A provence-i magyar légiós veteránok a maga nemében páratlan, markáns csoport-identitást az adja, hogy tagjai cselekvő részesei voltak a hidegháború két ’legforróbb’, korszakos jelentőségű fegyveres konfliktusának. Azaz, 13-17 éves kamaszként valamennyien aktív részt vállaltak az 1956-os forradalmi harcokban, majd Nyugatra szökve pár év hányódás után légiósként az algériai háborúban is. Rajtuk kívül álló okokból végül mindkét világtörténelmi súlyú harcukat elvesztették. A békét viszont – maroknyi túlélőként – megnyerték. Így ma ők azok, akik világgá széledt, korán eltűnt vagy rég halott nemzedéktársaik helyett is felidézhetik a 20. század e nyomasztó próbatételeit.

Becslés szerint vagy 500-an lehettek e legifjabb – sőt, olykor fiatalkorú – rekruták a több mint 3000 magyar légiós sorában, akik 1956 után a francia trikolór és a Légió zöld-vörös zászlai alá Észak-Afrikában beálltak. Közülük kiterjedt levéltári és oral history kutatások nyomán 269-et sikerült névvel és személyi adatokkal azonosítani. Végül vagy két tucat Provence-ban és Korzikán talált túlélő veterán közül 9-en vállalták, hogy emlékeiket egy dokumentumfilm szereplőiként s egy dokumentumkönyv társszerzőiként a nagy nyilvánossággal is megosztják. (Lásd: Nóvé Béla: Patria nostra: ’56-os menekült kamaszok a Francia Idegenlégióban, Balassi Kiadó, 2016. – Dunatáj Alapítvány, 93’ 2016.)

Már az első interjúk, kérdőíves válaszok is elemi erővel igazolták, hogy e majd’ 60 év előtti 1956-os élményanyag milyen mélyen rögzült bennük és meghatározó maradt. Nem csoda, hisz e tizenéves fiúk vakmerő ’fegyvertényeikkel’ nem egyszer felnőtt társaikat is megszégyenítették. A 13 éves Spátay János (Angyalföld – Bouc-bel-Air) az egymástól elvágott pesti, budai felkelőcsoportok futáraként egy hónapon át futballabdába rejtett üzeneteket „cselezett át” a szovjet tankok – november 4-e után másként áttörhetetlen – hídzárlatán. A 14 éves Huber Béla (Sopron – Aubagne) elsőként dobott kézigránátot a soproni ÁVH-székházra, s miután a helyi nemzetőrség felnőtt tagjai, élükön az Erdészeti Főiskola diákjaival, Ausztriába távoztak, két kamasz társával még december 4-éig bujkált állig fegyverben a határszéli erdőkben, a harcok újrakezdésében bízva. A 16 éves Sorbán Gyula (Ferencváros – Toulon) már október 23-én este fegyvert fogott a Rádiónál, majd pár nap múlva a Kilián laktanya előtt egy szovjet tankgránát-szilánktól súlyosan megsebesült a lábán. Soós Sándor (Pesthidegkút – Septémes les Vallons), 17 éves oroszlányi vájártanonc golyószórósként a New York Palota hátsó kijáratát védte még november 4-e után egy hétig, majd a csoport utolsó ellenálló tagjaival fegyverrel menekült Nyugatra.

Ő volt az, aki ’56-os emlékeit vagy húsz oldalon a kutató kérésére külön is leírta (ebből kínál ízelítőt e válogatás), majd „harci élményeit” Marseille-ből haza látogatva Eörsi Lászlóval, az ’56-os fegyveres csoportok szakértőjével forgó kamera előtt a helyszínen is megvitatta. Kései tanúságtételét Eörsi annál becsesebb forrásnak találta, mivel, éppen a New York Palotát védő csoportról maradt fenn a legkevesebb személyes forrásanyag az 1956 utáni nyomozati és periratokban.