A "Noé bárkája" Lajtha László (1892-1963) zeneszerző, népzenekutató 1951-től működő kutatócsoportja. Lajtha Bartók Béla és Kodály Zoltán mellett kiemelkedő szerepet vállalt a népdalgyűjtésekben, emellett meghatározó zenepedagógiai és kultúrdiplomáciai tevékenységet is folytatott. 1947-48 között Londonban élt és dolgozott. Hazatérése után nem volt hajlandó aláírni a Mindszenty József hercegprímás, érsek elleni vádakat, így minden állásából elbocsátották. Itthon nyíltan vállalta a rendszerrel szembeni ellenállását és nyugati kapcsolatai miatt  is gyanús elemnek számított. 1951-ben emigráló útlevelet kért, amelyet nem adott meg neki az akkori kulturális vezetés és nem engedték, hogy emigráljon. Ugyanebben az évben Kossuth-díjat kapott. Felajánlották neki – tekintettel külföldi hírnevére – hogy azzal foglalkozhat itthon, amivel akar, így alakult meg a Lajtha-csoport. A csoportot “Noé bárkájának” is nevezték, mert Lajtha olyan embereket vett maga mellé, akiket a kommunista rendszer üldözött, így máshol nem kaphattak állást. Közéjük tartozott Erdélyi Zsuzsanna, az archaikus népi imák gyűjtője, Rajeczky Benjamin ciszterci szerzetes, zenetörténész, Tóth Margit népzenekutató (apáca), aki később Lajtha halála után az Etnológiai Archívum népzenei gyűjteményének vezetője lett. A Lajtha-csoport munkája gyűjtésből, feldolgozásból és kiadásból állt. 1951-től, Lajtha haláláig, 1963-ig működött az ismertetett formájában, de tagjai még Lajtha halála után is folytatták a közös munkát a Néprajzi Múzeumon belül. Munkásságuk a múzeum népzenei gyűjteményének legtermékenyebb időszaka volt. Lajtha László az egész országra kiterjedő népzenei gyűjtést akart végezni, de halála miatt ezt csak Sopron és Vas megyékben valósíthatta meg. Főként egyházi népénekeket és hangszeres zenét gyűjtöttek. A Népművelési Minisztérium támogatta a kutatócsoport munkáját. A csoport a Néprajzi Múezumban dolgozott, de nem tartozott az intézményhez, ezért tudott attól független maradni.