A középkortól a második világháborúig a Bethlen család Erdély egyik legkiemelkedőbb nemesi családja. Tagjai között katonák, politikusok, diplomaták és tudósok találhatóak. A Bethlen családnak több évszázados hagyománya van az erdélyi magyar kultúra támogatásában, templomok építése, iskolák alapítása, papok, tanárok, diákok finanszírozása fűződik nevükhöz. A család két ága ismert a történészkutatók előtt. A Bethlen család iktári ágának tagjai közé tartozik Bethlen Gábor, aki Erdély fejedelme (1580-1629) volt. A család másik ága a bethleni Bethlen ág, idetartozik Bethlen István, Magyarország egykori miniszterelnöke (1921-31), Bethlen György a két világháború között a romániai magyar kisebbséget képviselő Országos Magyar Párt elnöke, és Bethlen Béla, a második világháború idején Észak-Erdély utolsó magyar kormánybiztosa (Ablonczy et al. 2014; Bethlen és Romsics: 1989). A Marosvásárhelyen élő Bethlen Anikó grófnő, ennek a családi ágnak a leszármazottja. 1938. október 7-én született Kolozsváron. Apja gr. Bethlen Gábor, okleveles gazdamérnök, anyja Ferencz-Mihály Éva, gyermekgyógyász. Anyai nagyapja, Ferencz-Mihály Zsigmond egyházi jogtanácsos, nagyanyja született Bochkor Adrienne, Bochkor Mihály törvénybíró lánya. Apai nagyszülei gr. Bethlen Bálint és br. Bánffy Marianne, a keresdi, kerlési, fugadi és sármási birtokok tulajdonosai voltak. Nagyanyja testvére, br. Bánffy Dániel, 1940-1944 között, amikor Észak-Erdély Magyarországhoz tartozott, a magyar kormány földművelésügyi minisztere volt (Máthé 2016). Apja a bécsi döntés után az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesületnél (Demeter és Venczel 1940; Farkas 2004; Hunyadi 2000) dolgozott, amelynek titkáraként aktív szerepet játszott a falvakon tartott népművelő előadások megszervezésében. A család a frontvonal közeledése miatt 1944 szeptemberében Budapestre menekült. Eközben, legkisebbik testvére, Rózsa, agygyulladást kapott és a későbbiekben 16 éves korában egy fogyatékos-otthonban meghalt. 1945 augusztusában, kétheti vonatutat követően hazatértek. Bethlen Anikó ekkor kapta el a gyermekbénulást okozó poliovírust és azóta is ettől szenved. Visszatérése után a családnak nem maradt más választása, mint a mezőmadarasi birtokon élni, amelyet az 1945. évi földreform megkímélt, az apai nagyszülők birtokaival és vagyonával ellentétben, melyeket a CASBI [Casa de Administrare și Supraveghere a Bunurilor Inamice – Ellenséges Javakat Kezelő és Felügyelő Pénztár] (Vincze 2000) hatálya alá helyezték azzal a feltételezett céllal, hogy biztonságban tartsák őket. 1945 és 1949 között Anikó, aki súlyosan beteg volt, az anyai nagyanyjával Marosvásárhelyen maradt, miközben a család többi tagjai a mezőmadarasi birtokon kétkezi munkával biztosították megélhetésüket. 1949. március 3-án a családot kitelepítették Marosvásárhelyre, ahol tizennégy és fél évig kényszerlakhelyen [domiciliu obligatoriu] éltek. A család üldöztetése szakmai korlátozásokhoz és a megélhetési eszközök közvetett megvonásához vezetett. Anikó anyja ezt követően a helyi inasiskolában tanított egészségügyet. Később a tüdőgyógyászat gyermekrészlegén dolgozott, majd iskolaorvos lett a művészetiben, végül körzethez jutott. Apja csak a kényszerlakhely 1963. évi feloldása után kapott munkát Dobrudzsa távoli régiójában, a Razelm-tó közelében, de később visszatért Erdélybe és a Székelyudvarhely környéki falvakban dolgozott (Oláh-Gál 2011).
1946 márciusában nagyanyja beíratta Bethlen Anikót a marosvásárhelyi református elemi iskolába. A felekezeti iskolák 1948. évi felszámolása után a ma Horea utcai zsidóiskolába járt a kötelező alapfokú oktatás befejezéséig. A hét osztályt követően azonban nem folytathatta a tanulmányait, miután a magyar nyelvű középiskola igazgatója kertelés nélkül kijelentette, hogy mindaddig, amíg ő az igazgató „addig oda Bethlen grófnő nem járhat iskolába”. A család úgy döntött, hogy áthelyezi egy nagyszebeni fizioterápiás kórházba, ahol 1952 és 1954 között szászok és románok között élt. A Sztálin halála utáni ideológiai enyhülés lehetővé tette számára, hogy ugyanabban a középiskolában végül sikeresen befejezze tanulmányait egy különleges bizottság előtt, melyet az erdélyi értelmiségi és baloldali politikai aktivista, Balogh Edgár vezetett, aki ő maga is frissen szabadult a börtönből az új politikai kontextusban. A családnak az üldöztetés során kialakult túlélési stratégiáját alkalmazva (nagyanyja, Bánffy Marianne, idegennyelv magánórákat adott) Bethlen Anikó franciát, németet és angolt kezdett el tanítani a helyi pártvezetés gyermekeinek. Leckéket adott nyugdíjasoknak és idősebb személyeknek is, akik el akarták hagyni az országot. A magánórákból szerzett tanítási díj volt az egyetlen jövedelemforrása 1989-ig. Fogyatékossága pénzügyi támogatásra jogosította fel, de a kommunista állam politikai okokból megtagadta tőle. A kommunista időszakban a külföldön élő rokonság közbenjárása lehetővé tette számára, hogy többször is kezelésre utazhasson Svájcba. Fontos megjegyezni, hogy a kommunista hatóságok által adott ismételt kilépési vízumokat nem azzal a feltétellel kapta, hogy cserébe együttműködjön a politikai rendőrséggel, ahogyan ez a korabeli Romániában gyakorta megtörtént. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Bizottság Levéltárában található rányitott megfigyelő-adatgyűjtő dossziékból kiderül, hogy a hetvenes és nyolcvanas években a román állambiztonság állandó megfigyeltje volt. Bethlen grófnőt operatív megfigyelésnek vetették alá, ami azt jelentette, hogy a politikai rendőrség informátorokat használt fel arra, hogy adatokat gyűjtsön róla és tevékenységeiről, lehallgatta telefonhívásait, elfogta magánlevelezést, és időnként névtelen levelekkel provokálta. A marosvásárhelyi Securitate két alkalommal (1981-ben és 1984-ben) is figyelmeztetésben részesítette az állítólagos „rendszerellenes tevékenység” miatt. Mindazonáltal a politikai rendőrség nem annyira gyűjtőtevékenységére, mint inkább a külföldi kapcsolataira összpontosított (ACNSAS I0264646/1-7; I82862/4; R229601/4; R310575/2-4). Ami a kommunista rendszerrel kapcsolatos véleményét illeti, Bethlen Anikó meglehetősen csendes, figyelembe véve azokat a szenvedéseket, amelyeket neki és családjának kellett elviselniük. A kommunizmus alatt, a legtöbben, akik családjukban traumatikus eseményeket éltek át, ezt a magatartást vették fel. Számukra a hallgatás „védekező magatartás" volt, amely fokozatosan „életmóddá" vált (Mihăilescu 2006, 170).
Az 1989-es forradalom után Bethlen Anikó megkapta az egykor kitelepítettek számára megítélt kompenzációs nyugdíjat, és az 1990-es években létrehozta a Bethlen Alapítványt a fogyatékkal élők támogatására. A nemes családi hagyományt folytatva, tapasztalatait és anyagiakat felhasználva segítségére sietett mindazoknak, akik szükségben szenvedtek testi fogyatékosságuknál fogva. Az alapítvány rövid ideig könyvkötő műhelyt is működtetett Marosvásárhelyen. A grófnő az alapítvány tulajdonába sorolja tárgygyűjteményét.
