A Magyar Nemzeti Galéria három munkatársa által rendezett, tanulmányokkal és interjúkkal tűzdelt, vastag katalógus kíséretében bemutatott nagyszabású tárlat azt a feladatot tűzte maga elé, hogy kizárólag művészettörténeti szempontok alapján, átfogó jelleggel, retrospektíve bemutassa mindazokat a progresszív (modernista, avantgardista) irányzatokat, melyek a szóban forgó (szélesen értelmezett) évtized hivatalos kiállításain nem nagyon jelenhettek meg.
A kiállításon ikonográfiai-tematikus és stílustendenciák szerinti elrendezésben került bemutatásra a hatvanas évek művészetének az a része, ami az alcímben említett új törekvésekhez, vagy a Beke László katalógus-tanulmányában tematizált “rejtett dimenziókhoz” tartozónak éreztek a rendezők. Rejtett dimenziók alatt nemcsak az avantgardista törekvéseket értettek a kurátorok, az olyan különutas, ám jelentősnek ítélt modernista szerzők művei is helyet kaptak, mint például Kondor Béla vagy Vígh Tamás.
A stílustendenciák szerint való bemutatásmód a kritikusok szerint helyenként meglepő, máshol esetlegesebbnek érzett együttállásokat tett láthatóvá az avantgardizmushoz való viszonyulásban is differenciált, több generáció produkcióit egymás mellé rendelő anyag, ugyanakkor az egyes szerzőktől beválogatott művek nemcsak önértéken, hanem más művekkel való együttállásuk okán is bekerülhettek, némely teljesítményeket emiatt kissé háttérbe szorítva, míg másokat esetleg érdemeik felett reprezentálva.
A műveket elsősorban (mintegy hetven százalékban) a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményéből válogatták, ami miatt egyes kritikusok szerint nem minden esetben “hozhatta” a “legjobb formáját” az összes résztvevő. Emiatt ugyanakkor az is elmondható, hogy nemcsak a művészeket és műveiket, de a korábban sokszor kritizált Magyar Nemzeti Galériát, annak gyűjtéspolitikáját is legitimálta a kiállítás. Noha a művek nem születésük időszakában kerültek a gyűjteménybe, ezúton manifesztálódott az is, hogy időközben sokat tettek a korábbi hiány-helyek kitöltéséért.
A nagyszabású tárlat egyik kritikusa szerint a válogatás legnagyobb érdeme az volt, hogy demonstrálta: a magyar művészet eddig félárnyékban tartott „rejtett dimenziói” a nyilvánosság fókuszában is megállják a helyüket. Ugyanakkor nagyobb kihívásnak érezte volna, ha nemcsak a kor háttérbe szorított tendenciái, de annak hivatalos reprezentációjához kapcsolódó alkotók művei is megjelenhettek volna, az összehasonlíthatóság révén lehetővé téve a korszak egészének tisztán művészettörténeti szempontok alapján történő tetemrehívását.
