Dr. Szecskó Tibor ny. légiós törzszászlós (Gyögyös, 1940 – Aix-en-Provence. 2017)
1940-ben született, gyöngyösi munkáscsalád legkisebb fiaként. Édesapja kőműves volt, bátyjából sofőr, nővéréből üzemi munkás lett. Iskoláit szülővárosában végezte, tehetségével, szorgalmával több sportágban (bírkózás, futball, úszás) korán kitűnt. 1956 őszén egy mezőgazdasági szakiskola másodéves diákjaként lelkesen részt vett a forradalom helyi megmozdulásaiban, „teherautó-stoppal” egy társával Pestre ment, s a Corvin-közi felkelőkhöz csatlakozva fegyveres nemzetőrként szolgált. November végén többedmagával Ausztriába szökött, az eisenstadti gyűjtőtáborba került, majd 16 évesen Franciaországban kapott politikai menedéket.
Rouenba érkezte után nem sokkal felvételét kérte az Idegenlégióba – de fiatalkorúként ekkor még hiába. Két éven át maga is osztozott Lille és Párizs szegény földönfutóinak sorsán, a „Huzat Szálló”-ban („Hôtel de Courant d’Air”) híd alatt lakva, segélyeken és alkalmi munkákon tengődve. Az éhség és nyomor elől 1958 őszén újra jelentkezik a Légióba, s Marseille-ből csakhamar Oránba hajózva pár hétre rá az algériai kiképzőtáborban találja magát. Két év múlva, alig húsz évesen, őrmesterré avanzsál, majd az 1. Idegen ezrednél az ekkor tájt Afrikába érkező több száz magyar légiós újonc kiképző altisztje lesz. Ezután a 3. Gyalogezred kötelékében részt vesz algériai, szaharai és madagaszkári hadműveletekben, majd az 1. Lovas- (páncélos) ezredhez kerül.
Az algériai háború végén az Idegenlégió Sidi-bel-Abbés-i anyabázisa 1962 után a Marseille melletti Aubagne-ba települ át, itt kap ő is új beosztást az 1. Idegen ezredben, a légiós főparancsnokság mellett. A ’80-as években az Idegenlégió Múzeumának alapító igazgatója és Központi Archívumának vezetője lesz, mellette a „Képi blanc” című légiós havi magazint szerkeszti. Közben Montpelier 700 éves egyetemén történész diplomát szerez, majd – aktív légiósként máig egyedüliként – a hadtörténet doktora lesz. 28 és fél évi szolgálat után, a nem francia születésűek legmagasabb rangját elérve, 1986-ban légiós törzszászlósként kéri nyugdíjazását, bár a tudományos életben s a veterán bajtársi körök (AALE) szervezésében továbbra is aktív marad. Másfél évtizedig Montpelierben tagja volt a Nemzeti Tudományos Kutató Központnak (C.N.R.S. – Centre National de Recherches Scientifiques). A Légió történetéről franciául, angolul, németül számos cikket, tanulmányt és tucatnyi önálló kötetet publikált.
Sokáig abban a tudatban élt, hogy légiós társaival együtt távollétében a ’60-as években magyar állampolgárságától megfosztották. 1974-ben lett francia állampolgár; spanyol-francia feleségével, gyermekeivel és unokáival 1971 óta Aix-en-Provence-ban élt. Kitüntetései közül a francia Katonai Érdemrendre és a „Művészet és Irodalom Lovagja” címre volt a legbüszkébb – ez utóbbi rangos civil elismerést aktív francia katona máig sem kapta meg rajta kívül. Noha szülőföldje iránt erős honvágy élt benne, és magyarságát mindvégig híven őrízte, 1956 óta sosem térhetett haza – jó ideig politikai, majd egészségügyi okokból. Súlyos betegségével elszántan küzdve 2017 végén hunyt el egy aix-en-provence-i kórházban. Távozásával, szűkebb családján kívül a legnagyobb veszteség a provence-i magyar légiós bajtársi kört érte, amelynek évtizedekig lelkes összetartója volt.
