Schiffer Pál az egyik legjelentősebb magyarországi dokumentumfilmes volt. Családja vezető szerepet játszott a magyar szociáldemokrata mozgalom történetében. A második világháború után nagyapja, Szakasits Árpád a Magyarországi Szociáldemokrata Párt azon vezetői közé tartozott, akik a kommunistákkal való szoros együttműködést sürgették, ennek mefelelően 1948-ban az egyesült part elnöke is lett. Szakasitsot aztán Magyarország köztársasági elnökévé választották, de karrierje hamarosan hanyatlásnak indult: 1950-ben bebörtönözték, mint ahogy idősebb Schiffer Pált is, Schiffer Pál édesapját. Az esemény következményeként radikálisan megváltozott a család státusza: ahogy Schiffer Pál 1988-ban visszaemlékezett, kisfiúként “rendszerint Mercedes vitt a Gorkij iskolába egy hétszobás rózsadombi villából, ahol fantasztikusan berendezett gyerekszobám volt.” 1950-ig több értelemben is buborékban élt: “mindenki, aki körülöttem volt, arról beszélt, hogy csodálatosan boldog országban élünk: itt mindenki elégedett, itt mindenki jól érzi magát, itt mindenki lelkes híve a rendszernek.” Mikor apját és nagyapját elvitte a politikai rendőrség, a család elköltözött a fővárosból Debrecenbe, egy munkásnegyedbeli kis lakásba. Ekkor az iskolásfiú egész világa fenekestül felfordult. Szembe kellett néznie azzal, hogy új környezete mélyen elégedetlen: “szidják a rendszert, szidják, hogy sorba kell állni kenyérért, húsért, cukorért, félnek az ÁVH-tól, félnek a rendőrségtől, félnek a párttitkártól és félnek egymástól. Ekkor kellett szem besülnöm azzal, hogy hazugságban éltem.” A Debrecenben töltött hat év nagy hatást gyakorolt világszemléletére. Amikor a családot 1956-ban rehabilitálták és visszaköltöztek Budapestre, úgy döntött, élményeit megosztja a Budapesti elittel. Apja és nagyapja a vezető káderek voltak a Kádár-korszakban, de Schiffer nem feledkezett meg Debrecen és a várost övező kelet-magyarországi vidéki területek cigányságáról.
Ifj. Schiffer Pál 1963-ban diplomázott a Színház- és Filmművészei Főiskolán, és a Mafilm Híradó- és Dokumentumfilm Stúdió munkatársaként kezdett el dolgozni. A Balázs Béla Stúdió kísérleti dokumentumfilmes műhelyének is tagja volt. Itt készült első jelentős dokumentumfilmje, a Fekete vonat (1970), ami a cigány közösségeket és az őket érő nehézségeket, különösen a munkanélküliséget mutatja be. Ahogy a szociológus Hammer Ferenc és Pócsik Andrea filmtörténész állítják, a film nem igazán reflektál a korabeli élvonalbeli szociológia eredményeire, úgy mint Kemény István munkásságára, és ennek megfelelően túlértékelt. Schiffer maga sem sorolta a Fekete vonatot mesterművei közé, és a hatvanas években igencsak kritikusan állt hozzá korábbi gyakorlatához. Ahogy 1988-ban vallotta, karrierje első szakaszában olyan dokumentumfilmeket akart készíteni a káderek számára, amelyek felhívják a figyelmüket a rendszer hibáira és reformot sürgetnek. Mindazonáltal 1972-re, amikoris a reformok elbuktak, világossá vált, hogy a felülről jövő reformkísérletek nem fognak működni. Ez Schiffer munkásságára is hatással volt, és nem csak abban hozott változást, hogyan készítette a filmjeit, de ezután nagyobb hangsúlyt fektetett arra is, hogy több nyilvános vetítésre kerüljön sor, és szélesebb, helyi közösségek számára hozzon valamiféle változást.
Annak ellenére, hogy Schiffer már a hatvanas években elkísérte Kemény Istvánt különböző terepgyakorlatokra, Kemény kutatásainak eredményeit csak a hetvenes években kezdte beépíteni dokumentumfilmjeibe. Ezek a legteljesebben a Cséplő Gyuri (1978) című dokumentum-játékfilmjében jelennek meg, amely végső soron azt az üzenetet közvetíti, hogy a szegénység nem etnikai kérdés, a nézőket pedig a szociális igazságtalanság és a szélsőséges szegénység képeivel szembesítette. Mindazonáltal Pócsik elemzése arra hívja fel a figyelmet, hogy nagy jelentőségük ellenére ezek a filmek nem mutatják be Kemény kutatásinak azon eredményeit, amik túllépnek a hivatalosan elfogadható diskurzus határain. Így a filmek kerülték annak felvetését, hogy a rendszer is felelős a legalsóbb társadalmi rétegek nyomorúságos helyzetéért, ráadásul figyelmen kívül hagyja azokat az alulról jövő kezdeményezeséket, amelyek változást hozhatnának. A cenzúrát azonban még így sem kerülhették el Schiffer alkotásai: a Művelődésügyi Minisztérium Filmfőigazgatósága úgy rendelkezett, hogy néhány jelenet kivágásra kerüljön a filmekből.
A nyolcvanas években Schiffer folytatta addigi gyakolatát, továbbra is a vidéken élő, marginalizált emberek életéről készített dokumentumfilmeket. A rendszerváltás idején mintha vákuumban dolgozott volna: a munkássága nem felelt meg a hivatalos kultúrpolitika elvárásainak, a városi közönség nem volt érdekelt a vidéki szegénység ügyében, a népiek idegennek érezték a megközelítést, a demokratikus ellenzék számára pedig nem volt elég radikális. Schiffer a következőképpen összegezte felfogását: “Én azt tartom történelemnek, ami azokkal esik meg, akik elszenvedik a történelmet, akiktől nem szokták megkérdezni, hogy mit akarnak, akiknek nagyon kevés a választási lehetősége. De amit a politika felsőbb régiója elszabadított vagy megkötött, azt ezek az emberek megpróbálták a maguk közösségére alkalmazni.” Megpróbálta elkerülni, hogy ő mondjon ítéletet vagy mutasson rá a felelősökre annak kapcsán, ahogy a dolgok jelenleg állnak, ehelyett inkább a kis, helyi közösségek bemutatására összpontosított, akik távol álltak a politikától, és gyakran meg voltak fosztva a döntéshozatal lehetőségétől. Ez a gyakorlat nem csak arra adott lehetőséget, hogy a Kádár-rendszer számára kellemetlen ügyeket mutasson be, de igen sajátos módon reagált a nyolcvanas évek általános magyar politikai légkörére, ahol a lakosság fő stratégiája lehetőség szerint a rendszerrel való érintkezés elkerülése volt.
