Egy mára jórészt eltűnt és elfeledett emigráns nemzedék, a közel húsz ezer ’56-os fiatalkorú menekült sorsáról jó fél évszázad múltán is számos értékes forrás kerül napvilágra. Így 2011 és 2016 között Nóvé Béla történész, dokumentumfilmes alkotó öt éves kiterjedt hazai és franciaországi kutatás nyomán a becsült mintegy fél ezerből 269 olyan magányos kamaszt azonosított névvel és személyi adatokkal, akik az ’56 utáni évtizedben a Francia Idegenlégióban próbáltak szerencsét. (A teljes magyar légiós kontingens ez időben mintegy 3000-re tehető.) Nem csak jó száz dossziényi, eddig még javarészt nem kutatott belügyi irat: ügynöki és titkosrendőri jelentés, a postai cenzúrán fennakadt légiós levél, számos fénykép és a hazatérők kihallgatási jegyzőkönyve került elő, de munkáját a kutató sikerrel kiterjesztette a Légió aubagne-i Központi Archívumára is, hol magyar történész korábban nem járt még. Ennél is értékesebb hozadék, hogy 2011 nyarán Provence-ban egy magyar légiós veterán körre talált, melynek tagjai valamennyien még kamaszként kerültek ’56 őszén Nyugatra, a Légióban 15-30 évet szolgáltak, és a 80-hoz közel még ma is (2018-ban) összetartanak. Bajtársi közösségük Provence-ban 25, egész Franciaországban mintegy 70 tagot számlál. Velük a kutató egy sor életútinterjút készített, dokumentumfilmet forgatott s egy csoportos életrajzot publikált „Patria nostra” címmel.
E sokféle forrás váltig azt mutatja, hogy e sokat próbált nemzedék korai közös élményein túl (háborús gyerekkor, 1956, algériai évek) nincs két egyforma légiós karrier. Már a családi hátterük, Nyugatra szökésük indítékai is igen sokfélék. Életrajzi adattárukat olvasva számos törvénytelen, árva és intézeti gyerekre bukkanunk, mások népes paraszti vagy munkás családok fiai, de akadnak arisztokrata, katonatiszti és polgárcsemeték is, akiknek a „jobb” származás úgyszólván kezdettől csak hátrányt és megaláztatást jelentett. Azok, akik az iskolából korán kimaradtak, gyárakban, bányákban vállaltak nehéz rabszolgamunkát; mások disszidálási kísérletért vagy kisebb balhékért már 13-15 évesen rács mögé kerültek.
Nem csoda, ha a forradalomban majd’ minden későbbi légiós részt vett, s arra mint „első tűzkeresztségére” büszkén emlékszik ma is. A 13 éves Spátay János az egymástól elvágott pesti, budai felkelőcsoportok futáraként futballabdába rejtett üzeneteket „cselezett át” a szovjet tankok – különben áttörhetetlen – hídzárlatán. A 14 éves Huber Béla elsőként dobott kézigránátot a soproni ÁVH-székház ablakán, s miután a nemzetőrség felnőtt tagjai mind Ausztriába menekültek, néhány társával még december 4-éig bujkált fegyverrel, harcra készen a határszéli erdőkben. A 16 éves Sorbán Gyula már az első estén fegyvert fogott a Rádiónál, majd pár nap múlva a Kilián laktanya előtt egy szovjet tankgránát-szilánktól súlyosan megsebesült a lábán. Soós Sándor, 17 éves oroszlányi vájártanonc golyószórósként a New York Palota hátsó kijáratát védte, s a csoport utolsó ellenállóival menekült Nyugatra.
Az iméntiek – és számos majdani légiós társuk – közül többen már itthonról ismerték egymást, ám sorsuk igazán csak Észak-Afrikában hozta össze őket. Azok a magyarok, akik francia földre jutván jó egy évtizeddel korábban álltak légiósnak – hadifogolyként vagy Nyugatra hurcolt leventeként –, még az indokínai háború véres poklát is megismerhették. Az ’56-os emigránsokat azonban már jórészt algériai, majd korzikai, madagaszkári, csádi, tahiti szolgálat várta. Kezdetben minden újonc öt évre szerződött, bár ezt sokan nem töltötték ki. Volt, aki csak pár hétig bírta, mások sikerrel elérték a letelepedésre s a francia állampolgárságra kiszabott időt, ám akadtak szép számmal 15-30 év tiszthelyettesként leszerelt veteránok is. (Nyugdíj csak 15 év 8 hónap után járt, és tiszti rangra a Légióban, kevés kivétellel, csak született franciák jogosultak.) Szembetűnő, hogy a szökés, magányosan vagy társakkal, majd minden negyedik légiós történetében felbukkan, kiváltképp 1958 nyarától, az algériai harcok súlyosbodásától.
De vajon miért akart annyi ’56-os magyar kamasz légiós lenni? Vélnénk, hogy csak kalandvágyból, a Rejtő-regények hatására – ám ennél jóval nyomósabb okuk is volt. Itthonról főként a korán elszenvedett sokféle sérelem és megaláztatás űzte messzire őket, s azokat, akik harcoltak, a megtorlástól való indokolt félelem. Ám sokukat hasonlóan erős egzisztenciális kényszerek terelték a Légióba: a menekültsegélyek, munkaalkalmak fogytán a nyomor, az éhség és az otthontalan hányódás kilátástalansága.
A Nyugatra menekült ’56-os kamaszok életútját számos sorsfordulón át nyomon követve sorra feltárulnak a személyes döntéshelyzetek érzelmi és erkölcsi dilemmái csakúgy, mint e küzdelmes sorsú emigráns nemzedék meg-megakadó szocializációja, adaptációs sikerei és kudarcai. Csoportidentitásuk maga is változó képet mutat egyes életszakaszaikban. Pályájuk, életfelfogásuk egészében jól tükrözi a hosszan szolgáló veteránok három életszakaszának – a Légió előtti, alatti és utáni évtizedek – ellentmondásait és koronként változó, hármas kötődését szülőföldjükhöz, a Légióhoz és a fogadó országhoz. Miközben lojalitásuk az előző kettő iránt jórészt mindvégig töretlen maradt, akárcsak ’56-os gyökerű, mély antikommunizmusuk, a francia közélettel és életformával szemben már jóval tartózkodóbb, sőt, nem ritkán erősen kritikus attitűd jellemzi őket, azokból éppen „az igazi” patrióta lojalitást és önzetlenséget hiányolva. Az ’56-os magyar légiós veteránkör tehát valójában e sajátos morális, kulturális rezisztencia kisközösségi erősítését és életben tartását célozta és szolgálja mindmáig hagyományőrző rítusaival.
Személyes dokumentumaik, Nóvé Béla teljes kutatási anyagának részeként, 2017-ben letétként a budapesti Blinken-OSA Archívumba kerültek. A gyűjtemény – rendezése, katalogizálása és tételes jegyzékelése után – 2018 szeptemberétől szabadon kutatható.