A Bokor-bázisközösség Bulányi György piarista szerzetes kezdeményezésére jött létre a hivatalos egyház mellett a vallásgyakorlás alternatív, kisközösségi formában történő folytatása céljából. A Kádár-korszakban a kommunista hatalommal kiegyező magyar püspöki kar nem támogatta híveit a krisztusi elvek szerinti életben, mivel az sok ponton ütközött a fennálló uralmi rendszer szabályaival.
A Magyar Dolgozók Pártja 1948-as hatalomra jutása után támadást indított az egyházak ellen, a vallási életet az Állami Egyházügyi Hivatal ellenőrizte és irányította. A lojális egyházfők kiegyezése nyomán az egyházi tevékenységek csak a szertartásokra korlátozódtak (istentisztelet, temetés, keresztelés). Az egyház társadalmi aktivitásának megszűnése miatt a hívők egy része olyan alternatív formákat, közösségeket keresett, ahol hiteles személyek vezetésével gyakorolhatta vallását. Ebben a kontextusban egyes papok, szerzetesek és világiak vállalták az egyházi funkciók titokban való ellátását. A kereszténynevelését tulajdonképpen illegálisan működő kiscsoportokba, báziscsoportokba mentették át. E közösségek új vallási modellt hívtak életre. Magyarországon az egyház nem állt ki a bázisközösségek mellett, amelyek e védelem nélkül nemcsak a pártállam, de saját egyházi vezetőik előtt is titokban működhettek. Magánlakásokban, plébániákon, szervezett táborokban folytatták az állam szemében illegálisnak minősülő tevékenységüket, kereszténységüket társadalmi cselekedeteikben is megélték, vállalva a büntetést is, így például a katonai szolgálatmegtagadásért járó szabadságvesztést.
A Bokor-mozgalom születése 1945 márciusára tehető, Bulányi György piarista szerzetes többedmagával Debrecen környékét járva javarészt munkásfiatalok, diákok mozgósításával látott hozzá a kisközösségek szervezéséhez azzal a céllal, hogy a szovjetek által megszállt területeken ilyen formában maradjon meg a hitélet. Úgy tűnik, a kisközösségi mozgalom önálló identitásra 1948-tól lelt igazán, párhuzamosan azzal, ahogy a megalakult egypárti diktatúrának a hivatalos egyház elleni támadása is felgyorsult. A csoportok 1948 őszétől az ország több pontján is megjelentek.
A fejlődést azonban megakasztotta, hogy Bulányit 1952-ben „a népi demokrácia megdöntésére irányuló szervezkedés vezetésének” vádjával tíz társával együtt elítélték. Az úgynevezett Bulányi-perben a kisközösségi tevékenység miatt szabták ki a büntetéseket, 1956-ban ugyanezért újabb tagokat börtönöztek be. Bulányi 1960-ban amnesztiával szabadult, a papi pályára azonban nem térhetett vissza, 1970-ig szállítómunkásként dolgozott. Kiszabadulása után hét évvel, 1967-ben látott hozzá a közösségek újraszervezéséhez.
A magyar egyházfők és a Vatikán kiegyezése a kádári Magyarországgal Bulányit elkeserítette és az evangéliumi szövegek elmélyült tanulmányozása felé fordította a figyelmét. Arra kereste a választ, milyennek is kellene lennie a földön Jézus egyházának. Keressétek az Isten Országát (KIO, 1968-1970) címmel foglalta össze gondolatait, a munka egyben a Bokor-tagok cselekedeti mögötti elméleti hátteret is megteremtette. A szerző ebben foglalta össze az újszövetségi evangéliumok alapján követendőnek tartott eszményeket: az adás, az erőszakmentesség és a szolgálat értékeit. A Bokor teológiájának középpontjában a jézusi szeretet áll, amelyről úgy vélik, szertartásokkal nem helyettesíthető, mert gyakorlati, társadalmi tetteket követel meg az embertől: az adást, a szolgálatot, az erőszakmentességet. Utóbbi a Bokor legszélesebb körben ismert elve, melyet a katonai szolgálatot megtagadók perei, börtönbüntetései tettek ismertté. A Bokor-elvek szerint az alternatív társadalom, a szeretet társadalmának építése az alapsejtekben, a házasságban, családban, a kisközösségekben és azok hálózatában zajlik.
A közösségek száma egyre növekedett, lassan mintegy 1500 főből álló hálózat jött létre. A szervezeti felépítés azt a példát követte, ahogy Jézus a tanítványokat maga köré gyűjtötte. 10-15 fős, önállóan tevékenykedő közösségenként nőtt a mozgalom, a tagok újabb közösségeket szerveztek maguk köré. E kislétszámú csoportok személyes ismeretségen keresztül formálódtak, a szervezet decentralizáltan épült fel, vezetők és vezetettek között egyenlőség állt fenn, a csoportok nyitottak voltak a kívülről érkezők felé is. A közösségek ágakba szerveződtek és ágvezetőt választottak, akik az információt áramoltatták a hálózat csoportjai, tagjai között. A vezető a laikusok közül is kikerülhetett. A nyomás ellenére a tevékenységi körök megszilárdultak, nőtt a rendszeresség, hetente, havonta közösségi találkozókat tartottak, évente nyári táborokat, lelkigyakorlatokat szerveztek. Ezeken 1989-re országszerte már kétezren vettek részt. A Bokorra a többi kisközösségi mozgalomhoz képest erős írásbeliség jellemző, 1971-től intenzív szamizdat-tevékenységet folytatott.
A Bokor-tagok a rendszer képviselőivel azáltal kerültek szembe, hogy kereszténységüket igyekeztek megélni. A Bokor államhatalommal szembeni ellenzéki magatartása – ahogyan Zsumbera Árpád tanulmányában kifejti – abban az értelemben nem tekinthető valósnak, mivel – amint azt maguk is hangsúlyozták – nem volt szándékuk szemben állni senkivel és nem valami ellen léptek fel, hanem valamiért. A közösség nem politikai, ideológiai, hanem erkölcsi alapon működött, mégsem fért be a Kádár-korszakbeli korlátozott és ellenőrzött pluralitásába.
1961-ben 120 papot, apácát és civilt tartóztattak le a kisközösségi tevékenység miatt, a magyar katolikus püspöki kar körlevélben ítélte el a bebörtönzötteket. Az állam a Helsinki Egyezmény 1975-ös aláírása után nem léphetett fel nyíltan a vallási csoportok ellen. A hatvanas évek végétől a korábban lefolytatott koncepciós perekhez hasonló retorziókra már nem is volt szükség. A módszerek finomodtak, sokszor a papok közvetítették a híveknek a párt akaratát.
A bázisközösségek az állam és egyház részben megvalósult békés egymás mellett élését veszélyeztették, olyan hiányosságokra mutattak rá, amely mindkét felet rosszul érintette. Emellett a Bokor intenzíven fordult a fiatalok felé, akárcsak a kommunista párt, amely a vallástól igyekezett megóvni a fiatalságot, mindeközben a hivatásos egyház magára hagyta őket. A Bokor tagjai több pontját is megsértették a fennálló állami törvényeknek, ugyanakkor az egyházi előírásokat is. Tiltott pasztorációs tevékenységet folytattak, megsértették a gyülekezési jogot, a katonai szolgálat megtagadása pedig a honvédelmi törvénybe ütközött.
A KIO egy része az erő nem alkalmazásának elmélete, ami a honvédelmi kötelezettség megtagadásának alapját képezte. A Bokor hadseregellenes magatartása mögött összetett indíték áll: e magatartás kifejezte számukra a mindenekfelett álló állam, a háborúzás, az erőszak, a militáns értékek, életforma, a parancsuralmi, hierarchizált szervezet elutasítását.
A katonai szolgálatmegtagadók az állam egyik főhatalmi jogosultságát kérdőjelezték meg. A Magyar Népköztársaság a haza védelmének állampolgári kötelezettségét alkotmányában deklarálta. 1979-ben tartóztatták le az első szolgálatmegtagadó Bokor-tagot. A közösség soraiból összesen 31 katonai szolgálatmegtagadó került ki, akik közül – Csapody Tamás részletes statisztikai kimutatása szerint – 26-an jutottak büntetésvégrehajtó intézetbe, ahol egy személy 1979 és 1989 között átlagosan 20 hónapot töltött el. A Bokor szolgálatmegtagadói 1988 őszén tiltakozó demonstrációt szerveztek Budapesten, a parlament elnökének átnyújtott petíciójukban az alternatív szolgálat bevezetését kérték. Az erről szóló döntés végül 1989 márciusában hozta meg az Országgyűlés. A Bokor a politikai szabadságjogok kivívásáért folytatott törekvésekbe is bekapcsolódott, az 1980-as évek elejétől a demokratikus ellenzék tagjaival kereste a párbeszéd lehetőségét.
Mindeközben a titkosrendőrség adatokat gyűjtött, megfigyelt, nyíltan fényképezték, igazoltatták a találkozóra érkezett tagokat. A laikusokat munkahelyi diszkriminációval, az egyháziakat az Egyházügyi Hivatalon keresztül próbáltak jobb belátásra bírni, akár állása megszüntetésével, papi tevékenysége felfüggesztésével, áthelyezésével megfenyegetve az illetőt. A rendőrség és a hivatásos egyházi vezetés több alkalommal elkobozta a Bokor kiadványait, bizonyos esetekben rendőrségi eljárást is indítottak „sajtótörvénybe ütköző cselekedet” címén.
A magyar katolikus egyház 1982-ben elítélte személy szerint Bulányit is. Teológiai tanítása miatt megvonták tőle a nyilvános misézés és szentség-kiszolgáltatás jogát. Ügyét a Vatikán elé terjesztették. A Hittani Kongregáció hosszadalmas polémia után csak a rendszerváltás után 8 évvel, 1997-ben rehabilitálta Bulányit.
A Bokor máig létező, aktív közösség. A rendszerváltás után a Bokor-tagok közül többen a mozgalomban elsajátított szemléletmódot civil alapítványok, körök megalapításába fektették (Harmadik Világ Alapítvány, Bocs Alapítvány, Alba Kör, stb.).
