Bokros Péter (1957–2017) amatőr grafikusművész, az Inconnu művészcsoport alapító tagja, az 1970-es évek második felétől számos kísérleti műfajban alkotott és az ellenzéki megmozdulásokban is részt vett, mind a demokratikus ellenzék akcióihoz csatlakozva, mind az Inconnu nevéhez fűződő önálló megmozdulások keretében.
Bokros Péter művészeti érdeklődését és attitűdjét alapjaiban határozta meg szintén művész édesapja világnézete és a kommunista kultúrpolitikához való viszonyulása. Ahogy megfogalmazza, „a rendszer szempontjából renitens magatartás családi örökség” volt nála. Az 1950-es években a Képzőművészeti Főiskolán tanuló apa sokat mesélt fiának arról, hogyan bélyegezték meg az impresszionista, szürrealista festőket, hogyan lett botrány abból, mikor kiderült, ő ilyen témájú könyveket kölcsönzött ki a főiskolai könyvtárból, és hogyan látta maga körül ellehetetleníteni és tönkretenni a tehetséges festőket, akik között olyan is akadt, aki elégette a saját képeit. „Magyarországon tehát szinte teljesen kiirtották vagy legalábbis megpróbálták kiirtani az avantgárdot az előző rendszerben. Apámtól azt tanultam, hogy ezt nem szabad szó nélkül tűrni.” – reflektál minderre egy 1992-ben készített interjúban.
A gyerek- és fiatal felnőttkorát Szolnokon töltő Bokrost a Képzőművészeti Főiskolára negyedik-ötödik próbálkozásra sem vették fel. A felvételi eljárások során keserű tapasztalatot jelentett számára látni, ahogyan a fantasztikus adottságú fiatalokat elutasítják, és ezzel szemben a pártemberek tehetségtelen gyerekei előtt kinyílik minden ajtó. Fejlődése más forrásból táplálkozott, egyrészt szüleitől sokféle művészeti technikát elsajátított, a kerámiától a tűzzománcig, a rézmetszéstől a rajzolásig. Másrészt párizsi útja során a komputergrafika, az op-art volt hatással rá, ezek ekkor itthon még ismeretlen műfajnak számítottak, a francia fővárosban már bevett alkotási formákként voltak jelen a művészeti életben.
Fiatalon a szüleivel lakott, ami anyagilag nagy segítséget jelentett a kiállításaiból önfenntartását biztosítani nem tudó fiatalember számára. Munkahelyei gyakran változtak, igyekezett olyan helyre kerülni – például dekorációs vállalatokhoz –, ahol a kézügyességét kamatoztathatta. Amatőr művészként önálló kiállítása nem lehetett, többüknek kellett összeállniuk, ezt Bokros nagyon igazságtalannak tartotta és igyekezett egyedül is kiállítani munkáit: „Mai eszemmel megmosolyogni való: üzemekbe, gyárakba vittük el a művészetet, és teljesen komolyan vettük, hogy igenis erre szükség van. Étkezdékben, könyvtárakban, kórházak alagsorának és még sok helyen volt kiállításom.”
Bokros Péter alapító tagja volt az 1978-ban megalakult Inconnu amatőr művészcsoportnak. A szolnoki korszakra úgy emlékezett vissza, nem volt politikai színezete annak a művészeti tevékenységnek, amit itt folytattak. Nem a „hatalom” ellen dolgoztak, egyszerűen csak élvezték, hogy fiatalok és új ötleteik vannak, kísérletezni szerettek volna és ehhez ihletet a nyugati irányzatokból merítettek. A helyi hatóságok az Inconnut a tiltott kategóriába sorolták, ami mögött magyarázatként Bokros értelmezése szerint nem az alkotások tartalma vagy üzenete keresendő, ezzel ugyanis a pártemberek nem sokat törődtek. A rendszer működtetői szemében azok a művészek számítottak veszélyesnek, „akik próbáltak mozgolódni, happeningeket, akciókat szerveztek, magyarán érintkeztek a közönséggel. Tulajdonképpen mi is ezen csúsztunk el. Egyszerűen létezésünk nem volt beilleszthető a kultúrkormányzat aktuális politikájába.”
Az 1990-es évek elején vele készített interjúban elmondja, Budapesten és vidéken egyaránt nehéz volt az avantgárd irányzatokhoz kapcsolódni, mert nagyon kevés olyan kiadvány jelent meg, amelyből a nyugati művészeti élet aktuális trendjeiről lehetett volna informálódni. Az ő esetében az avantgardista irányzatokhoz fűződő érdeklődés és vonzalma a párizsi utazásából eredeztethető. Az itt szerzett rengeteg benyomás mellett a helyi közeg is hatással volt rá. Szolnokról azt mondta, „a legkommunistább város volt a Kádár-rendszerben”. A helyi művésztelep alkotói az ötvenes években végeztek és ebben a szellemiségben irányították a művészeti életet. Támadták őket és azt az irányt, amit ezzel szemben képviseltek, ennek pedig az lett a következménye, hogy előbb-utóbb minden kulturális intézményből, sőt – egy pesti akció miatt – a megyéből is kitiltották őket.
A Fiatal Művészek Klubjában tartott bemutatkozó est, ahogy Bokros fogalmazta meg az egyik „legkeményebb” body artos produkciójuk volt: „egy állatokkal és emberi testtel történő misztériumjátékszerű happening volt; a saját testünket pengével vágtuk meg – most utólag visszagondolva ez borzasztó lehetett, de mi akkor hittünk ebben.” Úgy vélték, a hagyományos művészeti műfajok zsákutcának bizonyultak, azt tartották igazi művészetnek, amikor a gondolatok közvetlenül cserélődnek ki a művész és a közönség között, és ehhez az interakcióhoz a saját testüket is felhasználták, mint eszközt.
A kitiltó határozatot nem ők kapták meg, hanem azon intézmények, művelődési házak, galériák vezetői, ahol kiállíthattak volna, ennek engedélyezés helyett valamilyen indoklással rendre visszautasították őket. A letartóztatást – a többi Inconnu-taggal egyetemben – megúszta, más zaklatásokat azonban nem. Bokros bizonyítani nem tudta, de egyértelműen érzékelte, hogy lehallgatták, ahogyan a titkos házkutatásokat is. Az 1956-os forradalom 30. évfordulójára rendezett kiállításuk előtt már komolyabbra fordult a helyzet: a rendőrségre is behívták és megfenyegették őket, kitiltják a fővárosból valamennyiüket, ha megrendezik a tárlatot. Bokros szerint tulajdonképpen a folyamatosan őket támadó „hatalom” jelölte ki a helyüket, így beszélt erről egy 1990-es interjúban: „Mi nem akartunk ellenzékiek lenni, de óhatatlanul ebbe a helyzetbe kerültünk. Rájöttünk, először a struktúrát kell megváltoztatni, csak azután, kötöttségektől mentesen alkothatunk kedvünk szerint.”
1978-tól már Budapesten dolgozott, de még Szolnokon élt, 1980-ban innen hívták be katonának és a kalocsai büntető ezredhez kellett bevonulnia, ahol 14 hónapot töltött le. Leszerelése után, 1981-ben végleg a fővárosba költözött és a pesti kirakatrendező- és dekoratőriskolában kezdett tanulni. Molnár Tamás egy másik Inconnu-tag két évvel később követte őt, egy albérletben laktak, majd jöttek hamarosan a többiek is. Úgy érezték, a nagyváros Szolnok belterjességéhez képest valamilyen szempontból biztonságot adott nekik.
Az Inconnu csatlakozott a demokratikus ellenzékhez, először kisebb részfeladatokat vállaltak, főleg a szamizdatok előállítása, terjesztése kapcsán. 1984-re érett meg bennük, hogy ettől aktívabb és nagyobb szerepük is lehetne. Ahogy Bokros fogalmazott, igyekeztek megtalálni a politikai tevékenységben is a saját arculatukat. Ebben az időben többnyire feketemunkákból tartották el magukat, ő maga kirakatrendezéssel foglalkozott és ruhakészítő műhelyekben dolgozott.
Bokros és az egész Inconnu rendszerkritikáját alapjaiban meghatározta az 1956-os forradalom megítélése. Ennek kapcsán az utcai történések és a forradalmi jelképek voltak rájuk leginkább hatással, Bokros szerint életkoruknál fogva inkább ehhez vonzódtak, mint a nagy politikai programokhoz. A kései Kádár-rendszerről azt gondolta, a puha diktatúra ugyan, de ugyanúgy agonizáció, amin változtatni kell.
A pártállami reakciókról úgy gondolta, azokat mindig a belső hatalmi harcok, az éppen aktuális, de akár gyorsan meg is változó politikai érdekek formálták. Kinek kutatták át a csomagját a határon, tartottak nála házkutatást, helyezték rendőri felügyelet alá, vagy függesztették ezt fel, az a kül- és belpolitikai helyzet függvénye volt. Emellett Bokros úgy gondolta, az ellenzékben arányaiban nagyon sok beépített ember, besúgó volt.
Csizmadia Ervin politológus szerkesztette interjú-kötetben megjelent beszélgetésben olvasható, Bokros mit gondolt az ellenzéki csoportok között húzódó törésvonalakról, belső feszültségekről. Meglátása szerint az ellenzéknek különböző felkészültségű tagjai voltak, ami alapvetően nem volt gond, az viszont igen, hogy mindenki a maga munkáját vitte bele az ellenállásba, de később nem egyenlő volt ennek a megbecsültsége: „Hiába találták ki és írták meg egyesek a legszebb gondolatokat, azok nélkül, akik ezeket eljuttatták az olvasókhoz, semmire sem jutottak volna. Ezek az emberek egyszerűen elfelejtették minket.” A két csoport között, azaz a Krassó-féle akcionizmus hívei – akik Bokros szemében javarészt az amatőr, alternatív művészeket jelentették – és a Beszélő köré csoportosuló, főként értelmiségi szereplők között a fő különbséget a működési logikájukban látta. Krassó és még az általa idesorolt szamizdatos Nagy Jenő nem foglalkozott a konspirációval, sokszor le is buktak, a Beszélő köre pedig sokkal fegyelmezettebb és strukturált szerveződésben létezett. Továbbá az ellenzék „plebejus része” erősebben volt antikommunista, mint az értelmiségiek, akik próbáltak ezen finomítani, mert attól féltek, a körülöttük lévő védőháló kilyukadhat: „Sokszor mondták az Inconnure hogy kár volt lyukat ütni, mert erre nem volt szükség. Nagyon sok lyukat ütött Krassó is ezen a hálón. Szerintem régen meg volt tervezve az átmenet forgatókönyve, és az ellenzékelit nem örült, ha valaki más esetleg drasztikusabb hangot próbált megütni vagy önhatalmúlag kitalált valamit. Jobban örültek annak, amikor egy esemény szépen meg volt szervezve, mindenki a helyén volt, nem voltak »alulról jövő« kezdeményezések.”
A csoport feloszlása után Bokros elsősorban mail art műveket készített, majd később számítógépes grafikával foglalkozott. Az 1990-es évek végéig szerepelt önálló kiállításokkal. Élete utolsó időszakában súlyos anyagi gondokkal küszködött, közmunkásként kényszerült dolgozni.
