Építészmérnök, filozófus. Szellemi bázisát az Érseki Katolikus Gimnázium légköre, a cserkészmozgalomhoz tartozó Hárshegyi Őrsvezetők Köre, a népi írók mozgalma, majd Szabó Lajos életre szóló szellemi hatása alakította ki.
Építészmérnöki diplomát szerzett a Budapesti Műszaki Egyetemen 1949-ben, de az akkori építészetpolitika egyfajta belső emigrációba kényszerítette, ezért dolgozott hosszabb ideig betontechnológusként az Építéstudományi Intézetben. Később az intézet tudományos igazgatóhelyettese, majd igazgatója, ezután tudományos tanácsadója lett. Akadémiai doktori fokozatot szerzett 1974-ben. Több alkalommal töltötte be az MTA Műszaki Osztálya Építészettudományi Bizottságának elnöki tisztét; a CIB (Nemzetközi Építéskutatási Tanács) alelnöke volt; 1991-től pedig a BME címzetes egyetemi tanára.
Párhuzamosan, underground szellemi életében, kíméletlenül alkalmazta önmagára Szabó Lajos biblicista módszerét, a visszakeresést: az eredeti teljesség keresését, a "keressétek először az Isten országát" (Máté, 6:33) nyomvonalán. Ennek lényege: az első helyet, az ősforrást, az eredetet, a létezés teljességét, a "lehető legszélesebb sort", a leginkább teljes tapasztalást kell felkutatni logocentrikus módon, a spekulatív gondolkodás segítségével, a megismerés helyes rangsorát keresve.
A kutatómérnöki egzisztencia sáncai mögött élve, alapproblémája a hagyomány jövője lett. Ezt a hagyományt Platón Phaidonjával, a Bhagavad-gítával, a Tao Te Kinggel és a János-evangéliummal határozta meg. E hagyomány jövőjének zálogát, szellemi hídját egyre nagyobb meggyőződéssel Szabó Lajos gondolkodásában — annak alapvetően monoteista-trinitárius avagy biblikus világfelfogásában — látta.
A Kádár-rendszer ideológiai fellazulásával, a nyolcvanas évek közepétől számos módon kezdte elősegíteni Szabó Lajos magyarországi recepcióját, majd — felismerve, hogy bizonyos történelemfilozófiai kérdésekben Szabó Lajos és Bibó István felfogása megegyezik — komplementer recepciójukat is szorgalmazni kezdte, ebben látva a magyar szellemi élet 1990 után felszínre kerülő válságának feloldását.
Több tanulmánnyal részt vett a huszadik századi, s különösen az 1968 utáni szellemi világhelyzet mértékadó személyiségeinek magyarországi adaptálásában, elsősorban Heidegger, Derrida, Deleuze, Ebner és Nishitani filozófiájának, valamint Le Corbusier szakrális és Eisenman dekonstruktivista építészetének elemzésével; kimondatlan célkitűzésként mindenütt azt vizsgálta, hogy miként reaktiválódik hitelesen a hagyomány korunkban. Különösen foglalkoztatta a posztmodernnek mondott kor nihilizmusa, s a hagyomány szerepe és kirajzolódó esélyei ennek leküzdésében.
Díjai, kitüntetései:
Alpár Ignác-emlékérem (1966)
Széchenyi-díj (2006)
Molnár Farkas-díj (2006)
A Szent István Tudományos Akadémia rendes tagja (2007-2010)
