Az 1984 májusában Budapesten bejegyzett Soros Alapítvány a New York-i tőzsdebefektető Soros György első közhasznú magánintézménye volt az egykori kommunista táborban, évekkel megelőzve a hasonló pekingi, moszkvai és varsói irodák megnyitását, majd utóbb a közép-kelet-európai térségben az 1990-es években létrehozott kiterjedt alapítványi hálózatát. Nyilvános működése 23 éve alatt az Alapítvány mintegy 150 millió dollár értékű pénz- és eszközadományt juttatott Magyarországnak, hazai és külföldi ösztöndíjak ezreit kínálva írók, művészek, kutatók, tanárok és diákok számára, számos jelentős kulturális, oktatási, szociális és egészségügyi programot valósított meg, és egész működése alatt a magyarországi civil szervezetek legfőbb támogatója volt. Merészen új, tabutörő kezdeményezéseivel 1990 előtt és után az állami irányítású kultúra, oktatás mind kommunista, mind nacionalista védelmezőinek heves ellenállását váltotta ki, miközben hívei és támogatottjai legfőbb küldetését éppen a kulturális ellenállás szellemének és értékeinek hatékony fenntartásában látták. A rendszerváltás után a budapesti iroda, az MTA-tól különválva, Magyar Soros Alapítvány néven további 17 éven át önállóan működött a New York-i Soros Foundation bőkezű adományaiból, egy sor új szakmai és politikai kihívásnak próbálván megfelelni.
A baljós 1984-as évben – amikor az orwelli antiutópia időszerűségét mi sem mutatta inkább, mint hogy a 36 éve írt regény még ekkor is cenzori listavezető volt a kommunista féltekén – már-már vakmerően képtelen ötletnek tűnt, hogy egy New York-i tőzsdemilliomos magánalapítványt hozzon létre a szovjet tömb egyik csatlósállamában azzal a szándékkal, hogy a „nyílt társadalom” kibontakozását elősegítse, minden módon felkarolva az államszocialista rendszer gyámsága alól szabadulni vágyó független civil kezdeményezéseket. Nem kétséges: kezdettől merész kihívás volt ez, annak próbája, hogy a sokak által nyomasztó köznapi valóságként megélt orwelli vízió átfordítható-e vajon egy biztatóbb jövőképre, új reményekre jogosítva az egymással még ez időben is bőszen hidegháborúzó „Óceánia” és „Eurázsia” lakóit.
Az 1984 májusában a Budapesten bejegyzett Soros Alapítvány Soros György első közhasznú magánintézménye volt az egykori kommunista táborban, évekkel megelőzve a hasonló pekingi, moszkvai és varsói irodák megnyitását az 1980-as évek végén, vagy a közép-kelet-európai régióban a rendszerváltás után gründolt kiterjedt alapítványi hálózatát. Ami azt illeti, a Gorbacsov előtti évtizedekben Magyarországon is ez volt az egyetlen engedélyezett alapítvány, igaz, nagyobb részt formálisan utóbb csak a Magyar Tudományos Akadémia és a New York-i Open Society Foundation közös intézményeként sikerült legalizálni 9 hónapos, hosszas háttér-egyeztetések után. Ám e hatalmi presztízs-érdek diktálta „kényszerházasság” nem gátolta az Alapítvány jobbára független kuratóriumát és szerény, ám annál lelkesebb operatív stábját, hogy e kezdetben főként kulturális és tudományos érdekű, rendhagyó mecenatúrát alig pár év alatt átütő sikerre vigyék a késő-kádári rendszer megannyi tabuját és monopóliumát mind újabb programokkal, pályázatokkal megtörve, hazai és nyugati ösztöndíjak ezreit kínálva írók, művészek, kutatók és diákok számára. A rendszerváltás után a budapesti iroda, az MTA-tól különválva Magyar Soros Alapítvány néven önállóan működött további 17 éven át a New York-i Soros Foundation bőkezű adományaiból, egy sor újabb szakmai és politikai kihívásra próbálván megoldást találni.
Szerteágazó tevékenységi köréből négy fő profil érdemel külön is figyelmet. Ezek: 1) a civil szervezetek, 2) a szellemi és technikai innováció, 3) a kulturális értékőrzés támogatásai valamint 4) az Alapítvány közéleti, politikai szerepvállalása.
A civil társadalom intézményi prototípusa. Az első és legfontosabb talán az általa kínált minta: a közcélú magánalapítvány rehabilitálása, annak sok évtizedes politikai száműzetése után. Precedens értékű, valódi fegyvertény volt ez egykor – nemcsak nálunk, hanem kis túlzással: szerte a „kommunista féltekén”, hiszen a magyar példa sikere pár év múlva a lengyel, kínai, szovjet és más Soros-alapítványok indulásához is fontos referenciaként szolgált. Mindennek jelentőségét csak az 1980-as évek elejének nyomasztó távlattalansága felől érthetjük meg. Az „örökhétfő” korából, a válság és változhatatlanság kényszerűen prolongált világából, melyben váratlanul egy új, kezdeményező, markáns polgári értéknormákat követő, nyugati típusú magánmecenatúra jelent meg. Igaz, e döntéseiben a személyességet is bátran vállaló kísérlet kezdetben egy sor kompromisszumra kényszerült, de mert eszmei és „tőkesúlya” kívül esett a rendszer statikus építményén, egészében mégsem volt betagolható a pártállami intézményhierarchiába. Ellenkezőleg: önállósága és hatóköre egyre bővült, nyíltsága és esélyteremtő buzgalma növekvő bizalmat ébresztett, s idővel mind a civil kezdeményezések, mind az állami intézmények partnereként az együttműködés egy sor új, nyugaton már bevett formáját honosította meg. Ez utóbbiak közös alapelve – ellentétben a kommunista ideológiával és hatalmi praxissal – a szabad és egyenrangú társulás, melyre Soros György részben üzleti, részben politikai filozófiáját alapozta (társult alapok, önrészesség – a Karl Popper-féle „nyílt társadalom”). A rendszerváltáshoz közeledve mindez az átfogó intézményreformok, a demokrácia és a civil társadalom ügyének nyílt és programszerű vállalásához vezetett. 1988-89-től az Alapítvány az öntevékeny civil szervezetek legfőbb pártfogója, a hazai nonprofit szféra meghatározó alakítója lett – minden más programjánál tovább, egészen 2006-os megszűnéséig. A nemrég még egyedüli civil intézmény csakhamar több száz hozzá hasonló, értékelvű modellkísérlet intézményesüléséhez nyújtott hathatós támogatást, s az újonnan alakult szervezetek hazai és nemzetközi együttműködését ezernyi csatornán segítette.
Szellemi, technikai innováció. Az Alapítvány működésének első évtizedében 50 millió dollár értékű pénz- és eszközadományt juttatott Magyarországnak, s egy újabb évtized alatt ez a summa 150 millió dollárra nőtt. (Az ugyancsak Soros-alapította budapesti Közép-Európai Egyetem, Nyílt Társadalom Archívum és Nyílt Társadalom Intézet anyagi, szellemi hozama ennek is a sokszorosa.) Bárhogy ítéljük meg, mindez példa nélküli vállalás volt, hisz a magyar múltban sem előtte sem utána nem találni akárcsak ehhez fogható nagyságú közcélú magánmecenatúrát. Ez a bőséges forrás, az alapító deklarált szándéka szerint, mindenek előtt a szellemi és technikai innovációt szolgálta. Az Alapítvány korszerű nyugati gépek tömeges behozatalával úttörő szerepet vállalt számos létfontosságú új technikai eszköz: fénymásolók, képmagnók, számítógépek, lézer- és ultrahang-diagnosztikai műszerek, komputertomográfok, kardiológiai berendezések magyarországi elterjesztésében. Ugyanígy közkönyvtárak, levéltárak, múzeumok, kórházak, iskolák, egyetemek és kutatóintézetek sokaságának segített elavult infrastruktúrájukat feljavítani, tömegével karolta fel a művészeti és tudományos élet eredeti és hiánypótló törekvéseit, akárcsak a közügyek és a nyilvánosság számos új kísérletét (Kortárs Képzőművészeti Dokumentációs Központ, Vakok Hangos Könyvtára, Oral History Archívum, Történeti Interjúk Videotára, BBS Dokumentum Műhely, Fekete Doboz, Tilos Rádió, kortárs irodalmi, zenei, színházi és képzőművészeti mecenatúra stb.). A nyolcvanas évek második felében a szellemi kontraszelekciót és a kultúrpolitika hatalmi monopóliumait megtörve ezreket segített tanulmányi és alkotói ösztöndíjakhoz itthon és külföldön egyaránt szélesre tárt, mind újabb pályázati lehetőségeivel (tanulmányút, konferenciarészvétel, külföldi publikációs díjak átvállalása, stb.), melyek közül a dollárigényű támogatások gyakran meghaladták a hasonló államközi csereprogramok minisztériumi és akadémiai volumenét. Ez a szellemi és technikai újdonságpártolás 1990 után sem hagyott alább, sőt, összegében egészen 1999-ig lendületesen növekedett, habár korábbi stratégiai elsőbbségét néhány évre a kulturális értékőrzés és az aktív közélet-formáló szerep vette át.
Kulturális értékőrzés. Az alapítványi döntéshozók zöme – és a mind népesebb szakértői, ajánlói gárda – kezdettől fontos ügyének tartotta a szellemi értékmentést, a minőségelvű kultúrmecenatúrát és hagyományápolást. Mindez sokféleképp megmutatkozott: a mostohán pénzszegény egyházi könyvtárak és archívumok nagylelkű támogatásától a kódex- és orgona-restaurálás hazai hiányszakmáinak felkarolásán át a régészeti és néprajzi leletmentések bőkezű finanszírozásáig. Ugyanez érhető tetten néhány értékes közösségformáló hagyomány: így az amatőr színjátszás, a szakkollégiumi és népfőiskolai mozgalom vagy egy-egy jelentős szellemi hagyaték (Bibó István, Scheiber Sándor, Szabó Zoltán) gondozásának támogatásában. Külön említést érdemel az Alapítvány két kezdettől kiemelt pályázati profilja: a kortárs szépirodalmi és a társadalomtudományi mecenatúra, melyek több száz mellőzött, tűrt, sőt, időnként tiltott alkotó munkáit segítették – nem csak az új és eredeti közlendőjű szerzőket preferálva, ám épp annyira a kommunista érában megszakadt szellemi tradíciók, eszmei és művészeti mozgalmak újjáélesztőit is. Ez a kulturális értékmentő szerep kap újabb, a korábbinál is nagyobb nyomatékot 1990-től, mikor az állami kultúrfinanszírozás drámai elapadása és pártos átrendeződése láttán az Alapítvány színvonalas hazai irodalmi folyóiratok és könyvkiadók tucatjainak segít sok éven át a túlélésben, egyben hasonló elsősegély-programokat indítva a kultúra más ínségsújtotta területein is (zenei és színházi élet, közkönyvtárak stb.). Végül az értékőrző szerep tudatos vállalását látni a kisebbségi (határon túli magyar, magyarországi zsidó, cigány és német, stb) kultúrák kezdettől készséges felkarolásában is, amit a Bethlen-Soros alapítványi együttműködés, számos alkalmi rendezvény, kiállítás és publikáció mellett jól példáz az a bőkezű támogatás, melyet az ország egyetlen német nyelvű színháza (a szekszárdi Deutsche Bühne) vagy Európa egyetlen cigány középiskolája (a pécsi Gandhi Gimnázium) számára éveken át biztosított.
Közéleti, politikai szerep. Az Alapítvány eredendően demokratikus irányultsága kezdettől „nyílt titok” volt mind a kommunista hatalom gyakorlói, mind a közvélemény szemében. Ezt sugallták az alapító nyilatkozatai, számos belső munkatársa közismert politikai múltja és ellenzéki kapcsolatai, ám még inkább az a készség, amivel az Alapítvány a változni kész társadalom széles köreit meg tudta szólítani, s azok válaszaira reagált. Az, ahogy a pártállami tiltásokkal és fenyegetésekkel dacolva ragaszkodott a teljes nyilvánossághoz, pályázatai cenzúramentes, mind többeknek esélyt kínáló kiterjesztéséhez. Ahogy a bázisdemokrácia tétova próbálkozásait felkarolta, s egy alternatív „népfrontpolitika” jegyében sorra helyzetbe hozni próbálta a demokratikus mozgalmak képviselőit. Ez a szándéka persze jó ideig nem volt – ahogy nem is lehetett – kihívóan deklarált. A „nyílt titok” így csak 1989 tavaszán lett ország-világ előtt politikaformáló, elkötelezettség, mikor az új demokratikus szervezetek, lapok és mozgalmak százai közt több mint kétmillió dollár „rendszerváltó gyorssegélyt” osztott szét az Alapítvány egy többfordulós, nyílt pályázat eredményeként. Nem kétséges, hogy mindez jelentős hozzájárulás volt az újrainduló magyar demokrácia szellemi, anyagi „apportjához”, amit híven érzékeltet az első szabadon választott országgyűlés összetétele is, hisz minden harmadik képviselő korábban az Alapítvány munkatársa, kurátora, ajánlója vagy épp nyertes pályázója volt. A későbbiek megítélése már nem ilyen felhőtlen és egyértelmű. Az 1990-es évek elején az Alapítványt sem kerülte el a kényszerű pártosodás, s vele az intrikák, áldatlan belpolitikai viták sora. A bázisdemokrácia kiszélesítését és a civil társadalom erősítését ugyan továbbra is kiemelt céljának tartotta, ám hatóköre a korábbihoz képest szűkebb lett, s közéleti támogatásait főként az ellenzéki fórumok, szervezetek élvezhették. (Demokratikus Charta, Nyilvánosság Klub stb.) Az 1994 tavaszi választások újabb fordulatot hoztak a tíz év alatt nagyra nőtt intézmény közéleti szerepében. Az új szociál-liberális kormány s az Alapítvány ez időben megújult vezetése „természetes szövetségesnek” tekintve egymást szorosan együttműködött egy sor gyakorlati programban – főként az egészségügyben s a közoktatásban. Négy évre rá, a szakpolitikai reformok partnerségéből kiszorulva, az Alapítvány ismét – immár harmadszor is – ellenzéki szerepbe szorult. Végül 2004-ben, miután Magyarország az Európai Unió teljes jogú tagja lett, Soros György elérkezettnek látta az időt magyar alapítványa felszámolására. Budapesti irodája az év végén bezárt, néhány maradék programja szintén – egyet kivéve: néhány civil szervezet még további három évre prolongált „Trust” nevű intézménytámogatását. 2007-ben végül a Magyar Soros Alapítványt de jure és de facto is felszámolták, s iratainak teljes gyűjteményét a budapesti Nyílt Társadalom Archívum (Open Society Fund – OSA) vette át.
A Magyar Soros Alapítvány teljes iratállománya 2007-ben került a budapesti Blinken OSA Archívumba. Az Alapítvány számos irata és dokumentuma már a működése alatt is nyilvánosan hozzáférhető volt, így programjainak éves költségvetése, munkatársai és kurátorai névsora, pályázatnyerteseinek és díjazottainak listája. (Évkönyveinek teljes gyűjteményét lásd:
http://www.kka.hu/_soros/Sweb.nsf/pages/mithogy.) Az iratok rendezése és archiválása 2004-ben kezdődött, ám a jókora anyag jelentős részéről máig sem készült részletes jegyzék, katalógus. Emiatt még jelenleg (2017. decemberében) is csak részben kutatható, s egyes személyes iratai – így a jó 20.000 nem támogatott pályázat – tanulmányozásához az irat szerzőjének hozzájárulása is szükséges.
