Kardos László (1948-1999) jogász, szociológus, a SZETA önkéntese, a Magyar Soros Alapítvány igazgatója.
1948-ban Budapesten született. 1972-ben szerzett jogi doktori diplomát az ELTE Jogtudományi Karán. Előbb vállalati jogász, majd a Munkaügyi Minisztérium Szociálpolitikai Főosztályának munkatársa lett. Hivatali posztján közel egy évtizedig az a remény tartotta, hogy a főosztályukból nőhet ki egy önálló népjóléti tárca, ahol végre érdemi munkát végezhet, ám ez utóbb hiú reménynek bizonyult. 1979-től a SZETA konspirált jogi tanácsadójaként itt végzett rendszeres szervező és segélykoordináló munkát, több száz rászoruló ügyében „hivatalból” közbenjárva. Miután felettesei, a BM -s a párközpont is tudomást szerzett tovább már nem konspirálható „szetás” ténykedéséről, helyzete a minisztériumban tarthatatlanná vált, és mennie kellett.
Az 1980-as évek elején szabadúszó lett, szociológiai segédmunkákból, interjúzásból, kérdőívezésből próbálta eltartani magát és négytagú családját. Jogász végzettsége ellenére mindig is terepszociológus szeretett volna lenni. Kemény Istvánnal és munkatársaival már 1970-től szoros kapcsolatba került, részt vett szegény- és cigánykutatásaikban, majd másfél évtizedig vagy két tucatnyi más kisebb vizsgálatban is. (Munkakultúra és életforma, tsz-melléküzemágak, ingázók, aprófalvak, stb).
1984-től ellenzéki és „szetás” kapcsolatai révén az alakuló Soros Alapítvány titkára lett, majd 1990-től 1994-ig igazgatója. Közel egy évtizedig vezette az Alapítvány titkárságát, s ez alatt az első jelentős hazai civil intézmény – Vásárhelyi Miklós és a kurátorok mellett – egyik fő „arculatteremtője” lett. Hivatali teendői mellett kezdeményező szerepet vállalt számos pályázati program elindításában; ő volt az, aki a legtöbb programtervet és hatáselemzést írta az első évtized Soros-pályázatairól: a szakkollégiumok és népfőiskolák célzott támogatásáról, a Bethlen-Soros együttműködésről, a ’89-es Demokrata-pályázatról, vagy az 1990-es évek első felében indult Roma-programról. Élete utolsó aktív éveiben Márkus István szociológussal készített életút-interjút az 1956-os Intézet Oral History Archívuma számára.
Alapos volt, segítőkész és minden jó ügyre nyitott. Megnyerő egyénisége, éles esze, értő figyelme, humora és ügyszeretete a rendszerváltás egyik korán eltávozott, önzetlen, értelmiségi mozgalmáraként él sokak emlékeiben.
1997-ben, 51 évesen halt meg, hosszan tartó, súlyos betegségben.
Hagyatéki iratai sajnos elkallódtak, köztük egy sor fontos SZETA-dokumentummal (így Solt Ottilia első program-vázlatával, a támogatástkérők több száz levelével s az adakozók címlistáival), melyekről csak egy visszaemlékezése utalásaiból lehet tudni. (Kardos László: SZETA http://www.c3.hu/scripta/beszelo/98/11/12szeta.htm )