Szilágyi N. Sándor levele Constantin Olteanu-hoz (Román Kommunista Párt Központi Bizottsága), beadvány, 6. f., gépirat, iktatószámmal ellátott, 1988.  nov. 14. Domokos Géza hagyatéka. LIV. 3/43.

Az államszocialista időszak második felében működő nemzeti kisebbségi kiadó, a Kriterion kiadó létrejötte, működése és a nyolcvanas évek közepétől szisztematikus felszámolási kísérletek közti megmaradása több szempontból is a diktatúra időszakának egyedülálló és kivételes kulturális megvalósításának tekinthető, amely a minőségi könyvkiadás iránt igen elkötelezett csapattal dolgozott.  A Szilágyi N. Sándor, Kriterion szerkesztő által jegyzett beadvány azt mutatja meg, hogy a Kiadó egy konkrét cenzurális-tiltó rendeletet hogyan, milyen érvekkel és milyen stílusban próbált kivédeni. A körültekintő, tudományos és politikai szempontból érzékeny megközelítésnek, a felépített érvrendszernek nem ritkán fontos szerepe volt a tiltó rendeletekkel, cenzúrával való eredményes viaskodásban. A hivatalosan támogatott és tolerált diskurzus alapos ismerete és kombinálása, valamint a jó érvelőképesség gyakran a kiadó működésének kulcsfontosságú összetevőjének bizonyult.

Szilágyi N. Sándor párttagként, nyelvészként és a Kriterion szerkesztőjeként fordul Constatin Olteanu RKP KB titkárhoz, és állampolgári kötelességeként tünteti fel beadványának (észrevételének, románul „sesizare”l) megírását. Az ok: 1988 áprilisában érvénybe lépett utasítás, amely szerint tilos a nemzetiségek nyelvén használt helységnevek használata a nyomtatásban (és implicit módon olyan intézményekben, amelyek nyomtatott szöveget használnak forrásként, például a színház), helyettük a román megfelelőjüket kell beilleszteni a szövegbe, bármilyen nyelven is íródtak volna.

Szilágyi kifinomult románsággal megírt és remekül szerkesztett szövege pszicholingvisztikai, nyelvészeti, ugyanakkor politikai és ideológiai jellegű érveket is tartalmaz. Pszicholingvisztikai megközelítésben azt bizonygatja (számtalan történelmi, nemzetközi, de aktuális, helyi példával is alátámasztva), hogy a kevert nyelv (macaronic language) humoros vagy szatírikus potenciállal bír. Ugyanakkor finoman feloldozza a döntéshozókat a hibás döntés ódiuma alól azzal az érvvel, hogy a műviséget, a nevetségességet csak az anyanyelvi beszélők/olvasók érzékelhetik, azaz ebben az esetben a románok nem érzékelhetik a nemkívánatos felhangokat a magyar/szerb/német stb. szövegekben. Nyelvészeti szempontból a megkerülhetetlen stilisztikai és nyelvtani kihívásokat (pl. tulajdonnevek eltérő neme különböző nyelvekben) szemlélteti. Arra is részletesen kitér, hogy a kevert nyelv használatához kapcsolódó elkerülhetetlen és befolyásolhatatlan pszichológiai reakciók aláaknázhatják a propagandamunkát, mi több pontosan az ellenkező hatást érik el: a román nyelv tiszteletlen használatát, nevetségessé tételét, illetve keserűséget, frusztrációt. Az utóbbiakat Szilágyi azonban nem a valódi kontextusba helyezi, azaz nem a kisebbségi nyelvhasználat korlátozása kapcsán születő ellenérzésekkel magyarázza, hanem abban a vonatkozásban, hogy a rendelkezés csak a romániai településekre vonatkozik és a külföldiekre nem, ami kisebbrendűségi érzést kelthet a lakosságban. Végül megjegyzi, hogy ez a alsóbb szinten hozott, „alaposan nem átgondolt” utasítás ellentmond az Alkotmánynak, amely garantálja az anyanyelv használatának a jogát, tehát a tulajdonnevek használatát is, amelyek a nyelv szerves részét képezik.