Nagy Gáspár egyik leghíresebb verse, a Csak nézem Olga Korbutot... az egyén és a tágabb közösség (a nemzet) életlehetőségeit, jelenét és lehetséges jövőjét mérlegeli, s egyúttal ars poeticaként is olvasható. Középpontjában a szabadság és a kötelesség problematikája áll. Az 1972-es müncheni olimpián világhírnévre szert tevő szovjet tornász, Olga Valentyinovna Korbut a versben a látszólagos szabadság metaforájaként jelenik meg. Könnyed, légies mozgása csak a szabadság pillanatnyi illúzióját nyújtja. Vonzó alakja többek között a neoavantgárd költészet allegóriájává válik, melyet a lírai én végső soron elutasít látványos, ám üres gesztusai miatt. Ehelyett abban látja feladatát, hogy mélyenszántó örök kérdésekre keresse a választ, és a klasszikus értékeket jelenítse meg. A költészetet nem a játékosságban látja megragadhatónak, inkább olyan tevékenységnek tartja, amelyet kellő alázattal és rendíthetetlen méltósággal, komolysággal kell művelni. Amint azt Vasy Géza irodalomtörténész megfigyelte, a költő itt mint Athleta Christi jelenik meg. Számára a szabadság nem más, mint azonosulás a költő örök feladatával: az „igazság” kimondása.
A költemény eredeti címe
Szaltószabadság volt, mely a sajtószabadságra rímelve a költemény politikai üzenetét erősítette. Amikor a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) 1975 decemberében elindította a
Mozgó Világ című folyóiratot, Nagy Gáspár versét az első számban szerették volna közölni, a cenzúra azonban a cím megváltoztatását követelte. Veress Miklós szerkesztő a költővel konzultálva ekkor emelte ki címként a költemény Korbutra utaló sorát.
Csak nézem Olga Korbutot...
úgy indultam el
semmiből a végtelenbe
mint akinek már
minden mindegy lenne
az ég falán a fűzfaárnyék
már a holdon álldogálnék
sorsom ríkatja a föld
az ég falán a sok levél
nem tud szállni énvelem
hogy röpüljek és kivel
ha föld alatt a végtelen
háromnegyedes tavaszi ködben
egy háromnegyedre felnőtt gyermek
szűkölve kihajtja a nagy versgallért
s a megrajzolhatatlan almakerek
asszonyhasfalon vetik a bukfenceket
lánydombocskák és fiúhegyek
de még előbb
éveink lugasáról odaítéljük
a legszebb rózsát a sohasem
síró vonatkeréknek és ím
begördül a nagy tavaszba
folyókanyarulatú kezünk-lábunk
hiánya de nincs bocsánat:
bokáig - mindörökre a Donban állunk
a háromnegyedes tavaszi ködben
sóhajt a XX. század
a háromnegyedes tavaszi porban
sóhajt a II. ezred
és én csak érzem:
valaki fél
e történelemben
a száj lett
kitermelt homokbánya
és aki bánta már nem él
por alatt és köd fölött
talán a mennyet szántja
és lőn baltavári nagy ünnep
midőn az Ős-Duna 1975-ben
visszafolyt vagy harminc évet
addig a leomolt partig
mikor még nem is éltem
a part fölött: álom halántéka
hold c. röpcédula és apám
lovai eldobják édes terhüket
a megszülhetetlen katonacsikókat
felzeng anyám egyetlen templomában
loretói litánia: minden gyötrelmet
kiold c. címtelen ige és lőn lőnek
ami következhet
ami következik
ami nem marad el
mammutcsont-átültetés
kardfogútigris-sírás
sorsbukfenc kisgyermekem
ölembe hullt jövőm leszel
öledbe hullt törvényt eszel
nagy áron és minden áron
szabad vagy és ha mégsem
gyorsan elő a nyelvtankönyvet
kételkedsz vagy kételkedel
csak nézem Olga Korbutot
SZALTÓSZABADSÁGot érzek
gyönyörű ez a lány mondom
ahogy tennék a tengerészek
vakító lábai alatt
már minden ott libeg
a csók a taps az éden
mi hiányzik még Istenem:
az a két tenyérnyi szőnyeg
csak nézem a tapskisiklást
csak hallgatom az ágyúcsöndet
de lassan felerősödik az éj
kisüt a hold kertek tövében
de valaki kivonja magát
két kart az ég felé emel
kivonja szívét az őrült kert
őrült szirmai alól
úgy indul el
úgy indultam el hogy most:
elhasznált kilométerek gyökérzetemben
szívemen pusztult sebességmutatók
múljék el tőlem a tenger
ha bemocskolva a patyolathajók
és a tenger zsámolyára
térdel a férfi
s bűneit senki
se érti a parton
mert akinek fülébe
szörnyűket valljon
lehúzza már a súly
csontjai zörgését is
beépíti a himnusz
kimetélt nyelve
korcsolyázik az égen
csak a harang a
félfordulatú kondér
üti a semmi megkínzott
postagalambjait -
európai fényűzést
röptet a hazából
egyetlen Mikes Kelemen
tintatóban fölgyűl
a kékség a szó
ha még eleven
galambtoll pihéz
s tonnányi harang
üt szíven
hiszen bemutathatnád te is
a költészet minden trükkjeit
az egynapos csodát
a konkrétvers és
szövegek sorát
átverhetnéd a
semmi szigonyát
a banális nagyhalon
soha nem kínálkozik
így az alkalom
de engem a tenger
érdekel ahogy mormol
s viszi a hajót
ahogy sínyli a szelet
s dúdol altatót
ahogy valahai földön
a partra loccsan
sót rak szívemre is:
szomjam sose oltsam
és súgja nekem szelíden
egészen halkan:
minden igaz költő-halánték
hatalmasoknak csupán csak játék
de a csönd is hatalmas katlan
de a zsámoly sohasem térdeletlen
Forrás: Nagy Gáspár. Halántékdob. Budapest: Magvető, 1978.