Bethlen Anikó az 1960-as évek végén kezdett el néprajzi tárgyakat gyűjteni, amint felismerte, mennyire fontos a sokszínű erdélyi kulturális örökség megőrzése, mely elveszőben volt a kisebbségi közösségek, különösen a németek és a zsidók fokozatos kivándorlása miatt.
A romániai német családok „újraegyesítése” állandó vitatéma volt a második világháború utáni időszakban. Miután több mint százezer ember hagyta el az országot a második világháború végén, az erdélyi német közösség kivándorlása rendületlenül folytatódott, mi több intenzívebbé vált a Románia és a Német Szövetségi Köztársaság között 1967-ben aláírt kétoldalú szerződés után. Rendszeres kivásárlásuk 1989 decemberéig a Securitate szigorú felügyelete mellett zajlott (Dobre et al. 2011, Hüsch 2013, Budeancă 2015, Baier 2014). A Bethlen Alapítvány Gyűjteményében megőrzött darabok nagy része a Nyugat-Németországba költözött szászoktól származik. A román hatóságok csak korlátozott mennyiségű poggyászt engedélyeztek a kivándorlóknak az ország elhagyásakor. Ennélfogva, a híres 2,5-3,5 méter hosszú ládákat (Truhen) és az ebben őrzött közösségi kulturális tárgyakat nem vihették magukkal az új hazába. „Minden szász, aki elhagyta a faluját egy kis múzeumot hagyott hátra” – mondta Bethlen a 2016. november 11-ei interjúban. A kivándorló erdélyi szász családok tárgyai általában előbb a környékbeli roma lakosság tulajdonába kerültek, vásárlással, cserével, közvetlen árucserén alapuló kereskedelemmel. Emiatt a közvetítő szerepet betöltő roma közösség döntő szerepet játszott a Bethlen Alapítvány Gyűjteményének létrehozásában, mivel a grófnő a jelenleg birtokában lévő tárgyak nagyrészét tőlük vásárolta meg.
Bethlen grófnő ötévente külföldön folytatott gyógykezelést, és így tudott a szokványos kiscsempész üzelmekről, amelyek a szigorú devizaszabályokkal sújtott országból Nyugatra utazó román állampolgárok készpénz szükségleteire építettek. Látta, hogy a legtöbb ember kisméretű értékesebb tárgyakat (kőedényt, kalácsformát, stb.) visz magával, diszkrét tárgyakat, amelyek „láthatatlanok” voltak a poggyászvizsgálatnál, „ajándéknak” minősülhettek, és amelyeket külföldi valutáért akár el is lehetett adni. Azt is észrevette, hogy a Nyugaton vízumkötelezett kelet-európai állampolgárok általában Bécsen haladtak át, ahol a professzionális csempészek jól megszervezett többnyelvű köre lépett kapcsolatba a Vasfüggönyön túlról érkező turistákkal, az iránt érdeklődve, ha van valami eladó.
Arra a következtetésre jutott, hogy ez az informális gyakorlat hozzájárulhat szülőföldje kulturális elszegényedéséhez a különböző erdélyi kultúrák anyagi nyomainak fokozatos eltűnése miatt. Attól tartott, hogy amikor a jövőben a turisták végre eljutnak Romániába (a mindennapi kultúra, a helyi építészet vagy a helyi kézművesek néprajzi öröksége után érdeklődve), akkor már nem lesznek láthatóak az autentikus helyi kultúrák fizikai bizonyítékai.
Úgy döntött, hogy a lehető legtöbb tárgyat összegyűjti, „hogy itt [Erdélyben] is maradjon valami, abból, amit itt készítettek, gyártottak”. Röviden, a kulturális tárgyak gyűjtése azzal a céllal, hogy eredeti helyükön megmaradhassanak a romániai kommunista politikák csendes kritikája volt, továbbá ösztönös és diszkrét tiltakozás a kivándorlási vízumok pénzzsarolási gyakorlatával szemben, amely azokat érintette, akik rosszallásukat fejezték ki szülőföldjük elhagyásával. Bár az 1980-as években minden egyetemi végzettségűnek, etnikai hovatartozástól függetlenül, fizetnie kellett az oktatási költségek fedezésére, ha emigrálni akart, a „vizumértékésesítés” gyakorlata elsősorban a romániai német és zsidó kisebbségek tagjait érintette, akiknek kiutazási vízumait a Német Szövetségi Köztársaság és Izrael fizették. E politika közvetlen eredménye az ország hallgatólagos etnikai homogenizációja, különösen Erdéllyé, amely az első világháború utáni Románia legheterogénebb régiója volt.
Tekintettel arra, hogy a gyűjtemény darabjai többnyire Erdélyből származnak, nem meglepő, hogy a német nyelvű szász lakosság, amely évszázadokon át a régióban élt, de amely 1989-ig, majd rögtön ezután Németországért elhagyta (az itt maradt kisszámú szász lakosság kivételével) kulcsszerepet játszott a Bethlen Alapítvány Gyűjteményének fejlődésében. A tárgyak megszerzése nem követett semmilyen konkrét tervet, és inkább spontán módon zajlott, a nagy roma hálózat kinálatától és a gyűjtő pénzügyi helyzetétől függően az adott időpontban. Például, ha egy tételt „fontosnak" tartott, de túl drága volt, Bethlen Anikó cserébe a gyűjteményéből is felajánlott darabokat. Sikerült drágább tételeket vásárolnia az általa korábban beszerzett tárgyak másodpéldányainak vagy másolatainak cseréjével. 1989 után a marosvásárhelyi múzeum tárgyakat kezdett el megvásárolni gyűjteményéből, amelyeket azért adott el, hogy másokat beszerezhessen, és a múzeum az egyik állandó ügyfelévé vált.
Nehéz felmérni a gyűjtemény társadalmi fogadtatását. A Bethlen grófnő magánházában informálisan tárolt anyag általában ismeretlen. Az egyetlen kivételnek a roma közösség tekinthető, amelynek tagjai közvetlenül részt vettek a gyűjtemény fejlesztésében, és pénzt kaptak a művészeti tárgyak kereséséért és megszerzéséért. A Securitate tudott a Bethlen grófnő tevékenységéről, hogy megmentse az eltűnő múlt nyomait, de nem vette komolyan a fogyatékossága miatt, ami megakadályozta abban, hogy autót vezethessen és kutatásokat folytathasson az ilyen tárgyak megszerzéséért. Amint azt a 2017. január 10-ei interjúban megállapította: „Az állambiztonságot a jó dolog nem érdekelte, csak a kihágások, vagy a kihágásnak feltűntetett dolgok.”
Az 1960-as évek végétől napjainkig Bethlen Anikó egyedülálló erőfeszítése lehetővé tette a magyar, román, szász és roma népviseletekből, asztalneműkből, textíliákból, bronz- és vasmozsarakból, vasalókból, darálókból, rézholmikból, hutaüvegekből és kőedényekből álló hatalmas gyűjtemény létrejöttét. Minderre állami támogatás nélkül került sor, és csupán a hatósági informális tolerancia eszes kiaknázásának az eredménye. A gyűjtemény kulturális értékét növeli az a tény, hogy a több mint 3000 tárgy sok darabja a tizennyolcadik és a tizenkilencedik századból származik, beleértve olyanokat is, amelyeket ma már nem használatos anyagokból és technikával készítettek. E tárgyak története az Erdélyben egykoron itt élők mindennapi életének és kulturális hagyományainak története is.
Bár a gyűjtemény még mindig ismeretlen a nyilvánosság előtt, évente több száz látogató jelenik meg Bethlen Anikó házában, hogy megtekinthesse. Ezek többnyire különböző nemzedékekhez tartozó magánszemélyek, akik általában régi ismerősökön vagy egykori diákjain keresztül lépnek kapcsolatba vele. Bethlen jövőbeni célja az, hogy áthelyezze a gyűjteményt a visszaszolgáltatott keresdi Bethlen-kastélyba, a legszebb erdélyi reneszánsz kastélyba, mely a tizennegyedik és a tizennyolcadik század között épült, mint erődített kisméretű nemesi rezidencia.
