A válaszúti kiállítás elsősorban a mezőségi magyar közösségek szellemi és tárgyi javait mutatja be. Ebben a térségben egészen a 20. század közepéig minden módosabb háznál általános volt a tisztaszoba, ami rendszerint a család tárgyi értékeinek, vasárnapi templombajáró ruháinak és a több éven át készített hozomány kiállító- és megőrző helye volt. Szegényebb családoknál elsősorban a jelentős ünnepek előtt, karácsonykor, húsvétkor és pünkösdkor díszítették fel a tisztaszobát és a kiállítás a tárgyakat elsősorban ebben az ünnepi környezetben mutatja be. Azonban a különböző szegrevaló kendők, falra akasztott dísztányérok és bokályok, vetett ágyak, asztalok, gondosan megmunkált székek, padok, padládák, ládák között a mindennapi tárgyak, konyhai edények, fonáshoz, szövéshez használt eszközök is helyet kapnak.
A néprajzi gyűjtemény keretében bemutatott földrajzi és kulturális tájegységek világából a Mezőségi tárgyi kultúrához igazodó válaszúti terem hagyományos lakáskultúrája az egyik legérdekesebb. A mezőségi falvakban még a második világháborút követő időszakban is kevesen végeztek beható, rendszeres néprajzi kutatásokat. Mivel ezt a tájat különböző ajkú, kultúrájú, felekezetű közösség lakja, a legtöbb kutató messze elkerülte ezt a területet. A mezőségi magyarság kultúrájának felfedezése viszonylag későn, csak a két világháború közötti korszakban indult meg. A néprajzkutató Palotay Gertrúd széki varrottasokról 1944-ben közölt tanulmánya (Palotay 1944) felkeltette Kodály Zoltán figyelmét is, aki vallotta, hogy ha ilyen csodálatosak a vidék varrottasai, akkor népzenéjük is hasonlóan gazdag lehet. Az ő ösztönzésére jutott el a zeneszerző és népzenekutató Lajtha László előbb Székre, majd Szépkenyerűszentmártonba. Szabó T. Attila rendszeres helynév- és nyelvészeti kutatásokat végzett, ugyanakkor 1944-ben az Erdélyi Múzeumi Közleményekben csakhamar megjelent egy tudósítása is Ismeretlen mezőségi hímzések címen. A kezdeti érdeklődés ellenére ez a terület csak az 1968-as eseményeket követően kibontakozott táncház-mozgalom hatására került újra a kutatók nézőterébe. A rendszerváltás előtt a néprajzkutató és muzeológus ifjabb Kós Károly inkább a tárgyi kultúrával foglalkozott, míg az 1980-as évektől kezdődően a néprajzkutató és egyetemi tanár Keszeg Vilmos végzett itt jelentős hiedelemkutatást.
A Mezőségen belül néprajzi szempontból külön karakterisztikus vidéket alkot nyolc falu: Válaszút, Bonchida, Kendilóna, Alsótök, Kolozsborsa, Fejérd, Telekfarka és Magyarmacskás. Ezeket a településeket képviseli a Válaszúti szoba. Ezekben a helységekben feketével rendszerint nem szőttek vagy hímeztek, a gyapjú szőttesek kivételével. Ugyanazt a motívumanyagot használták, mint a szomszédos falvakban, de a hímzéseknél a piros-kék színkombinációval találkozunk, ugyanakkor az áttört részt rendszerint szürkével emelték ki. Ez az eljárás a női ingek hímzésében is dominált. Itt általában a hosszúderekú viseletet használták, míg a szomszédos falvakban darázsderekú, kurtaderekú öltözet volt inkább jellemző. Széken kívül, minden faluban általános volt a tiszta fehér hímzés is. A gyapjú feldolgozása ezekben a falvakban napjainkig fennmaradt. Szőrlepedővel, szőrabrosszal és házilag szőtt felsőruhával ma is találkozunk bármelyik hagyományos falusi háztartásban. Mivel ezen a vidéken általában sok juhot tartottak, Feketelakon például még a zsákokat is gyapjúból szőtték. Az ott élő gazdáknak rendszerint sok juhuk volt, juhnyíráskor és aratáskor a máramarosi román asszonyok lejöttek ide gyapjút mosni. Ezt a munkát általában gyapjúval fizették. A szőttesek előállításában jellemző volt a borzas technika. A legelső darabot Válaszúton Hofer Tamás gyűjtötte, majd a budapesti Néprajzi Múzeumban helyezte el. Fél Edit szerint erről a szövési módról az első adatok a Kr. e. IV. századból származnak, így érthető, hogy szakmai berkekben a borzas párnavégek miért keltettek oly nagy feltűnést, hiszen a szakemberek nem is tudták addig, hogy magyarlakta vidéken is használják ezt a jellegzetes szövési technikát.
Ezeknek a falvaknak a tárgyi és a szellemi hagyományai sokkal gazdagabbak voltak, mint a szomszédos nemes falvaké, mert a jobbágylányok, akik az úri lányoknak varrtak, a megkedvelt motívumokat maguknak is elkészítették. A nemes falvak szintén az úri osztály kultúráját utánozták és követték. A mezőségi írásosnak nevezett textíliák az úri hímzésnek erőteljesebb paraszti megfogalmazásai. Válaszúton rendszerint csak pírossal hímeztek, míg a szomszédos falvakban általában feketével vagy pirossal, de gyakoribb volt a piros-kék színkombináció. A Válaszúti szobában reprezentált nyolc faluban általános volt a könyökbe varrott ing. Említésre méltóak a férfi női bőrmellények és ködmönök, melyek szabásukkal, hímzésükkel, díszítésükkel tűntek ki. Lábbeliként rendszerint csizmát hordtak, amit általában a kolozsvári piacon vásároltak és csak ünnepi viseletre használtak. Hétköznap, nyári időszakban legtöbbször mezítláb, télen pedig bocskorban jártak.
A festett hozományos ládákat is a kolozsvári piacon szerezték be a mezőségi emberek. Ezeket rendszerint kolozsvári mesteremberek készítették. A kiállított kerámiák főleg a 19. századi nagy fazekas központok termékei. Az enteriőrben tordai, besztercei és dézsi bokályok, tányérok láthatók a falon. Azokat rendszerint vásárban szerezték be vagy vándorló fazekasok árulták csereárúként gabonáért. Az 1900-as évek elején szűntek meg a falusi fazekasműhelyek Válaszúton és Széken. A legutolsó Magyarköblösön körülbelül egy évtizede szűnt meg, amikor az utolsó fazekas is meghalt. A válaszúti szoba egy már majdnem letűnt kor, a paraszti társadalom működésének részleteit ismerteti meg. A mai napig a mindennapi élet szerves részét képezi a nagyszülőktől átörökölt, és a térség lakóira áthagyományozott kultúra, tapasztalatok és értékek felbecsülhetetlen tárháza, melyeket az itteniek csak akkor tudnak érdemben használni, ha tudják, mikor, mit, miért és hogyan kell cselekedni ahhoz, hogy felelősségteljesen éljenek abban a közösségben és társadalomban, amelybe beleszülettek.