Az emigráns magyar diákmozgalom első nyilvános dokumentuma: egy, az otthon maradt diáktársakhoz címzett négy rövid bekezdésnyi üzenet. Az egység és összetartozás hangsúlyos gesztusa volt ez, s egyben fogadalomtétel, erkölcsi-politikai credo is, hogy a Nyugatra menekült több ezer magyar diák, ha mégoly távol került is hazájától, hű marad a forradalom eszméihez s a szabad Magyarország közös célkitűzéséhez.
Alig fél év telt el az előző, véres ősz utáni 200 ezres magyar exodus óta, amellyel 7-8 ezer egyetemi és főiskolás diák menekült Nyugatra. (A hivatalos statisztika szerint itthon mintegy 29 ezren maradtak, ami drámaian jelzi, hogy az ország felsőoktatási hallgatósága duplán is „megtizedelődött”: minden negyedik, ötödik diákját elvesztve!) Az emigráns fiatalok itthoni kötődései ekkor még frissek, elevenek, ahogy a forradalom felemelő, majd lesújtó, közös élményvilága is az. A hontalanság, az otthon, a család, a barátok – bajtársak – és a haza együttes elvesztésének traumáját egyelőre csak a hűség s a patrióta küldetéstudat enyhítheti, amelynek öntudatos pátosza új közösséggé formálja a Nyugatra menekült diákságot a világban szétszóródva is. Ennek ünnepélyes pillanatában született, majd hangzott el 1957 pünkösd vasárnapján Vaduzban a Lichtensteini Nagyhercegség kancellária-termében az alábbi nyilatkozat, melynek két legerősebb mondata a második bekezdés elején és végén áll: „Nem képviselni, csak szolgálni akarunk Titeket és Hazánkat.” És: „Tudjuk, hogy szabad lehetőségeink megsokszorozzák kötelességeinket.”
Az alakuló kongresszus nyitó beszédét a Szövetség ideiglenes elnöke, Jankó Béla a harcokban elesett, kivégzett diáktársak emlékének felidézésével kezdte, akiknek példája a túlélőket kétszeresen is helytállásra kötelezi. ( Nehéz „emlékezni Rátok, akik ott feküsztök ötvenegyen a Klinika kertjében. Arcotokat már nem tudnám felismerni, neveiteket sem tudom. Ötvenegy diák, akik közül egy sem volt több 24 évesnél” – Magyar Diák, 1957. június 2. kongresszusi különszám) Ám ez a gyász-motívum csupán egy fél mondatnyi fogadalomként tér vissza a Nyílt levél végén: „…nem felejtjük el elesett és kivégzett bajtársainkat”, mivel a veszteség hangsúlyozása, az áldozatkultusz és lamentálás helyett az otthoni társaknak szóló üzenet célja inkább a feltétlen hűség jelzése s az érzelmi-eszmei közösség megerősítése volt.
Nyílt levél otthon maradt diáktársainkhoz
Magyar diáktársaink!
Mi, hazánkat elhagyni kényszerült magyar egyetemi hallgatók, egységes szövetségbe tömörültünk, amely a világ 14 országában élő, több ezer egyetemistát fog össze. A világszövetség alakuló kongresszusáról első szavunkkal Hozzátok fordulunk.
Nem képviselni, csak szolgálni akarunk Titeket és Hazánkat. Tisztában vagyunk azzal, hogy otthon vihar van, és mi az eresz alatt állunk. A miénk csak a második szó. Tudjuk, hogy szabad lehetőségeink megsokszorozzák kötelességeinket.
Ígérjük, hogy minden tudásunkkal, tehetségünkkel és munkánkkal az eljövendő szabad Magyarországért dolgozunk. Minden körülmények között hűek maradunk ahhoz a szellemhez, melyet a magyar ifjúság, az egész magyar nép [1956] október[é]ben kifejezésre juttatott, és ettől minket semmi el nem téríthet.
Hangot akarunk adni a Ti néma igazságotoknak, és nem felejtjük el elesett és kivégzett bajtársainkat. Bármilyen messze kerültünk egymástól, lélekben nem szakadunk el soha.”
Vaduz, Lichtenstein, 1957. június 1-én,
az SzMESz Alapító Kongresszusa
