Darkó István (Kolozsvár, 1954. május 4. – Nagyvárad, 1982. szeptember 7.) erdélyi magyar író, színész. Apja a művészettörténész és festő Darkó László, anyja a kolozsvári Állami Magyar Opera tagja, az operaénekes Timkó Edit.
Elemi és középiskolai tanulmányait Kolozsváron végezte. A mai Báthori István Elméleti Líceum, az akkor 11-es számú középiskola diákjaként került a Securitate látókörébe. Az intézmény megfigyelésével megbízott műveleti tiszt a rendszerellenesnek minősített „Tamangó Klubként” azonosított – szülői felügyelet nélküli házi mulatságokat tartó – diákcsoport közel álló tagjának nevezte meg Darkót. 1971 augusztusában a „klubtagok” és Darkó, öt tízedik osztályos diák, a román tengerparton vakációztak, ahol magyar turistáknak adták ki magukat. Hazatérésüket és az új tanévkezdetet követően, a diákinformátori jelentések a későbbi 1972. évi kihallgatásokhoz vezettek, melynek során a titkosszolgálati tisztet elsősorban az érintetteknek a nyaralás során a külföldiekkel kialakított kapcsolatai érdekelték, mindeközben azonban az is kiderült, hogy kedvezőtlenül viszonyultak a pártfőtitkár kínai látogatásához, a romániai fiatalság helyzetére negatív megjegyzéseket tettek, és elutasították az 1971 júliusi tanügyi reform (hajvágást kimondó) rendelkezéseit. Az apját 1970-ben elvesztő KISZ-tag, meglehetősen zárkózott Darkóról, a titkosrendőrség már 1971 júliusában tudta, hogy egy nagybátyja – apja testvére, aki 1944-ben a magyar hadsereg tisztjeként elhagyta az országot – Dániában él, ő maga pedig az útlevelét várta, hogy rokonlátogatóba kiutazhasson. Az informátori jelentések hatására, a korábban kedvezően elbírált útlevélkérelmét visszavonták, majd a róla felfektetett megfigyelési dossziéban megjelent a „szökés” gyanúja. Darkót és a „feloszlatott Tamangó” tagjainak tevékenységét, a kiskorúakat foglalkoztató informátori hálózattal és a pozitív befolyásolást szolgáló személyes kontaktusokkal, az 1973. évi sikeres egyetemi felvételiig, az ügyben eljáró Fodor Emil főhadnagy felügyelte.
A szökés titkosrendőrségi gyanúja végigkísérte Darkót a későbbiekben is. A kolozsvári Securitate 1973. november 11-én megküldte a rávonatkozó anyagot a nagyváradi 01340. számú katonai alakulatnak, ahol Darkó csökkentett időtartamú katonai szolgálatát töltötte. Külön kitértek a középiskolai eseményekre és a titkosrendőrség nevelő hatású beavatkozására, melynek következtében Darkó viselkedése megváltozott, és a továbbiakban már nem jelentettek róla „magyar-nacionalista megnyilvánulásokat”. Bár katonai szolgálata során egy informátort és két támogató személyt is ráállítottak, mindez nem hozott említésre méltó eredményt. 1974. június 25-én a nagyváradi katonai alakulat kémelhárítási irodája továbbította a színészi tanulmányai megkezdése előtt álló Darkó iratanyagait a marosvásárhelyi titkosrendőrségnek, ahol Makkai Ernő alezredes vette át az ügyet. Az informátori megfigyelés, értelemszerűen tovább folytatódott 1974-1978 között is, bár a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet színész szakának hallgatója, a korábbi történések alapján, tudatosan kerülte a konfrontációt. Baráti körben nem beszélt a Securitatéról, és rendszerellenes összetűzésre vagy kijelentésre sem került sor. Kimondottan tartózkodott ettől, rendkívüli óvatos volt.
Titkosrendőrségi anyaga nem sokat árul el írói munkásságáról. Darkó 1970-ben kezdte írni azt az egyszemélyes Bendzin című házi lapot, amelynek szereplői, történetei, és mítoszai a későbbi Macskarádió hangjátékának anyagául szolgáltak. Ez utóbbit, a magnóval készített „szamizdatot”, amely a Ceauşescu-rendszer groteszk világának hű lenyomata, és amely az egykori hallgatók számára cult-darabok voltak, a romániai rádiósok a szocializmus évtizedeinek egyetlen értékelhető erdélyi magyar rádiójátékának tartják. Darkó első írásai 1975-ben jelentek meg, 1976-ban a költő Szőcs Gézával közös álnevén, Szénégető Henrikként is publikált. Közlései a kolozsvári Echinox irodalmi-kulturális folyóiratban és a szintén kolozsvári Utunkban, a romániai magyarság irodalmi, művészeti és kritikai hetilapjában láttak napvilágot.
1978-ban fejezte be marosvásárhelyi tanulmányait. Megfigyelési dossziéjában, 1978. március 28-án, a marosvásárhelyi Securitate ismeretlen kádere az iratcsomót tanulmányozva az operatív rendszerből a levelezési fondba történő áthelyezését javasolta, mindezt azzal indokolva, hogy Darkó a Román Kommunista Párt tagja, ráadásul a róla írt jelentések szerint tartózkodott az ellenséges megnyilvánulásoktól.
A diplomaszerzést követően a Nagyváradi Állami Színház Szigligeti Ede Társulatához kapott kinevezést. A társulat tagjaként 1978-1982 között Tamási Áron, George Bernard Shaw, Federico García Lorca vagy Sławomir Mrożek darabjaiban játszott. Még Marosvásárhelyen családot alapított, feleségétől, Tóth Évától, a nagyváradi években, 1981-1982 folyamán elvált. Gyermekük nem volt.
A született színész Darkó, barátai unszolására kezdett el írni és közölni, történeteit összegyűjtötte és ezek önálló kötetben meg is jelentek a Kriterion Könyvkiadó Forrás-sorozatában. Az abszurd és fantasztikus elemeket egyaránt tartalmazó írásai egy olyan világot és egyben egy olyan várost jelenítettek meg, amelynek lakóit, a békés látszat ellenére, halálos veszély fenyegetett. Lakóinak mindig menekülni kellett és csak leleményességük mentette meg őket abban, hogy túljárjanak üldözőik eszén. Történetei az 1989 előtti egzisztenciális félelmekhez kötődnek. A kötet megjelenésekor nagy vitát váltott ki, és a későbbiekben, időszakosan felbukkanva, jelentős irodalmi szubkultúra megjelenéséhez vezetett. 2007-ben, Egyed Péter gondozásában, az 1981-es kötet újra megjelent. Egyed azonban az egykori Forrás-kötet anyaga mellett, mintegy forgatókönyvként a Macskarádió lejegyzett párbeszédes anyagát is közreadta, mi több a kötethez csatolt lemezen mellékelte a Macskarádió hanganyagát is (mintegy „tartsanak velünk a pokolba tartó vonaton”).
Darkó István 1982. szeptember 7-én 28 éves korában hunyt el tisztázatlan körülmények között. Temetésén Szőcs Géza tartotta a búcsúbeszédet. Darkó megfigyelési dossziéjának utolsó megjegyzése a nagyváradi titkosrendőrségtől ered. Az 1984. augusztus 3-ai kézírásos feljegyzés kimondta, hogy a Nagyváradi Városi Néptanács 1651 sz. 1982. szeptember 9-ei bizonyítványa szerint elhunyt Darkó iratcsomója a Securitate számára érdektelen anyagokat tartalmaz, és dossziéjának a levelezési fondban történő végleges elhelyezését javasolta.