Gyurkó János (1952-1996) műemléki építész, országgyűlési képviselő, a harmadik Magyar Köztársaság első szabadon választott kormányának környezetvédelmi és területfejlesztési minisztere.
Pestlőrincen nevelkedett hétgyermekes, katolikus értelmiségi család legidősebb fiaként, anyja orvos, apja egy pesti gyógyszergyár vegyész főmérnöke volt. A piarista gimnáziumban jeles ereménnyel érettségizve tanulmányait a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki Karán folytatta, itt szerzett előbb mérnöki oklevelet 1976-ban, majd 1983-ban műemléki építész szakképesítést. Pályáját az Építéstudományi Intézetben (ÉTI) kezdte, később 1986-ban az Országos Műemléki Felügyelet (OMF), majd következő évben a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet (VÁTI) munkatársa lett. Doktori értekezését „Árpádkori templomaink tipológiája” címmel védte meg 1986-ban a BME Építészmérnöki Karán. Közben egyre több műemléki rekonstrukciós programban vállalt önálló feladatkört: így soproni és győri, kőszegi és szombathelyi helyreállítási munkákban, a sárospataki Rákóczi-vár rekonstrukciójának irányításában vagy a magyarországi izraelita felekezet építészeti emlékanyagának országos felmérésében.
Az 1980-as években e mellett egy sor független kezdeményezésben is aktívan részt vett, szamizdat-szerzőként, terjesztőként, a Duna-köri és az erdélyi szolidaritási mozgalmak szorgos önkénteseként. Így került közeli kapcsolatba a Határ/idő/napló – Erdélyi figyelővel is és annak bázis-szervezetével: az ETE-Transcarral, majd a romániai faluromboló tervek elleni nemzetközi tiltakozó mozgalommal: az S.O.S. Transsylvaniával. (Anyai ágon maga is erdélyi, háromszéki gyökerű volt, e családi köteléket és mélyen átélt kulturális kötődést gyermekkorától élete végéig hűen ápolta.) 1987-88-ban kulcsszerepet vállalt a VÁTI műemléki osztálya és több tucat önkéntes munkatárs által készített közel 400 oldalas dokumentáció adatgyűjtésében és prezentációjában Erdély fenyegetett multikulturális építészeti örökségéről. A francia nyelvű impozáns szakmunkát az ENSZ-en és az UNESCO-n kívül az Európa Tanácshoz, a Vatikánhoz és az ICOMOS nevű műemléki világszervezethez is eljuttatták, s annak anyagáról több sajtótájékoztatót, előadást tartottak, vándorkiállítást is rendeztek. Mindez politikától mentes, független szakmai, lelkiismereti vállalás maradt számára mindvégig.
1990 tavaszán lakóhelyén: Csepelen egyéni jelöltként országgyűlési képviselővé választották. Az MDF, magát liberálisnak valló maroknyi értelmiségi frakciójához tartozott, aktív részt vállalva az első szabadon választott parlament több szakbizottságában. 1993 elejétől az Antall-, majd a Boross-kormány környezetvédelmi és területfejlesztési minisztere lett. Az 1994-es választás után, pártja belső meghasonlását látva keserűen csalódott, és kilépett az MDF-ből. Munkáját az Országos Műemlékvédelmi Hivatal általános elnökhelyetteseként, majd csakhamar ’lefokozva’ tanácsadójaként folytatta. 1996 őszén egy vidéki konferencia-úton szállodai szobájában halva találták; agyérgörcs végzett vele, alig 44 évesen. Egy kétgyermekes családot, néhány hiánypótló, fontos publikációt s egy sor meghiúsult, ígéretes munkatervet hagyott maga után.
Irodalom:
Gyurkó, János: The Endangered Heritage of Romanian Settlements. (eds. János Gyurkó, Katalin Korompay, István Schneller) VÁTI, Budapest 1988.
Gyurkó, János: Kelet-Magyarország Árpád-kori templomai. In: A dákoromán legenda, Budapest, 1989.
Gyurkó, János [Romlaky, Tivadar]: Hargita és Maros megye lerombolásra ítélt falvai, Kapu, 1980. március
Gyurkó, János: Az 1990 májusi romániai földrengés hatásai Háromszék templomaira. In: Pro Domo Dei (Szerk. István Varga, János Gyurkó, Béla Nóvé), Budapest 1990
„Őrizd meg ezt a lelkületet…” Gyurkó János emlékére, 1952–1966. Szerk. Bartos, Csilla – Nóvé, Béla. Hatodik Síp Kárpátaljai Kulturális Alapítvány, Budapest, 1997.