A Macskarádió készítése, a nagyon korai feljegyzések alapján, az 1970-es évek elején, a középiskolában kezdődött, felhasználva a Bendzin című házilap, az Utazása világ körül című képregény-kísérlet, továbbá más írások történeteit, és az egyetemi évek végéig, 1978-ig bővült. Darkó első magnója a szüleitől örökölt híres magyar Mambó volt, majd SANYO-t használt. Nagyon invenciózus volt, mert ismerte a rossz magnóknak a technikai lehetőségeit. Nem a kapcsolószekrénnyel dolgozott, hanem kézzel, manuálisan érintette a szalagot a felvevő fejhez, menet közben. Mindent csak egy magnóval és egy mikrofonnal csinált.
A Macskarádió hangszalagját egy ORWO TYP 120/360 m Double Play, 5/482 szériajelzésű keletnémet termék tartalmazza. Dobozán „A MACSKARÁDIÓ különműsora” van feltüntetve. Az első sávon a Macskarádió I. maga a nappali történet fut, a második sávon pedig a szerkezetében lazább, utalásos, esti zenés műsorként megkomponált Macskarádió II. Darkó egy második szalagon a hangjátékhoz szükséges zajokat, zörejeket, például vonatkerék kattogást, állathangokat tárolta.
A Macskarádió nemcsak egy stúdió, hanem egy szellemi hely, ahol a szálak összefutnak, találkoznak, vagy elválnak, okkult hely, ahol a történetek bonyolítása és egymásba szervezése is folyik. Minden szereplő a Darkó hangján, a múlt század negyvenes éveinek magyar filmhangján, bon ton (illedelmes, nevelt) módján beszélnek. Ezek azonban megélt hangok, az előadó mindig csakis a megfelelő izgalmi állapotában szólalt meg a Macskarádió szentélyében. A hangfelvételeket szakaszosan készítette. Egy-egy részletnek, egy-egy szekvenciának a kidolgozása mentális. Egyed Péter szerint az, hogy ilyen hosszasan készítette – messzemenően nem egy nekifutásból –, a végtelenig elbonyolódott történeté tette. Legalább három olyan szint van, amelyet egyszeri, kétszeri, vagy háromszori lehallgatással is nehéz realizálni. A hangjáték metafizikája, meg a bonyolultsága miatt, nyilvánvalóan nem a széles nagyközönség szórakoztatására készült. A történés kontinuuma az üldözés. Nagyjából három csoportba tagolódnak a szereplők. Voltaképpen szándékok csatája folyik, amelyben a titkosszolgálati típusú megtévesztés a döntő. Elhitetés, hiszékenység kérdése, ki képes a valóságos valóságot rekonstruálni a virtuális hangterekben?
Kolozsváron és Marosvásárhelyen ismerték az általa konstruált világot, világokat. Darkó István, amikor elemében akart lenni, a barátai vagy az ismerősei között, akkor elővette a Macskarádiót és meghallgattatta velük. Hallgatták, híre ment, és a Macskarádió ismertsége elvileg és gyakorlatilag is túllépte a szűkebb baráti kört. Volt ennek egy misztikája. Nem szamizdatszerűen terjedt, mert volt egy eredeti szalag és erről másolat sohasem készült. Azonban az a tény, hogy ez a szalagot 10-20-50-100 ember és így tovább meghallgatta, félig nyilvános produkcióvá tette. Folyamatos létanalízis folyik a szalagon. Darkó világában van egy kis orvelli, a másvilág, az elmúlásnak, az el nem jöttnek a világa, amelyet élő ember nem tud tapasztalni. Létszemléletében ott volt a rendkívüli halálközelség is. Vigyázzunk, mert mi egy olyan világot élünk, amelyben benne van a másik is, még akkor is, ha nem akarunk tudomást venni róla!
Egyed Péter az értelmezéskor nem tudott eltekinteni attól, hogy a Macskarádió milyen tér-idő paraméterek között született. Ügy vélte, hogy a Macskarádiónak kell legyen egy olyan élményanyaga, ami nem tud függetlenül lenni, attól amit Darkó István megélt. Miért nem írt mást? Egyed szerint a Securitate, és az állampárti és egyéb szervek, nem az emberiség jóindulatú adminisztrátorai voltak, hanem azok, akik parancsokat teljesítettek és az a parancs nem arról szólt, hogy a civil társadalom javát kellene szolgálni. Ők – a kortársak – tulajdonképpen a sokoldalúan fejlett szocialista társadalom díszletei szerint lejátszottak valamit. Le kellett játszani, hogy a dolgok rendben legyenek, de mindenki tudta, hogy másról van szó, mint amit lejátszanak. A díszletekben nem a reális élet van, hanem a Semmi, de akkor hol volt a reális élet? Szerinte a reális élet ott volt, amit az intimitásban megéltek, és ami az intimitásban felbukkant, reális baráti viszonyok, szerelmi viszonyok stb. Volt a társadalomnak egy olyan élete, ami ezt fenntartotta, szemben azzal, ami ezt elakarta pusztítani. A hadseregben a tisztjeik elmondták, hogy rájuk a haza, mint értelmiségiekre, sem értelmiségi, sem katonai valójukban nem tart igényt. Ők az úgynevezett „cantitate neglijabilă” (elhanyagolható mennyiség) és megértették velük, hogy nem számítanak a szocialista jövő szempontjából.
