Klaniczay Gábor (1950-) középkorkutató történész, az ELTE és a CEU tanára, az 1970-es ’80-as években az értelmiségi ellenzék egyik figurája, szamizdatok szerzője és terjesztője.

Klaniczay Tibor, az MTA tagja, neves irodalomtörténész fiaként a bölcsészettudományokkal való közeli kapcsolata már gyermekkorában megalapozódott. Történészi pályára lépése is korán eldőlt, már általános iskolásként középkori témáról írt dolgozatot.

Az ELTE BTK történelem-angol szakán szerzett diplomát 1974-ben. Az egyetem után a Világosság c. folyóirat szerkesztőségében helyezkedett el, négy évvel később tudományos segédmunkatárs lett az MTA Történettudományi Intézetében. Oktatói tevékenysége több évtizedes múltra tekint vissza, 1978-85 között az Iparművészeti Főiskolán divatszociológiát tanított. 1984-től az ELTE BTK-n és 1992-től a CEU-n oktat, 1997-2002 között valamint 2008-ban a Collegium Budapest rektora. 2005-ben az MTA doktora lett.

Klaniczay azon kevés fiatal közé tartozott a hatvanas évek végének Magyarországán, akik hosszú távon szereztek nyugat-európai tapasztalatokat. 1967/68-ban, amikor édesapja a Sorbonne vendégprofesszora volt, egy évet töltött Párizsban, majd ösztöndíjai és nyári utazásai során többször megfordult a francia fővárosban. E hónapok alatt találkozott azzal a nyugati ellenkultúrával, amely a fiatalabb generáció lázadását hirdette szüleik értékrendje, a „fogyasztói társadalom” világa ellen. A különféle diákmozgalmak, a hippik, a kommunák törekvése egy ezzel ellentétes értékválasztású kultúra megteremtése volt.

A párizsi diákélet tapasztalataival hazaérkezve a magyarországi ellenzéki kultúrába való bekapcsolódásának egymásra épülő szintjeiről számolt be a vele készített interjúban. Az ELTE Bölcsészettudományi Karán egyetemista társaságban kezdett megismerkedni a rendszeren kívüli, „margón” elhelyezkedő értelmiségiek, művészek és baráti köreik tevékenységével. Először kívülálló érdeklődőként figyelt, majd személyes ismeretségeken keresztül egyre intenzívebb fogyasztóvá vált. Végül maga is cselekvő résztvevő lett: a különféle események szervezésben, de leginkább a szamizdatok terjesztésében vállalt szerepet. Az ellenkultúráról írt könyvéből idézve: „Nemcsak megfigyelni, megismerni, értelmezni próbáltam ebben az időben az ellenkultúra nézetrendszerét, de megpróbáltam minél többet megvalósítani belőle a saját életemben.” (Klaniczay Gábor: Ellenkultúra a hetvenes-nyolcvanas években. Budapest, Noran, 2003. oldalszám?)

Az ellenzéki miliő és hangulat generációs jelenségnek tekinthető szerinte: az 1960-as évek végére felnőtté vált nemzedék az iskolában és otthon is a sokszor értelmetlen megkötések, tilalmak légkörében szocializálódott, mindenki megvívta a maga kis harcait a túlszabályozottság ellen.

Első meghatározó élményei – generációjának többi tagjához hasonlóan – az 1968-as diákmozgalmak lettek; ezt tették újra átélhetővé a hazai március 15-i tüntetések az 1970-es években. Bár ‘68-ban az érettségije miatt májusban már haza kellett utaznia a francia fővárosból, de addig is látott tüntetéseket, utcai barikádokat és ahogy a vele készült interjúban fogalmazta, megtanulta a párizsi forradalmár diákok jelszavát „on a raison de se révolter” (magyarul: „mindig van elegendő ok a lázadásra”).

Az 1968-as diákmozgalmak halovány fénye az egyetemen is megjelent: a lázongó hangulatú 1969-es Kari Gyűlés, az ennek nyomán szerveződő reform-KISZ, majd a Studium Generale. Bár ezek még nem tekinthetők ellenzéki megnyilvánulásnak, kétségtelenül érzékelhető volt az 1968-ból fakadó forradalmi romantika terjedése. Emellett a különféle reformmarxista irányzatok, a fennálló államszocialista rendszert baloldali alapon kritizáló, szociális érzékenységre nyitott áramlatok is erősen jelen voltak gondolkodásukban. Adott volt egy általános szembehelyezkedés a rendszerrel, melyet egy olyan attitűd határozott meg, hogy nem kell elfogadni, hogy a párt vagy a hivatalos állami vezetés mindenbe beleszóljon és szabályaival megnehezítse a mindennapokat. További meghatározó élmény volt Klaniczay számára, hogy a csehszlovákiai bevonulás után nem sokkal sorozták be katonának. Ez a „második ’68”, a csehszlovák „emberarcú szocializmus” és a „baráti segítséget nyújtó” kommunista kormányok ezt eltipró fellépése megszilárdította rendszerellenes politikai és világnézeti meggyőződésében.

Klaniczay úgy beszél ezekről az évekről, mint életének egy pezsgő, eseményekkel teli időszakáról. Kiterjedt társasági életet élt, a személyes kapcsolatokon, találkozókon, klubesteken - majd a terjedő szamizdatokon - keresztül tájékozódott az aktuális témákról és véleményekről. Korának kulturális miliője nem maradt hatástalan a történész Klaniczayra sem. Mindig is a margón való létezés, az ellenállás, a rendszeren kívüliség foglalkoztatta, érdeklődése az eretnekmozgalmak felé fordult, párhuzamosan a kortárs ellenkultúra iránti érdeklődésével, és közben egyre több szállal kapcsolódott a jelenkori kulturális ellenzékhez. A civilizáció peremén címmel megjelent első könyvében meg is fogalmazta, hogy a hatvanas-hetvenes évek ellenkultúra-ideológiái és életforma kísérletei tették érzékennyé a középkori eretnekmozgalmak iránt. Az ellenkultúráról írt könyvében pedig megjegyzi: „Olyan témát kerestem magamnak, amely segített megérteni a hetvenes években megélt konfliktusaimat, problémáimat is.”

Klaniczay az ellenkultúra számos elemével került kapcsolatba. A zenei életben a jazz, a rockzene, a pszichedelikus beat, a punk, a New wave irányzatai, művészeti területen a modern művészet, az avantgárd, a neo-dadaizmus, a happening megjelenése, a politikában az újbaloldal, a gerilla-ellenállás Che Guevara képével szimbolizált romantikája, a nyugati és keleti polgárjogi, emancipációs mozgalmak formálták világnézetét. Továbbá – ahogy fogalmaz – a hatvanas-hetvenes évek magyarországi ellenkultúrájában léteztek olyan „nem hivatalos guruk” mint Erdély Miklós, Szentjóby Tamás, Hajas Tibor (Biki), Bódy Gábor, a politikában Pór György, Haraszti Miklós, olyan csoportok, művész-együttesek mint az Orfeo, a Halász-színház, a Kex, voltak kultikus helyek, mint az Ifjúsági Park, az egyetemi klubok (Eötvös-klub/ Hordó, Bercsényi), a Fiatal Művészek Klubja (FMK), a Galántai György által életre hívott balatonboglári Kápolna Műterem. A műfaji sokszínűség a rockkoncertektől a body artig ívelt. „Ez volt az én kultúrám, ez volt, amivel azonosulni tudtam” – mondja.

Hatottak rá azon kortársai is, akik különféle alternatív életforma-kísérletekbe fogtak. Az egyetem elvégzése után kisebb baráti társasággal azt tervezték, vesznek egy nagy házat, ahol együtt fognak élni, egyféle nagy családban, tehát nem hagyományos családi életben gondolkodtak. Láttak maguk körül hasonló kezdeményezéseket, ekkor épült például az Orfeo pilisborosjenői kommunája. (Az Orfeo tájézódási pont volt Hetényi Zsuzsa számára is:) Mindez egyfajta ellenzék/underground tudattá és létté állt össze. Saját belső világukban, a “szabadság kis szigetein” éltek, a körülöttük lévő rendszerrel igyekeztek minél kevesebbet foglalkozni, elsősorban akkor kényszerültek erre, amikor retorzió érte őket vagy a hozzájuk hasonlóan gondolkodó társaikat. Ugyanakkor Klaniczay számára, saját elmondása szerint védőburkot jelentett, hogy édesapja, Klaniczay Tibor akkoriban az MTA Irodalomtudományi Intézetének igazgatóhelyettese volt, és Ránki György, munkahelyének, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatóhelyettese egy igen felvilágosult, toleráns ember volt.

Az első kisebb retorziók még az egyetemen érték. Kőrösi Zsuzsa, Klaniczay évfolyamtársa az abortusztörvény tervezett megszigorítása ellen tiltakozást szervezett, aminek „jutalmaként” eltávolították az egyetemről. Klaniczay évfolyamtársával, Pajkossy Gáborral együtt tiltakozó levelet írt ez ellen a dékánnak, Székely Györgynek. Ennek következtében nem kapta meg a korábban megígért tudományos továbbképzési ösztöndíjat. Ekkor került a Világosság szerkesztőségébe, ahol négy évet töltött el (1974-78).

Kultúra és politika egymáshoz való viszonyáról azt mondja, ezekben az években úgy éltek, hogy mindennek volt politikai tartalma, annak is, hogy valaki hogy nézett ki (hosszú haj, szakáll, szakadt farmer, ócskapiacról beszerzett divatjamúlt, népviseleti vagy indiai ruhák), hogy rendezte be valaki a lakását (zsákvászon volt a függöny, matrac a földön, tégla-deszka építmény a könyvespolc), hol itta meg a sörét (talponállóban, az Ádámban, a Kárpátiában), hogy utazott (persze autóstoppal), a cigisodrásban is azt élte meg az ember, hogy nem a rendszer része („pláne, ha fű is akadt” – teszi hozzá az elbeszélésben).

A magánéletben, a tudományos, kulturális szférában sok minden lehetséges volt, de tudták, hogy a nyilvános politikai életben számos tilalom van, apró tágítgatással, kisebb konfliktusok bevállalásával bizonyos dolgokat be lehet ugyan hozni, de a lényeg egyhamar nem fog megváltozni. Adam Michnik: Új evolucionizmus című, szamizdatban lefordított írása jól összefoglalja ezt a szemléletet: felesleges túl sok energiát arra fordítani, hogy a szocialista nyilvánosság tereiben -- számos kompromisszummal -- szerepet vállalva, reformmal tegyék élhetőbbé a rendszert. Ehelyett az ellenzéki kultúrának saját köreiben kell kiépíteni a saját intézményeit, saját klubot, „repülő egyetemeket”, sajtót, könyvnyomtatást. Ebben lehet társasági életet élni, véleményezni a kulturális életet, lefolytatni a politikai vitákat. Ez a létforma alakult ellenkultúra miliővé, amit a „hivatalosság”, az államrend képviselői persze ellenszenvvel néztek, titkosszolgálattal megfigyeltettek, olykor sikerrel megpróbáltak tönkretenni, de akkor egy másik helyszínen újraalakult. „Aki ebben az időben adott valamennyire magára, maga is belefogott valami szervezkedésbe” – írja Klaniczay. Rév Istvánnal házi szeminárium szervezésébe kezdett, ahol a hatvanas évek magyar akadémiai életének, egyes tudományterületeinek ideológiai befolyásoltságát vitatták meg.

A társasági életben baráti, személyes kapcsolatok útján terjedtek a hírek. Minden este 8-10 fő összejött a közös lakásukban, ahol intenzív társasági élet folyt. Klaniczay bölcsészkari társasága egyre jobban kibővült, kapcsolatba került a formálódó ellenzék hangadó képviselőivel, többek között Kis Jánossal, Bence Györggyel, Kenedi Jánossal, Kovács Andrással, Rajk Lászlóval, Haraszti Miklóssal, Demszky Gáborral. 1976-tól egyre több politikai jellegű szervezkedés folyt már, az első szamizdatok is megjelentek magyar szerzők tollából. Elhalványultak a határvonalak a művészeti, kulturális lázongás és a politikai ellenzéki kezdeményezések között.

Az egyik ellenzéki színtér az Akadémiai Könyvtár, az MTA Filozófiai Intézetéből 1973-ban kirúgott Kis János és Bence György maguk által kinevezett munkahelye volt. A gépírásos, majd stencilezett szamizdat irományok cseréjére is itt került sor. Klaniczay aktív szerepet vállalt ebben, az MTA Történettudományi Intézetében, majd az ELTE-n terjesztette a szamizdatot, olykor az ellenzék egy-egy prominens személyiségének kézbesítője is volt.

Ott találjuk nevét a Charta ’77 bebörtönzött képviselőivel szolidaritást vállaló magyar petíció aláírói között, nála volt a szamizdat Napló egyik „állomása”. Azt, hogy emiatt többekkel ellentétben súlyosabb retorziók nem érték, édesapja és akkori főnöke, Ránki György védelmének tudja be. Nem bocsátották el állásából, mint az aláírók kb. egyharmadát (Hamburger Mihály például szociológus-kutatóból benzinkutas lett), de a nyugati ösztöndíjakról lemondhatott, ennek okaként az illetékes hivatalnok nyíltan meg is nevezte ellenzéki szerepvállalását.

Klaniczay intrepretációjában az ellenzékiség fogalma ebben az időben nem azt jelentette, mint a plurális demokráciákban, hanem inkább egyféle, az informális társaséletben szerveződő kulturális gyakorlatot és politikai diskurzust takart, mely ebben az időben egyre több alkalommal lépett ki a szélesebb nyilvánosság elé, többször is megpróbált elmenni a falig. Informális megítélés volt csak, hogy ki tartozik bele ebbe a csoportba és ki esik kívül ezen, hogy ki hová sorolódott, az mindig egyéni döntés eredménye volt. Egy idő után azonban számítani kezdett, hogy ki vállalja a nyilvánosság előtt is a szembenállást. Az aláírók nevét heteken keresztül beolvasta a Szabad Európa. A Beszélő és az AB Hírmondó szamizdat újságokban volt, aki álnéven publikált, de egyre többen saját nevükkel jegyezték az írásaikat. Mindenki tudta, hogy a „repülő egyetem” előadásain, Rajk László „szamizdat-butikjában”, vagy a SZETA aukcióin ott vannak a szorgosan jegyzetelő ügynökök is, meg hogy a lakások, telefonok be vannak mikrofonozva, de az ellenzékhez tartozók azt gondolták: tudják csak, vegyék észre mennyien szemben állnak velük. Persze közben szorgosan konspirálni is kellett, hogy ne hiúsítsák meg az újabb szervezéseket. Egyféle kombinációja volt ez az ellenálló mozgalomnak, az ezer magánéleti, szakmai és ideológiai szállal egymáshoz kötődő baráti társaságnak és az ellenséges külvilággal szemben erősen összetartó törzsi kultúrának.

Azután érezték a változásokat: a nyolcvanas évek második felében érezhetően egyre többet lehetett akarni és csinálni. Klaniczay Gábor részt vett a demokratikus ellenzék megmozdulásaiban, amikor a Beszélő körüli csoport Monoron 1985-ben leültek tárgyalni az 1956-osok képviselőivel és a népi írók körül szerveződő ellenzéki csoportokkal. Azt tapasztalta maga körül, hogy egyre hangosabban lett kimondva: 1956 nem „ellenforradalom” volt, „Kádárnak mennie kell”, többpártrendszer kell. A Dunakanyarba tervezett vízierőmű elleni tiltakozás, a Duna-kör” környezetvédő mozgalma, a Nagy Imre kivégzésének évfordulójára 1988-ban szervezett, és rendőri erőszakkal feloszlatott tüntetés, majd Nagy Imre és társai 1989-es újratemetése – noha maguk csak csekély mértékben járultak hozzá a rendszerváltás bekövetkeztéhez – egyre szélesebb tevékenységi lehetőséget és sok új feladatot, felelősséget adtak a demokratikus ellenzék csoportjainak. A rendszerváltás idején Klaniczay Gábor részt vett az SZDSZ megalakításában, a kultúrpolitikai elképzelések kidolgozásában, de néhány hónap után – részben az 1990-es első szabad választások második fordulójában kiábrándító módon feltörő indulatok hatására – felhagyott az aktív politizálással és történész pályáján maradva kutatóként, egyetemi tanárként tevékenykedett és tevékenykedik a mai napig.