Urbán Tamás (1945) ismert bűnügyi és szociofotós, emellett a Kádár-korszak magyar popkultúrájának egyik kiemelkedő fontosságú megörökítője. A román-magyar határon fekvő Szatmárnémetiben született református tisztviselő-családban, de 1945 őszén áttelepültek Magyarországra, Debrecenbe. Urbán 2008-ban úgy emlékezett, családjában nem volt ismeretlen a rendszerrel való konfrontáció. Nagyapja magas rangú vámtiszt volt, de a Rákosi-korszakban elbocsátották, mert tiszti egyenruhában belátogatott egy templomba egy koncert kedvéért. Ebben az összefüggésben idézte fel agrármérnök apja alakját is, aki a Földművelésügyi Minisztérium dolgozója volt a hatvanas évektől, de jóval később a bős-nagymarosi vízlépcsőt övező vitákban állást foglalt a környezetromboló építmény ellen.

Urbán 1964-től élt Budapesten: a Budapesti Műszaki Egyetem Villamosmérnöki karán tanult hangmérnöknek, majd egyetemi tanulmányait félbehagyva fordult végleg a fényképezés felé. Első képeit még gimnazista korában közölte a Hajdú-bihari Napló, s ekkoriban ismerkedett meg Kotroczó Istvánnal, a Magyar Ifjúság fotóriporterével. Utóbbi meghatározta egész pályáját: hatására Urbán felhagyott dédelgetett álmával, hogy a televízióban dolgozzon, és inkább a fényképezést választotta. Kotroczó sokáig maradt a mentora, mellette tanult bele a szakmába. Kotroczó elsősorban csinos fiatal lányokat fotózott, hírességeket, modelleket és egyszerű járókelőket: ilyen fényképek töltötték meg a magazinokat. Ezt a jól jövedelmező gyakorlatot követte Urbán is, különösen, amikor az Ifjúsági Magazin is elkezdte lehozni fotóit 1970-től: “Nem nagyon mondták meg, milyen képeket vigyek, de általában az volt a szempont, hogy jó csaj legyen rajta. Darabbéres voltam, sok fotómat leközöltek, szépen fizettek érte. Úgyhogy a családnak én vettem az első televíziót” - emlékezett 2015-ben.

Státuszban először a Pest Megyei Hírlap, majd 1972-től húsz éven át az Ifjúsági Magazin (IM) fotóriportere volt. Az IM 1965-ben indult, hogy a fiataloknak útmutatást nyújtson az “korszerűen erkölcsös” életvitelhez. Urbán szerint azonban az IM nem váltotta teljesen be a reményeket, a magazint viharok kísérték: “Már az első számok egyikében a Beatlesről hoztak le anyagot, ami konzervatívabb (párt)körökben nagy felháborodást váltott ki.” Az alapító szerkesztőket rövid időn belül eltávolították, s a lapszámok tartalmát innentől előzetesen ellenőrizte a KISZ Központi Bizottsága. Időnként előfordult, hogy letiltották egy-egy anyag közlését. A szerkesztőség és a KISZ vezetés közötti összeütközésekről azonban akkoriban Urbánék nem értesültek. Közben a lap nagy népszerűségre tett szert, 350 ezres példányszámban nyomták.

A hatvanas évektől kezdett zenekarokat, koncerteket fényképezni, különböző klubokban, szabadtéri könnyűzenei koncerteken, alkalom adtán külföldi turnékon is. A rajongókat ért, rendszeresen előforduló rendőri erőszakot is dokumentálta, de ebből nem lett problémája. Feltételezése szerint azért, mert ha terepen fényképezett, különösen riportoknál, tudatosan kerülte a feltűnést, csak a legszükségesebb felszerelést vitte magával. “Csendesen, beolvadni a masszába – ez volt a filozófiám” - vallotta 2015-ben.

Így dolgozott akkor is, amikor a nyolcvanas években azokat az anyagokat készítette, amelyekre úgy tekint, mint életművének fajsúlyosabb részére: a börtönökben és a társadalom perifériáján élőkről a sorozatokat ugyancsak egy géppel, egyetlen objektívvel és vaku nélkül készítette. Igyekezett elfogadtatni magát a fényképezett közösséggel, így a “szipus” fiatalok bizalmát is úgy nyerte el, hogy kipróbálta a kábítószert. A róluk szóló fényképriportok azonban nem kaphattak nyilvánosságot.

Az IM-ben saját témajavaslatait is megvalósíthatta. Emlékezetes Urbán számára az aszódi nevelőintézet életét feldolgozó 1973-as sorozat, mely a bentlakók kemény életét örökítette meg. 1972–73-ban a Magyar Újságírók Országos Szövetségének iskoláját látogatta, ahol Keleti Éva és Féner Tamás keze alá került, akik bátorították, hogy mélyebb témákhoz nyúljon: a nevelőintézetet választotta vizsgakiállítása tárgyául. A kiállítást magában az intézmény zárt falai közt ugyan megrendezhette, de a Párt nem engedélyezte, hogy a kinagyított képek elhagyják az intézet falait. Amint 2008-ban Urbán felidézte, “Keleti Éváék ebbe nem akartak belenyugodni, egészen Aczél Györgyig elmentek, hogy engedélyezze a képek bemutatását, erre Aczél megkérdezte a minisztériumot, ők pedig újra azt mondták, hogy nem.” A hónapokon át készülő riport bemutatására öt évet kellett várnia, 1978-ban állította ki, hivatalos engedély hiányában is, a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójában. Az ehhez és hasonló témákhoz kapcsolódó cikkek azonban nem jelenhettek meg, a KISZ vagy az MSZMP Agitprop rendre közbelépett.

Urbán ezzel együtt a Kádár-korszak egyik legsikeresebb fényképészének mondhatja magát. A reklámfotózás terén is letette a névjegyét: a budai Skála áruház hivatalos fotósa volt, többek közt az S-Modell divatmárka reklámkampányában működött közre. Ő alapította Magyarország első “maszek” fotóstúdióját, ahol a nyolcavanas évek számos ismert fényképésze dolgozott. A fotóművészet experimentális ága ugyanakkor sohasem vonzotta. A hetvenes évek közepét a valóságelvű fényképészek és az experimentális fotográfusok közti megosztottság jellemezte, amikor 1977-ben Féner Tamás és Katona István mellett bábáskodott a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának alapításakor. Ez volt megítélése szerint az első fórum, amely az említett ellentétet tompította. 1985-ben a Fotóművészek Szövetsége Balázs Béla-díjjal jutalmazta munkásságát.

A német Stern jelentette Urbán számára az etalont: az 1970-es évektől gyűjtötte a magazint. 1989-ben aztán, amikor a nyugati figyelem Kelet-Európára irányult, a Stern megbízásából fotózta a romániai forradalmat. Az alkalmi megbízásból komolyabb munkakapcsolat lett. Miután az IM profilt váltott és a szociografikus témák kikerültek a lapból, Urbán felmondott, és Hamburgba költözve a Sternnek kezdett fényképezni. Az egykori Német Demokratikus Köztársaságban Urbán tapasztalata szerint a nyugatnémet fényképészeket a marginális helyzetben élők bizalmatlanul fogadták a kilencvenes évek elején, de egy hasonszőrű “keleti” magyart beengedtek maguk közé. Így készült a Sexwelle in der DDR című sorozat a keletnémet szexmunkásokról. A Mein Trabant akció keretében az “osztalgiát” lovagolta meg a Stern Urbán ötlete alapján: meghirdették, hogy különleges, házilag átbarkácsolt Trabantokat keresnek, ezeket kereste fel és örökítette meg aztán Urbán. 1993-ban tért haza Magyarországra, amikor Jugoszláviára terelődött a sajtó figyelme. Itthon a Blikk bulvármagazin bűnügyi riportereként dolgozott, majd 2002-ben a Rendőrmúzeum munkatársa lett.

A múzeumi munka nem állt távol Urbántól, egész pályafutása során rendkívül tudatosan archiválta anyagait, tisztában volt ennek fontosságával. Szinte egész munkásságáról őriz negatívokat: arra törekedett, hogy a megvásárolt fotók esetében is a negatív nála maradjon vagy visszakerüljön hozzá. A Rendőrmúzeum is neki köszönheti állománya egy jelentős részét: a kilencvenes évek elején a Magyar Rendőr szerkesztősége előtt felfedezte a kidobásra ítélt dobozokat tele filmmel és fényképekkel. Ezt megmentette, és ez a 65 ezer fotó képezi a Rendőrmúzeum felvételeinek törzsanyagát. Jelenleg az anyag digitalizált változata az OSA online gyűjteményeit gyarapítja Magyar Rendőr Fotóarchívum néven.

Jelenleg saját archívumának digitalizálását és dokumentálását végzi, mely mintegy egymillió negatív feldolgozását jelenti. 2015-től a Fortepanon elérhetővé teszi életművének egy reprezentatív részét, összesen több ezer képet. Urbán Tamás fotói hű, testközeli lenyomatai az államszocialista (és későbbi) idők számtalan aspektusának, a megmentett Csontváry-gyűjteménytől a különböző szubkultúrák alakulásán át a baleseti osztályig és a börtönig. Számos sorozat olyan témát dolgoz fel, amely a korszakban félig vagy teljesen tabunak számított.