat, Dobri Jánost 6 hónap javítóbörtönre és 2000 lej pénzbüntetésre ítélte közlázítás vétsége (a cserkészet újraszervezésének szándéka) miatt. A kolozsvári törvényszéki börtönből szabadult 1951. december 29-én (ACNSAS, P217/7; AANP, fond FMP, Dobri János).

Dobri 1952. április 1-jén visszakerült a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetbe. 1952. április 8-án azonban a HÖKK-ügyet újranyitották, miután a VIII. Bűnügyi Vizsgálatok Igazgatósága úgy értékelte, hogy nem született a tettel arányos ítélet és ezt írásban is jelentették a RNK Főügyészségének. Dobrit 1953. január 30-án ismét letartóztatták. Az 1953. október 23-án kimondott ítéletben Sztálinváros Katonai Törvényszéke 1 év 2 hónap javítóbörtönre és 100 lej perköltségre ítélte közlázítás vétsége miatt. Miután azonban az ítéletből leszámítottak 11 hónapot és 29 napot – a 982/1951 sz. ítélet időtartamát, továbbá a vizsgálati fogságban letöltött időt – viszonylag hamar, 1954. január 27-én elrendelték szabadon bocsátását. Fogsága alatt megfordult a szamosújvári és a jilavai fogházakban, a kolozsvári törvényszéki börtönben, de ónfalvi és borzești-i munkaszolgálatosként is felhasználták (ACNSAS, P217/2). 

Bár a fellebbezésre csak 1954. február 11-án került sor, Dobri tanári szolgálatát már február 1-től folytathatta. Harmadik, 1957. március 21-ei letartóztatása után, a teológiai végzettek 1950-1953 közötti 3 tablójáról, felső utasításra, levették képeit, és ezek helyét ábrákkal berajzoltatták. A három kép, a kolozsvári kerekdombi gyülekezet kérésére, 2009-ben visszakerült eredeti helyére (Jánosi 2017).

Az 1956-os magyarországi forradalom az erdélyi magyarságon belül szimpátiahullámot generált és ez előrevetítette a későbbi romániai megtorlást is. Alapvetően, amikor „erdélyi 56”-ról beszélünk, akkor nem feltétlenül az 1956 októberi-novemberi lakossági rendszerellenes szerepvállalást értjük, hanem az 1956-1966 közötti megtorlást, amelynek gerincét az ún. csoportos perek alkotják. Ezen belül a legfajsúlyosabbaknak azok a hazaárulási ügyek bizonyultak, amelyek Erdély hovatartozásának ügyét is felvetették. Egy ilyen ügybe került be Dobri János is. A kibontakozó koncepciós perben a vád alapja Dobai István jogász kidolgozott tervezete volt az erdélyi kérdés – a területi hovatartozás – megoldására, melyet Dobai a forradalom idején, Magyarországon is több személlyel véleményeztetett, és az ENSZ-nek is továbbítani akarta. A tervezet a későbbi bírósági iratokban az „ENSZ-memorandum” néven szerepelt, és így vált ismertté a szakirodalomban is. Az 1957. március 29-én letartóztatott Dobrit a javítófogház mellett, 3 év polgári jogvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték a társadalmi rend ellen elkövetett vétség miatt (verseket gépelt le, azokat terjesztette és lázított). Ítéletét a kolozsvári törvényszéki börtönben, Szamosújváron, a Duna-delta és a Duna-csatorna településein – Grind, Salcia, Luciu-Giurgeni, Grădina, Ostrov, Periprava, Fetești - az Ileni Levendi és a Jirond börtönhajókon töltötte le. Az 5/1963 sz. kormányrendelet alapján 1963. január 28-án kegyelemben részesítették (Dávid 2006; P104/1-7).

1943-ban Dobri feleségül vette Czira Klára egészségügyi védőnőt, aki maga is lelkészi családból származott. Hat gyermek felnevelését vállalták. A születések kényszerűen igazodtak az orosz fogsághoz és a letartóztatásokhoz. A politikai fogoly státuszbélyeg a család tagjait is hátrányosan érintette. Bár az egyházi elitnek a mindenkori politikához igazodó magatartása ezt időről időre kétségbe vonta, ennek ellenére megtartó, a családi létet segítő szerepe, vitathatatlan. A Dobri család Kolozsváron az egyházkerület épületében lakott (Farkas u. 29), és az idő alatt lakbért nem kellett fizetni. A teológiai tanárok szomszédsága lehetővé tette, hogy alkalomadtán segítsenek rajtuk. Nagy András professzor szervezett segélyakciókat ott, ahol a családfőt elvitték. A Teológián tanító szász tanárok részéről is jött segítség. Az első időkben tanúsított jóindulat után, ezek az emberek elmaradtak és elkerülték őket, nehogy ártsanak maguknak és ez keserűséggel töltötte el az érintetteket (Dobri András közlése).

Dobri János 1963. február 2-án, mint korábban annyiszor, megváltozott körülmények közé érkezett haza. Ezúttal a kolozsvári egyházkerület élén végbement elitváltáshoz kellett hozzáigazodnia. A hatvanas évek elején a nagyváradi és a kolozsvári református egyházkerületben lefolytatott püspökválasztásokat már a pártállam irányításával szervezték meg, és mindkét esetben olyan személy – Búthi Sándor és Nagy Gyula – került a legmagasabb egyházi tisztségbe, akinek addigi előélete, tevékenysége elegendő jótállást nyújtott ahhoz, hogy megválasztásával a párt utasításai szerint lehessen majd kormányozni az egyházat (Jánosi 2015). Dobri társadalmi reintegrációját megnehezítette az 1957. novemberi ítélet 3 év polgári jogfosztást kimondó része. Bár írásban is kérte a Teológiától, hogy előbbi tanári szolgálatát folytathassa, ezt elutasították, azzal, hogy az említett ítéletben szereplő polgári elmarasztalás miatt köztisztviselői állást nem tölthet be. Szabadulása után néhány napot az állami postahivatalnál dolgozott, majd egy évet a kolozsvári Chimica vállalatnál, a bakelit osztályon, mint munkás. Az anyagiak miatt kárpitozással is foglalkozott. Miután polgári elmarasztalását felfüggesztették, 1965. február 1-től fél normával a Kolozsvári Református Egyházmegye Esperesi Hivatalába került titkári munkakörbe. Lelkészi szolgálatának beteljesedése a Kolozsvár-Kerekdombi gyülekezet lett, ahol 1969. április 1-től 1985. október 30-ig szolgált (ACNSAS, I211500/1).

Megfigyelési iratgyűjtői alapján Dobri János lelkészi tevékenységének 1963-1989 közötti titkosszolgálati feltérképezése kétirányú: 1. elsősorban belföldi lelkészi tevékenységének mindennapjaira, ezek egyházon belüli hatására fókuszáltak. 2. másrészt nemzetközi kapcsolatainak felfejtésére törekedtek és emiatt a teológiai konferenciákra, rokonlátogatásra, turizmus céljából külföldre kiutazó ügynökök mellett, sor került a lelkészt látogató külföldiek módszeres megfigyelésére is (ACNSAS, I211500/1-7). Szabadon bocsátását követően a Securitate a lelkészi ügynökhálózat segítségével figyelte rendszerellenes és „magyar nacionalista” kijelentései miatt. 1967. június 3-án ellenőrzési dosszié felfektetésére került sor. A postai ellenőrzés és nyomozati munka mellett, elsősorban az informátori jelentésekből kiszűrt „nacionalista” megnyilvánulások miatt, 1968. április 25-én megfigyelési dossziét nyitottak rá. Esperesi titkári munkaköréből adódóan közvetlen rálátása volt és nem félt megjegyzéseket tenni az állammal megalkuvó református egyházi vezetőségre és a teológiai tanárokra, továbbá véleményt mondani a másodrendű állampolgárként élő erdélyi magyarokról és a magyar–román államközi kapcsolatokról. Véleménynyilvánításai nem akadályozták meg abban, hogy útlevelet kapjon és családi elhalálozás okán 1968. december 5-23. között Magyarországon tartózkodjon. A normalitásnak megfelelően „érthetővé” váltak a Palatinus és a Caritas segélyszervezetekkel fenntartott külföldi kapcsolatai és bebizonyosodott, hogy nem folytat szervezett rendszerellenes tevékenységet, „félreérthető” kijelentései pedig személyes és szakmai elégedetlenségből fakadnak. 1969. március 18-án jóváhagyták a „Dunca Ioan” fedőnéven felfektetett megfigyelési dosszié lezárását (ACNSAS, I211500/1).

Dobri ezt követően is szoros megfigyelés alatt maradt. Turistaútlevelet szerzett Magyarországra és Csehszlovákiába. A kirándulásról feleségével 1969 decemberében tértek haza. A magyar titkosszolgálat az 1970. február 28-ai jegyzékben ismertette az Állambiztonsági Főtanáccsal a Dobri házaspár magyarországi tevékenységét (ACNSAS, I211500/4). A jegyzék hatására 1970. március 11-én az I. Igazgatóság elrendelte Dobri ügyében a kolozsvári szervek és az igazgatóság bukaresti állományának együttműködését és 90 napos munkadossziéban történő feldolgozását. 1971. március 11-én elrendelték az újabb megfigyelési dosszié felfektetését. Közvetlen kiváltó okként a vallási disszidencia „edzését”, továbbá a „reakciós” magyar emigrációval negatívan véleményezett kapcsolatait említik. Különösen gyanúsnak találták, hogy a magyarországi református lelkészek látogatásaikor, Dobri néha személyesen végigkísérte vendégét az országban, máskor pedig javaslatokat tett a településlátogatás tekintetében, hogy utóbbi összehasonlíthassa és következtetéseket vonhasson le az anyaországi és az erdélyi reformátusok helyzetéről. 1973. február 8-án a BM Kolozs Megyei Felügyelőség I. Belföldi Hírszerzési Ügyosztályának 4. Irodája megszövegezte „Dunca Ioan” megfigyelése ügyében azt az intézkedési tervet, melyet bár a későbbiekben 3-6 havonta rendre kiegészítettek, az Ügyosztály működését meghatározta és a levéltári iratok alapján 1989 februárjáig irányadónak bizonyult. Az intézkedési terv előírta Dobri lelkészi működésének monitorizálását, belföldi és külföldi kapcsolatainak feltérképezését, és a megállapításokat alátámasztó bizonyítékszerzést. Figyelembe véve az informátori hálózat gyengeségeit munkatársak, presbiterek, kátéra járó kerekdombi diákok beszervezését írták elő, de megrendezett találkozókkal, provokátor ügynökökkel és a lehallgatást segítő „ajándékkal” is számoltak. A megfigyelést kiterjesztették a lelkész lányaira és fiaira is, akiket szintén nyilvántartásba vettek. Elrendelték a család postaforgalmának teljes körű ellenőrzését is. A szerteágazó külföldi kapcsolatok mellett, rövidesen fény derült arra, hogy Dobri mindent elkövetett gyülekezete kiskorú tagjainak hitvallásos neveléséért és több olyan intézkedést is foganatosított, mellyel a kátéra járást stimulálta. Megkettőzte az istentiszteletek számát és családlátogatásra is jelentős időt fordított. Dobri hatékonyságának ékes bizonyítéka, hogy 1973 karácsonyán 62 gyermek szavalt el vallásos tartalmú verset a templomban. A kerekdombi lelkész mindemellett nem tartotta be a 18. sz. Minisztertanácsi Határozatot sem, melynek alapján köteles volt egyházi vezetőségének azonnal jelenteni minden nyugati segélyt és kapcsolatfelvételt külföldi állampolgárokkal. 1974. április 24-én figyelmeztették (ACNSAS, I211500/4-6).

Az 1970-es években a Securitate elsősorban a kerekdombi lelkész mérséklésére, pozitív befolyásolására törekedett, 1980-tól azonban már az egyházon belüli elszigetelése volt a cél.  Ehhez kiváló alapot szolgáltatott az újabb ügy. 1980 nyarán Dobri segítséget nyújtott Jenei Tamás bákói református lelkésznek, hogy Kolozsváron sofőrvizsgázhasson. Miután Jeneit 1980 februárjában és márciusában Bákóban sovinizmus miatt elbuktatták, a Dobri segítségét kérte, aki kiállított egy igazolást, mely szerint lelkészkollégája a kerekdombi gyülekezet lelkésze. Ezt követően Jenei írásban kérte, hogy vizsgázhasson miután munkahelye és ideiglenes lakhelye Kolozsváron van. A rendellenességre – Jenei lakcíme és munkahelye nem talált a nyilvántartásban szereplővel – csupán a sikeres vizsga után derült fény. 1980. december 30-án a Kolozsvári Törvényszék 2076/1980 sz. ítéletében Jenei Tamást 10 hónap építőtelepen végzendő közmunkára, Dobri Jánost pedig 6 hónap felfüggesztett börtönre ítélte, a perköltségek megtérítése mellett. Bár a Securitate az ügy hatásaként Dobri hitelromlásával számolt mind gyülekezetének tagjai, mind a lelkészi közösség előtt, ez nem következett be (ACNSAS, I211500/4).  

Dobrit 1985. november 1-jei nyugdíjazást követően is megfigyelték. 1988. augusztusában ismét figyelmeztették. Az intézkedésre azért került sor, mert 1988 folyamán nyíltan egyetértését fejezte ki Magyarország „románellenes” akcióival. Mindez egybeesett külföldi kapcsolatainak újbóli élénkülésével, az emigrációban élő egykori cserkészkollégák, a HEKS segélyszervezet és holland lelkészek is újra megkeresték és rendszeresen fogadta magyar állampolgárok látogatását is. Posta és csomagforgalma számottevő maradt, emellett pedig következetesen vállalta az adott Kolozsvár-környéki lelkésznek szánt segélycsomagok és gyógyszerek továbbítását is (ACNSAS, I211500/6). 

1988 őszén agyvérzést szenvedett és féloldali izomgyengeséggel, hemiparesissel maradt. Egészsége ezt követően is folyamatosan romlott, a beszéd és a mozgás is nehezére esett, ami az „ellenséges magatartású elemekkel” fenntartott kapcsolatai korlátozásához vezetett. 75 évesen, félig megbénulva, már nem tartották veszélyesnek a közrendre és Ungváry József 1989. június 1-jén az 1971-ban felfektetett megfigyelési dosszié lezárását javasolta. Az alezredes összegezte a 18 évnyi megfigyelés eredményeit is. Dobri ellen bevetették az informátori hálózatot, a postafigyelést, az utcai figyelőztetést, sor került lehallgatására, vizsgálatára, figyelmeztetésére, illetve pozitív befolyásolására. Kapcsolatai felé több esetben nemkívánatos személynek nyilvánították. A nyolcvanas évek második felében külföldi kapcsolatait is megpróbálták felszámolni: 4 külföldi kiküldöttet figyelmeztettek az útlevélosztályon keresztül, kettőt nemkívánatos személynek nyilvánítottak, mások pedig megszakították romániai tartózkodásukat. Ungváry konkrét eredményként az 1974. és az 1988. évi figyelmeztetéseket sorolta, az 1980. évi felfüggesztett börtönítélet mellett. A javaslatot „parancsra” még aznap jóváhagyta a „magyar nacionalistákkal” foglalkozó I/B Ügyosztály és a lezárt dossziét a protokollnak megfelelően átadták az Információs és Dokumentációs Irodának (B.I.D.) (ACNSAS, I211500/6).

Dobri János 1990. október 1-jén hunyt el. Életútja mindamellett, hogy szinte teljes mértékben tartalmazza a kommunista represszió kelléktárát, modellértékű arra nézve is, hogyan lehetett megőrizni az emberi méltóságot kisebbségi sorsban a totalitárius rendszerben. A mindenkori államhatalom képviselőivel kapcsolatát elvi szempontokhoz igazította, melyeket következetesen betartott. Hajthatatlansága miatt ugyan lelkészkortársaihoz képest átlagon felül konfrontálódott, másrészt azonban a hetvenes évektől a külföldi közvélemény előtt „mártíraurára” és hitelességre tett szert. A nyugati hivatalos látogatások, csomag- és gyógyszerküldemények állandó címzettjévé vált, aki évtizedekig irányította és végezte az erdélyi református lelkésztársadalom segélyezését. A Nyugat előtti hitelességéhez és kitartásához kötődik lelkészi szolgálatnak legfőbb eredménye a Reménység templomának felépítése is, mely református vonatkozásban egyedülálló eset a rendszer utolsó két évtizedében. Közösségi szinten Dobri magatartása alternatívát kínált egy olyan világban, ahol a kollaboráció a Securitatéval a mindennapok hallgatólagosan elfogadott része volt, mely befolyt a családi életbe és a karrierépítés egyik meghatározó elemévé vált. A korabeli egyházi elit megtévedésének ismeretében, helytállása még jobban kihangsúlyozódik és helyet biztosít számára az 1970-es évektől monitorizálható erdélyi magyar disszidencia tagjai között is. Története a sikeres túlélés példája, mely cáfolja és szembehelyezkedik azzal az érveléssel, mely az egyént a diktatúra áldozataként kezeli, aki megmaradásáért kénytelen volt kompromisszumokat kötni (Jánosi 2017).