Lajtha László (1892-1963) zeneszerző, népzenekutató, zenepedagógus, zongoraművész, karmester, egyházzenész, hangszertörténész, hangversenyszerkesztő és zenei ismeretterjesztő, a kultúrdiplomácia fontos alakja.

1892. június 30-án született Budapesten, jómódú és művelt polgári családban. Zenei tehetsége korán megmutatkozott, 15 évesen már a Zeneakadémia zongoraelőkészítő osztályába került. 1918-ban állam-és jogtudományi doktorátust is szerzett. Lipcsében, Genfben, Párizsban  tanult zenét. A francia zene nagy hatással volt rá, egyik mesterének Debussyt tekintette. A népzenekutatást már diákkorában elkezdte: 1910-ben, Erdélyben gyűjtött népzenét, módszerében Bartók Bélát követve. 1913-ban a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának napidíjas tisztviselője lett. A Múzeum hangszergyűjteményébe az I. világháború után térhetett vissza. Az I. világháború törte ketté kezdeti kutatómunkáját és 4 éven keresztül katonai szolgálatot teljesítve, tüzértisztként szolgált. 1919-ben nevezték ki a Nemzeti Zenede tanárává, 1947-ben igazgatójává majd 1948-ban főigazgatójává, de 1949-ben megszűnt az állása. 1928-ban Bartók mellett részt vett az első Népzenei kongresszuson. 1935-38-ig a Magyar Rádió munkatársa volt, majd 1945-47 között a Rádió zeneigazgatója. A két világháború között tovább mélyült kapcsolata a párizsi művészvilággal, a kor szellemi életének meghatározó alakjaival ápolt baráti kapcsolatot pl. Thomas Mannal, T. S. Eliottal, Huizingával. Kötődött a francia és az erdélyi kultúrához. Bartók javalatára a Népszövetség által létrehozott, Párizsban székelő CIATP (Commission Internationale des Arts et Traditions Populaires - Népművészet és Néphagyományok Nemzetközi Bizottsága) népzene-néptánc osztályának tagjává, később elnökévé választották. A néptáncok gyűjtésére is nagy hangsúlyt fektetett, azok mozgófilmen történő rögzítését javasolta. 1947-ben részt vett az UNESCO védnöksége alatt működő Nemzetközi Népzenei Tanács megalakításában és vezetőség tagja volt haláláig.

1937-től haláláig részt vett a Patria-lemezekként emlegetett sorozat elkészítésében. 1944-től zsidómentő akciókban vett részt.

1947-48 között Londonban élt családjával, filmzenéket írt. Amikor visszatért Magyarországra, nyíltan vállalta az új politikai rendszerrel szembeni ellenállását, és nyugati kapcsolatai miatt is gyanúsnak számított. Tizennégy éven keresztül hiába kérvényezte, hogy utazhasson, útlevelet nem kapott (kivétel ez alól 1957, amikor megengedték neki, hogy Koppenhágában egy nemzetközi konferenciára utazhasson). Műveit itthon alig játszották, egzisztenciálisan ellehetetlenítették, pénzkereseti lehetőségeit elveszítette, vezető állásaitól megfosztották. Az 1950-es években rendszeresen gyűjtött Erdélyben, amelyeknek anyaga népzenei tárgyú monográfiáiban jelent meg.1951-ben népzenei kutatómunkájáért (és nem zeneszerzőként!) Kossuth-díjat kapott, de a díjjal járó pénzjutalmat szétosztotta a nála szegényebbek között. A rendszerrel szembeni ellenállásását sosem adta fel. Sorra születtek meg szimfóniái, többek között az Op. 63-as VII., a levert 1956-os forradalom visszhangjaként. Az 1950-es években zenekari kíséretes misét írt, 1952-ben orgonás misét, 1954-ben Magnificatot komponált, majd 1958-ban a Három Mária-himnuszokat, amely Pázmány Péter latin nyelvű szövegeire íródtak. A művek komponálásának idejében a vallásgyakorlat tiltott volt Magyarországon, feloszlatták az egyházzenei kiadókat, egyesületeket és a Zeneakadémia egyházzenei tanszékét is.

A Tamási Áronnal (Lajtha egyik legjobb barátja volt) közös alkotásukat a Bujdosó lányt, amelynek alcíme Krónika 1764-ből és a mádéfalvi veszedelmet idézi fel (1953) irredenta lázításnak minősítették és betiltották, miközben a művei nyugati sikereiről barátai levelein keresztül értesülhetett. 1951-től a Népművelési Minisztérium anyagi támogatást nyújtott egy általa irányított népzenekutató munkacsoport létrehozásához és rendszeres működéséhez. 1953-tól Erdélyi Zsuzsannával és Tóth Margittal járta a Dunántúl vidékét és népzenét, népi énekeket, archaikus imákat  gyűjtöttek. Haláláig dolgozott a Francia Intézet zenei tanácsadójaként.

1962-ben utazhatott újra Nyugatra, hét évvel azután, hogy a Francia Művészeti Akadémia levelező tagjává választotta. Ekkor csak néhány hónapra utazott haza népzenei gyűjtőmunka céljából. 1963-ban halt meg, szívinfarktus következtében. Felesége Hollós Róza volt, akitől két gyermeke született.