A Tiszatáj folyóirat 1947-ben indult Szegeden, elsősorban a szegedi irodalmi hagyományok feltárásához járult hozzá. A Tiszatáj már indulásakor is az egyetemes magyar irodalom értékrendjében gondolkodott, de az 50-es 60-as évek szűk mozgásterű irodalompolitikai légkörében ezt még nem lehetett megvalósítani. 1975-1986 között gyakran érték bírálatok a lapot, melynek hasábjain rendszeresen megjelentek a lapban az államszocializmus idején tabunak számító témák, például a határon túli magyarságról, vagy a magyar társadalom halmozódó feszültségeiről. Megfogalmazódott az írásokban mindaz, ami annak a kornak az emberét, a közérzetet jellemezte.
A hatalom türelmének poharában az utolsó csepp Nagy Gáspár, A fiú naplójából című verse volt, mely az 1956-os forradalom 30. évfordulójára íródott 1986-ban. Az 1986. júniusi szám 8-10. lapján Nagy Gáspárnak négy verse jelent meg: Februárius, Kérdések Kérdése, Félelmen túli… és A fiú naplójából.
„Senki nem számított arra, hogy 1986-ban ez még megtörténhet. Ez a kacsintgatós diktatúra néha pofozkodott ugyan, de lapokat már nem tiltott be a nyolcvanas évek közepén. […] Jó példája ez az 1986-ban jó félévig tartó folyamat annak is, hogy az irodalom és a folyóiratok milyen szerepet vállaltak a rendszerváltás előkészítésében” – nyilatkozta Olasz Sándor 2006-os rádióinterjújában.
A folyóirat féléves betiltását Kádár János kezdeményezte, mivel valaki felhívta a figyelmét a költeményre és elhitette vele, hogy őt jelképezi a versben szereplő „júdásfa”. A “júdásfa” nem a múltra utal, hanem a nyolcvanas évek közállapotait jelölő kollektív szimbólum, amely a konszolidáció morális válságát állítja pellengérre. Az MSZMP KB Titkársága 1986 június 23-án döntött a folyóirat fél éves szüneteltetéséről és a szerkesztőség tagjainak pártfegyelmi elé állításáról. Erről értesülvén a szerkesztők előbb azt gondolták, a júliusi számba készülő Pozsgay Imre-interjú kavarta fel az állóvízet, amely a hazai színházi életről szólt és keményen bírálta az akkori kultúrpolitikai gyakorlatot. 1986. július 4-én, délután 2 órára beidézték a szerkesztőség tagjait a Csongrád megyei pártbizottságra, ahol közölték a megjelentekkel a megyei párt végrehajtó bizottságának aznap délelőtt meghozott határozatát: különféle közléspolitikai hibákra hivatkozva a szerkesztőség működését felfüggesztik, a lap megjelenését szüneteltetik és pártvizsgálatot rendelnek el a szerkesztőség ellen. Sorozatos közléspolitikai hibának három esetet neveztek meg: az 1981-es “lengyel számot”, az 1982-es Lancranjan-ügyet és az 1986- Nagy Gáspár-verset. A szerkesztők ezt követően a szerkesztőségbe bemehettek, de ott érdemi munkát nem végezhettek , később le is pecsételték a szerkesztőség bejáratát. A felfüggesztés után a szerkesztőség tagjait egyenként berendelték “elbeszélgetésre”, de a beidézettek egyike sem határolta el magát a szerkesztőség eddigi munkájától és vállalták a szolidaritást társaikkal. Bár ezek az események helyi szinten zajlotttak le, a Tiszatáj jelentősége országos üggyé vált, melyről a nyilvánosságot 1986 augusztus 9-én értesítették a Magyar Nemzetben, interjú formájában.
A hatalom Tiszatáj elleni támadása hamarosan a magyar irodalom elleni támadássá szélesedett. Kádár János a Politikai Bizottság 1986 szeptember 9-i ülésén foglalkozott a Tiszatáj-üggyel, ahol a szegedi folyóirattal szolidaritást vállaló Írószövetséget is támadta.
Vörös Lászlót elmozdították főszerkesztői pozíciójából, a vers közléséért felelős két szerkesztő, Annus József és Olasz Sándor ellen pártfegyelmi eljárás indult, melynek végén, 1986. október 15-én a Csongrád Megyei Lapkiadó Vállalat vezetősége közölte velük, hogy november 1-jétől nem tartanak igényt a munkájukra, de felmondó levelet nem adtak a kezükbe. Ezt követően Annus József a szegedi Móra Ferenc Múzeumban gyűjteménykezelőként, Olasz Sándor a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola Magyar Irodalom Tanszékére került, ahol korábban óraadóként dolgozott.
1987-től új szerkesztőbizottsággal indult újra a lap, melyet a régi szerkesztőgárda visszaállításáig a magyar irodalom számos szerzője bojkottált. Irodalmi lapok betiltására a korszakban máskor is sor került, de a Tiszatáj 1986-os betiltása volt az egyik legszélsőségesebb esete a hatalom kulturális életbe való beavatkozásának.
A magyar irodalom reagálása a Tiszatáj betiltására
A nyaralási szezon ellenére a folyóirat felfüggesztésének híre gyorsan terjedt, 1986. július 23-án a Nemzetközi P. E. N Klub “A kifejezés szabadsága” című körlevelében tiltakozott, szeptember 8-án pedig az Írószövetség rendkívüli választmányi ülésén a 62 tagból megjelent 40 fő mindegyike kiállt a Tiszatáj mellett. Mivel az Írószövetség ezen és soron következő lépései sem jártak eredménnyel, november 12-én 114 író, művész és más értelmiségi fordult az MSZMP Központi Bizottságához és a Minisztertanácshoz., de választ ezúttal sem kaptak. „Asszem utoljára történt meg, hogy egy nyilatkozatot aláír mondjuk Csoóri Sándor is, meg Konrád György is. Aláír Csurka István is, meg Mészöly Miklós is.” – mondta Olasz Sándor 2006-os rádióinterjújában.
A folyóirat új szerkesztősége ellen bojkottot hirdettek a Tiszatáj eddigi szerzői és szolidaritásuk kifejezéseképpen számos levelet küldtek a leváltott szerkesztőknek. 1987 elejére megszűnt ügy lenni a sajtóban a Tiszatáj, 1987 márciusában pedig megjelent az új szerkesztőség gondozásában az első szám. A meghurcolt szerkesztők két évvel később, 1989 politikai változásai következtében kerültek újra vissza a szerkesztőségbe. 1989. júliustól a szerkesztőség elnöke Vörös László, a főszerkesztő Annus József és a főszerkesztő-helyettes Olasz Sándor lett. 1996 júliusától 2011-ig Olasz Sándor volt a folyóirat főszerkesztője, a szerkesztőség elnöke 2005-ben bekövetkezett haláláig Vörös László maradt.
