Konrád György a kelet-magyarországi Berettyóújfaluban nőtt fel zsidó családban, a településen ekkoriban jelentős izraelita közösség élt. Édesapja vasáru-kereskedő volt, édesanyja egy nagyváradi polgári család leszármazottja. 1920 előtt és 1940–44 között a város Magyarország része volt. 1944-ben Berettyóújfalu zsidó lakosságának nagy része nem élte túl a deportálást, a közösségnek csak egy nagyon kis hányada maradt életben, köztük Konrád szülei is, ő maga Budapesten, egy svájci védett házban vészelt át a holokausztot és a háborút. 1945 után a debreceni református kollégiumban tanult, 1947-ben Budapestre költözött és a híres Madách Imre Gimnáziumban folytatta tanulmányait. Három évvel később szülei is követték őt, miután édesapja üzletét államosították.

Kezdetben Konrád jól érezte magát a gimnázium demokratikus légkörében, egészen addig, míg a kommunista hatalomátvétel ennek véget nem vetett. Az olyan diákokat, mint ő, akik nem zárkóztak fel az új politikai irányvonal mögé, kizárták a diákszövetségből. Konrádnak polgári származása miatt nem engedélyezték, hogy magyar és francia szakra járjon az Eötvös Loránd Tudományegyetemre, ehelyett az Orosz Intézetbe irányították. Sokan az intézeti professzorok közül régi orosz emigránsok voltak, akik 1917-ben elhagyták hazájukat és a Jugoszlávia részévé vált egyik-másik államban éltek. 1948-ban, a Tito-Sztálin szakítás után habár Jugoszláviban nem látták őket szívesen, a Szovjetunióba sem engedték hazatérni őket, noha megkaphatták a szovjet állampolgárságot. Végül a többi szocialista országok egyikében telepedtek le, így Magyarországon is, ahol gyakran orosz nyelvet tanítottak. Konrádot e tanárok inspirálták az orosz irodalomban való elmélyülésében és a Gogolról tervezett monográfia megírásában. Különösen érdekelte, Gogol hogyan kapcsolódott az állami kultúrához I. Miklós birodalmában és hogyan viszonyult a cenzúrát. Ahogy Konrád egy 1988-ban adott interjújában elmondta, témaválasztását az az analógia motiválta, amit a két rendszer között felfedezett. 1953 áprilisában az Orosz Intézetet Lenin Intézetre nevezték át. Az addig a filozófia tanszéken tanító keményvonalas marxista-leninisták nagyobb teret kaptak. Konrádot kirúgták és kizárták valamennyi felsőoktatási intézményből.

1953 őszére megváltozott a politikai helyzet, Nagy Imre vezető szerephez jutott, Konrádot felvették az egyetemre, megkezdhette tanulmányait magyar nyelv és irodalom szakon. Egy érdekes időszakként emlékszik vissza ezekre az évekre: a politikai aktivitás nőni kezdett a fiatalok körében és kezdte fiatal íróként és kritikusként megalapozni jövőjét, ez egészen 1956-ig tartott. A forradalom alatt a Nemzetőrség tagja lett, gépfegyvert viselt, amit sosem használt és szórólapokat terjesztett a barátaival, többek között Krassó Györggyel. Amikor utóbbit 1956 novemberében letartóztatták, közvetlen társaságának java része elmenekült, beleértve Konrád feleségét és nővérét is. Konrád úgy döntött, hogy marad.   

A forradalomban való részvétele miatt 1959-ig nem kapott állandó állást, ekkor gyermekjóléti felügyelő lett Budapest egyik kerületében, amit javarészt az alsóbb társadalmi rétegek laktak, itt mindennapos jelenségnek számított a szegénység és az alkoholizmus. Ezek az élmények inspirálták A látogató című regényének megírásakor (Magvető, 1969), ami angol fordításban is megjelent (The Case Worker. Harcourt, Brace Jovanovich, 1974). Konrád könyvére Fejes Endre Rozsdatemető című műve is hatással volt (Magvető, 1962, angol fordításban: Generation of Rust, McGraw Hill, 1970), amely  munkásokat nem mint a gyárak hőseit festi le, hanem sokkal inkább mint gondterhelt embereket. Konrád 1964-ben kezdett el dolgozni A látogatón és három évvel később fejezte azt be. Mind a Rozsdatemetőt, mind Konrád művét elutasította a Szépirodalmi Könyvkiadó – amely ebben az időben a két legnagyobb könyvkiadó egyike volt az országban – és mindkét esetben a Szépirodalmi riválisa, a Megvető döntött a kiadás mellett (Standeisky, Kőszeg). A látogató negatív kritikát kapott a központi kommunista sajtóban, de méltatták az irodalomkritikusok és ami még ennél is fontosabb, maguk az olvasók is. Áttörést hozott az 1969-es könyvvásár, a hazai sikert gyorsan növekvő nemzetközi hírnév követte. Az 1970-es évek közepére a regényt számos nyugati nyelvre lefordították.

1960-tól 1965-ig, mialatt Konrád szociális munkásként kereste kenyerét, a Magyar Helikon könyvkiadó részmunkaidőben szerkesztőként alkalmazta. Gogol, Turgenyev, Tolsztoj és Dosztojevszki megjelenésre szánt művein dolgozott. 1964-ben bevonták Isaac Babel egyik novellájának kiadásába, ezt a munkát Konrád különösen élvezte, részben azért, mert ezek a novellák addig a Szovjetunióban sem jelentették meg. A következő évben mindkét munkahelyéről távozott és a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársa lett, együtt dolgozott Szelényi Iván városszociológussal, közösen publikáltak számos esszét és könyvet. Noha 1973 júliusában Konrád elveszítette a politikai témák iránti érdeklődését, a rezsim ekkor tiltotta meg Haraszti Miklós Darabbér című szociográfiáját és Konrád közreműködött a kézirat Jugoszláviába csempészésében, ez a próbálkozás azonban nem volt sikeres. Harasztit letartóztatták, Konrád ügyészi figyelmeztetést kapott és elveszítette az állását.

Ezek után Konrád néhány hónapot a dobai tébolydában dolgozott. A dunántúli településen szerzett tapasztalatai inspirálták  következő regényét, amelyet 1974-78 között írt és A cinkos címmel jelent meg. A magyar kormány nem engedélyezte a megjelenést, de szamizdatként eljutott az olvasókhoz. Mindeközben 1974 májusára Konrád és Szelényi befejezték következő szociológiai munkájukat Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz címmel, a tartalom miatt esély sem volt a magyarországi megjelenésre, ennek ellenére a politikai rendőrséget meglehetősen irritálta a mű megszületése. Mindkét szerzőt zaklatták a hatóságok, Szelényi végül az ország elhagyása mellett döntött, ezzel egy időben Konrád belső emigrációba vonult. 1988-ig, A látogató második kiadásának megjelenéséig, mindösszesen két munka jelenhetett meg Konrádtól: A városalapító című regényének cenzúrázott változata (Magvető, 1977, angolul: The City Builder by HBJ in 1977) és egy esszéje a Valóságban 1982-ben (Mondatok ez képzelt regényről.)

Ezekben az években Konrád a demokratikus ellenzék hangadó figurájává vált. A munkáit szamizdatban terjesztették, a Szabad Európa Rádió pedig megadta a lehetőséget számára, hogy egy szélesebb közönséget is megszólíthasson. Konrád emellett a legismertebb magyar íróvá vált nyugaton is. Könyvei megjelentek fordításban, a publikálásból, eladásból származó bevételek jelentették a legfőbb megélhetési forrást számára, hiszen legális állást Magyarországon nem kapott. Egy jelentős időszakot külföldön is töltött, 1977-ben és ’78-ban Nyugat-Berlinben, Amerikában, Párizsban és 1982/83-ban a Wissenschaftskolleg zu Berlin munkatársa volt. Továbbá, egy évet töltött a New York Institute for the Humanities intézetében, Magyarországra 1984-ben tért vissza. 1987–88-ban világirodalmat tanított az amerikai Colorado College-ban.

Legjelentősebb műve ebből az időszakból az Antipolitika gyorsan meghozta számára a világhírnevet. Ahogyan életrajzának szerzője, Balikó Helga összegzi Konrád munkásságát hivatalos honlapján: „ Az Antipolitika az európai tömbrendszer alapját, a Jaltai megállapodást, mint az esetleges harmadik világháború kitörésének okozóját ábrázolta. Közép-európai meditációk alcímmel jelent meg a könyv, és egyike volt azoknak a hangoknak, amelyek Közép-Európa kiválását igényelték a szovjet tömbből, mint az európai béke feltételét.” Az 1980-as évek közepén Konrád György a disszidens értelmiségiek hálózatának tagja volt, a kommunista rendszer összeomlásához vezető időszakban fontos szerepet játszott a vitákban, az emberjogi mozgalmakban.