A hazai zeneesztétikai gondolkodás történetében az 1960-as években változások játszódtak le. Olyan kutatói szempontok jelentek meg, amelyek szerint a zenét ne csak leegyszerűsítő sémák alapján értelmezzék, hanem a befogadás, az egyéni és a közösségi dimenzió, a történeti múlt megértésének irányából közelítsenek felé.
Ezen belül is 1962 és 1966 egy-egy szimbolikus dátumnak tekinthető. 1962-ben jelent meg A valóság zenei képe címmel Ujfalussy József kandidátusi disszertációja, amelyben a szerző, a zenét közlő közeg szerkezetét és sajátosságát vizsgálta.
1966-ban publikálta Maróthy János a Zene és polgár, zene és proletár című akadémiai doktori értekezését, amelyben a 20. századi zene különböző típusainak kidolgozását végezte el. Vizsgálta a polgári világkép és polgári zene kapcsolatát, a dal és a polgári zene formáinak viszonyát, a polgárság és realizmus összefüggéseit. Kitért a polgári zene történeti alaptípusaira, történelmi meghatározottságára és természetére. Maróthy könyvében külön részt szentelt a népzene és tömegzene viszonyának vizsgálatára, nagy hangsúlyt fektetett a munkás népzene kérdésére, a szocialista realizmus és a munkás népzene kapcsolatára. E témák kidolgozását segítették korábbi, a munkásság zenei életével kapcsolatos kutatásai. A kötetben szó esik a jazz műfajáról is, ami azért érdekes, mert az 1950-es években Maróthy a jazz ellenzői között tartható számon. A Zene és polgár, zene és proletár című könyvében már a jazz társadalmi gyökerei foglalkoztatják, a műfaj népzenével való kapcsolata valamint annak munkásmozgalmi háttere.