Sára Sándor az egyik legnagyobb hatású magyar filmrendező és operatőr. Alföldi vasutascsaládból származik, bár apja aljegyző volt, amiért a szovjet bevonulás után évekre internálták. Nem ez volt az egyetlen ok, amiért eleve ellenszenvvel viseltetett a kommunizmussal szemben: mély benyomást tett rá a II. világháború végén az orosz katonák erőszakoskodása is. Ugyancsak korai meghatározó élménye, hogy találkozott a falujukba eljutó erdélyi menekültekkel: innen kezdve kísérte élénk figyelemmel az erdélyi magyarság sorsát. Mindezek a témák később filmjeiben is vissza-visszaköszönnek.

A fényképezés gyerekkora óta fontos szerepet játszott Sára életében. Amatőrfotósként kezdett, majd Balázs Béla és Hevesy Iván fotóelméleti írásai keltették fel figyelmét. Végül barátja rábeszélésére jelentkezett a Színház és Filmművészeti Főiskolára. Elsőre nem vették fel, így földmérő-figuránsként helyezkedett el: a vidéket járva ekkor ismerte meg a tanyavilágot, az igazán szegények, a cigányok életét, mely élmény egy életen át elkísérte.

A főiskola ugyancsak meghatározó élményt jelentett számára, ahol kitűnő szakmai közösségre lelt. Ebben a közegben az ötvenes évek merev kultúrpolitikája ellenére a filmművészet legfrissebb alkotásaival is megismerkedhetett: tanára, Badal János a filmek fényképezés-technikai tanulmányozására hivatkozva tiltott nyugati műveket is levetített Sárának és társainak. 1956-ban tagja volt a főiskola forradalmi bizottságának. A retorzióktól megvédték pártfogói, így Olti Magda, aki a főiskola igazgatónője lett akkor. Nem maradt azonban következmények nélkül a forradalom alatti aktivitása: elvágta a megérdemelt előremeneteltől, egy időre perifériára taszította. Büntetése az lett, hogy nem a vágyott Hunnia Játékfilmhez, hanem a Híradó és Dokumentumfilm Stúdióhoz került. Első nemzetközi elismerése még a főiskolához kapcsolódik, 1959-ben ugyanis a Gaál Istvánnal közös vizsgafilmje, a Pályamunkások a bécsi Világifjúsági Találkozón díjat nyert.

Az 1958-tól a kádári kultúrpolitika lazult valamelyest, és Sára Huszárik Zoltán filmrendező barátjával csatlakozott a Balázs Béla Stúdió (BBS) fiatal alkotókból akkor létrejött csapatához. A BBS a magyar dokumentumfilm megújításának központja, legfontosabb műhelyeként működött. Az 1959-ben alakult intézet elsődleges célja a frissen végzett színház- és filmművészeti főiskolások filmkészítési lehetőségeinek támogatása volt. A stúdió olyan átmeneti helyet kívánt képezni a főiskola és a nagybetűs szakma között, ahol kis kockázattal, bemutatási kötelezettség nélkül nyílik mód a kísérletezgetésre, a filmnyelvi újításra. Sára egy televíziós interjúban úgy emlékszik, kezdetben nem nagyon kívántak filmet forgatni egy elnyomó politikai rendszerben, egyfajta passzív rezisztenciába vonultak, mely a hatvanas évek elejéig tartott. Addig Sára absztrakt kísérleti fotográfiákat készített, forgatókönyvek sokaságát írta. Ekkor azonban, attól tartva, hogy eltékozolják életüket, változtattak álláspontjukon, és Sára műhelyéből is egyre-másra jöttek ki a filmek.

Az első dokumentumfilm, amely a BBS-ben készült, Sára Sándor Cigányok című rövidfilmje volt 1962-ben. Sára Sándor ekkori munkahelyén – a Híradó- és Dokumentumfilmgyárban – nem engedélyezték a filmet. A BBS-ben viszont zöld utat kapott, továbbá ennek szabadabb légkörében operatőri diplomája sem jelentett akadályt abban, hogy rendezői szerepet vállaljon: máshol ez nem lett volna lehetséges. A cigányság társadalmi kiszolgáltatottsága, rendkívüli szegénysége akkoriban nem tartozott a filmre vehető témák közé. Az 1960-as évek legelején meginduló szociológiai kutatásoknak volt köszönhető, hogy szűk szakmai körben egyáltalán beszélni lehetett a problémáról. Ehhez kapcsolódott Sára empatikus filmje, melynek bemutatását először elutasították, de a film kijutott az oberhauseni filmfesztiválra és díjat nyert 1968-ban. Bár a művet már korábban is díjazták külföldön, ez jelentette az áttörést: innentől kezdve itthon is bemutatták.

A Cigányok után operatőrként dokumentarista jellegű filmeket kezdett forgatni, majd rendezőként is számos nagy jelentőségű alkotást készített. Első nagyjátékfilmjét ugyancsak a cigányságnak szentelte: 1968-ban mutatták be Feldobott kő címmel. A forgatókönyvön legközelebbi állandó munkatársaival, Csoóri Sándorral és Kósa Ferenccel dolgozott együtt, ahogy az több filmje esetében történt. Az ötvenes években játszódó alkotást azonban betiltották. Sára egy 2014-es interjúban úgy emlékszik, egy évig az eset paralizálta a munkában, szorongott a megtorlástól, s csak lassan tért vissza az alkotókedve.

A Rákosi- és Kádár-korszakban a magyar történelem “progresszív hagyományai” között előkelő helyen állt a Dózsa-féle parasztfelkelés. Sára 1967-ben lehetőséget kapott, hogy csehszlovák és román koprodukcióban a témáról filmet készítsen: ekkor jutott ki először Erdélybe, helyszíneket keresve. Az ottani magyar értelmiséggel széleskörű kapcsolatrendszert épített ki, és megismerte, hogyan élnek az erdélyiek. Az Ítélet forgatása közben történt az 1968-as csehszlovákiai bevonulás, mely veszélybe sodorta a filmet, de 1970-ben be lehetett mutatni. Sáráék számára az 1968-os áthallás egyértelmű volt.

Ugyanez mondható el az 1978-ban bemutatott 80 huszár című játékfilmről is, mely az 1848-49-es forradalom és szabadságharc, vagyis a hivatalos történetírás által ugyancsak favorizált eseménysor egyik epizódját mesélte el. A Lengyelországba, a lázadó galíciai lengyelek megregulázására odaküldött, de a forradalom hírére magát hazaküzdő, majd a Habsburg megtorlást elszenvedő huszárszázad története azonban nem a szokásos heroikus fényben fürösztötte a huszárokat. Ehelyett a dilemmákat és nehézségeket, a sok és végül céltalannak bizonyuló erőfeszítést emelte ki. Amint azt Csoóri Sándor, a film forgatókönyvének társszerzője egy cikkében a sorok közt érzékeltette, a mű azt a birodalmi mentalitást is bírálta, mely a közép-európai térség népeit egymás ellen fordítja. A film létrejöttét segítette, hogy a Filmgyár kulturális együttműködési szerződést kötött a lengyelekkel, így vált lehetővé a kinti forgatás. A film készítésében közreműködött Andrzej Wajda is: nemcsak konzultált vele Sára, hanem a film Lengyelországban felvett részeinek gyártását is a Wajda vezette filmstúdió végezte, bár a filmet a magyarok finanszírozták.

Sára meghatározó figurája a hatvanas évek közepétől felfutó magyar történelmi dokumentumfilmnek is. Ezt a helyzetet azonban a kényszer szülte. Madéfalvi történet címmel Sára Erdélyben játszódó filmet tervezett a székelyek 18. századi tragédiájáról, amikor a Habsburg csapatok a sorozásnak ellenálló székelyeket családjukkal együtt Mádéfalván elpusztították. A Filmfőigazgatóság azonban nem engedélyezte a filmet: Sára elmondása szerint attól tartottak, hogy az 1956-os magyar forradalomra, illetve újra csak az akkor friss élményként élő 1968-as csehszlovákiai bevonulásra emlékezteti majd a nézőket. Joggal gondolták így, mert Sára valóban ezeknek a tapasztalatoknak az előképét vélte felfedezni a kétszáz évvel ezelőtt történtekben. A témára később is visszatért, a Sír az út előttem (1987) című dokumentumfilm-sorozat a mádéfalvi veszedelemtől indulva fejti fel a bukovinai székelyek sorsát.

Az engedély és a támogatás megtagadása adta Sárának a filmgyártás leegyszerűsítésének gondolatát: egy kamera kell és egy beszélő. Nem volt mindegy persze, ki ül a kamera elé és miről beszél: ez gondos előkésztést igényelt. A magyar dokumentumfilmesek e nemzedékére általánosságban is jellemző volt, hogy nagy hangsúlyt fektettek az anyaggyűjtésre: magnóval, fényképezőgéppel, kamerákkal gyűjtötték a történeteket, információkat, vagyis úttörő feltárómunkát végeztek. Efféle alapkutatás nélkül a forgatókönyveket könnyebben lesöpörték volna a politikai döntéshozók, így azonban, amikor bizonyos szakmai kontroll már működött, és a források felmutatása számított, vitás esetekben sokszor a megvalósíthatóság felé billentette a mérleg nyelvét.

Sára első interjúkon alapuló áttörő munkája a Don-kanyarban odaveszett második magyar hadseregről szólt. A hetvenes években Nemeskürty István Requiem egy hadseregért (1972) című könyve és néhány szakmunka ugyan hozzáférhető volt, ezek azonban vagy meglehetősen egyoldalúak voltak, vagy nem tárgyaltk mélységében az eseményeket. Sára érdeklődését felkeltette a téma, de legfeljebb kétrészes dokumentumfilmben gondolkozott. Végül 1982-ben készült el a 25 részes Krónika a II. magyar hadseregről, egy évvel később pedig 5 részes filmváltozata Pergőtűz címmel. A Magyar Televízió – amely a történelem filmes elbeszélésének fontos, hivatalos fóruma volt a független történelmi dokumentumfilm születéséig – a munka közben kapcsolódott be társgyártóként a produkcióba. A szovjet követség tiltakozása nyomán azonban a Krónikának csak három epizódja mehetett adásba, levették a műsorról.

Sára számára a filmkészítés nem pusztán művészi aktus, hanem társadalmi cselekedet is volt egyúttal. Felfogása szerint a filmkészítés erkölcsi parancs: ha megadatott neki, hogy a felvevőgépet a kezébe veheti, akkor azt jól s jóra kell használnia, vallotta. Alkotásaiban igyekezett korának érzékeny, a nyilvánosság előtt elhallgatott témáival foglalkozni: kötelességének érezte azok helyett és azok nevében „szólni”, akik ezt nem tudják megtenni. Ebbe a sorba illeszkednek a fent említetteken kívül a GULAG-történetek (Te még élsz?, 1989; Magyar nők a Gulágon, 1992), az 1944 novemberében a megszálló szovjet hadsereg által „malenkij robotra” hurcoltakról szóló Csonka Bereg (1988), a tanyasi életről szóló Vízkereszt (1967), az ingázókkal kapcsolatos Oda-vissza (1962) és egy sor más filmje.

A témaválasztás miatt többnyire éveket késett a filmek bemutatása. Teljesen csak egy film elkészítését tudta a politikai vezetés megakadályozni, a fent említett mádéfalvi történetről szólót. A cenzúra azonban rendszeresen beavatkozott: a Feldobott kőhöz kerettörténetet kellett hozzátenni, a dokumentumfilmekből szinte mindig ki kellett vágni kisebb részeket, illetve az öncenzúrával is számolni kell. Számos lényeges történelmi problémát kerülni kellett, így például az oroszországi hadifogság csak érintőlegesen jelent meg az egyébként is betiltott Krónikában: Sáráék tudták, mélyebben nem foglalkozhatnak vele, mert az az egész produkciót veszélyeztetné. Nem kétséges, hogy Sára ezzel együtt is feszegette a határokat. A forgatások alatt sokszor felmerült bennük, vajon az adott jelenetért hány évet fognak kapni. Személyek elleni retorzióra azonban nem került sor, a politikai hatalommal való összeütközést leginkább a produkciók betiltása jelezte.

Ugyanakkor Sára tevékenységét a Kádár-rendszerben számos állami díjjal honorálták, így 1978-ban megkapta a Kossuth-díjat is. Amint egy 2009-ben született interjúban maga a rendező is kifejtette, a Kádár-rendszer kultúrpolitikája egyszerre kívánta a hazai művészeket kontroll alatt tartani, és a külföld felé bemutatni, hogy szó sincs elnyomásról és cenzúráról egy olyan országban, ahol nemzetközileg is versenyképes, magas szintű, bátor alkotások születnek. A legkedvezőbb helyzetben a film volt, amely könnyen átlépte a nyelvi határokat és nagy közönséget vonzott, így az országimázs formálásában kiemelkedő szerepet játszott: a filmeseknek ezért a rendszer többet megengedett. Sára Aczél szerepét is kettősnek látja: egyrészt kultúrdiktátorként kézben tartotta a magyarországi művelődést, másrészt igyekezett mozgásteret kiharcolni a művészek számára a szovjet vezetéssel, a hetvenes évek közepéig Jekatyerina Furceva kultuszminiszterrel szemben. A nemzetközi ismertség ebből a logikából következően szintén védelmet jelentett. Sára a Krónika készítéséről szóló 1992-es dokumentumfilmben arra a paradox helyzetre is felhívja a figyelmet, hogy a rendszerváltozás előtt könnyebb volt anyagi forrásokat szerezni egy efféle dokumentumfilm elkészítésére, mint 1989 után. Sára kivételezett helyzetét jelzi, hogy beszélőviszonyban volt Aczéllal, az 1980-as évek meghatározó kultúrpolitikusával, az ún. népi ellenzékkel kapcsolatot kereső Pozsgay Imrével pedig vadászni jártak. Közben részt vett az 1985-ös monori találkozón, mely a rendszer ellenzékének széleskörű találkozója volt, illetve elment Lakitelekre is, ahol 1987-ben a népi ellenzék tartott összejövetelt, és ahol a Magyar Demokrata Fórum megalakult. Ezzel együtt Sára nemigen vett részt az ellenzéki mozgalmakban, mint elmondta, minden energiáját filmkészítésre fordította.

A rendszerváltoztatás után Sára Sándort 1993 tavaszán Csoóri Sándor felkérte az akkor induló Duna Televízió vezetésére. Hét éven át volt a televízió elnöke, melynek műsorrendjében rendkívül nagy szerepet játszottak a történelmi dokumentumfilmek és a korábbi évtizedekben szőnyeg alá söpört történelmi kérdések.