Az Orfeo csoport pilisborosjenői házai közül felépült első épület, melyet a Stúdió tagjai laktak, speciális gyűjteményt képez, mai megjelenése – az építőanyagoktól a belső terek elosztásáig – és berendezési tárgyai az 1970-es évek első felében megindult közös élet és közös munka leképeződései. Az önerőből, kétkezi munkával épített házban ma is az Orfeo két alapítótagja, Fodor Tamás és Németh Ilona él javarészt azok között a bútorok között, amelyeket az Orfeo, majd 1974-től utódja, a Studio K korszakában szereztek be, készítettek.
Az Orfeo tagjai a színházi, zenei, képzőművészeti, fotográfusi munka mellett a hagyományos családmodell helyett egy alternatív életforma-kísérletbe is belefogtak. A valódi tartalommal bíró közösségi élet, az elmélyült közös munka iránti igény kielégítése már a házépítés aktusában, majd az együttélésben és a kultúrházakból kiszorított társulat pilisborosjenői próbafolyamataiban, előadásaiban is testet öltött. A ház, azaz a gyűjtemény tulajdonképpen egy sajátos kulturális cselekvésforma, művészeti közösség, kommuna nyomán jött létre, amelyre egy több jelentésréteggel bíró térként tekinthetünk. A gyűjtemény e folyamatok spontán lenyomata, illetve a tagok által szándékosan eltett, megőrzött (azaz gyűjtött) dolgok összessége, hiszen egyes esetekben a tudatos megőrzés is áll a tárgyak felhalmozása mögött.
A kommunaépítés mögött egy határozott elgondolás, ideológia állt. Nyugat-Európában ekkorra már nem volt ismeretlen a család helyett kialakított, szabadon választott közösségi életvitel. A nyugati példák az 1960-as évek puha diktatúrájának falain átjutottak a keleti blokk országaiba is. Heller Ágnesnek és Vajda Mihálynak Családforma és kommunizmus címmel jelent meg egy tanulmánya a Kortárs egyik 1970-es számában, az írás ismert volt az Orfeo-tagok számára is és minden bizonnyal hatást is gyakorolt rájuk. Ebben többek között a szerzők kifejtették, Marx hogyan vélekedett a kommunista társadalomról, hogyan tagadta az elidegenített társadalmi-emberi viszonyokat. A szerzők értelmezésében műveiből kiolvasható, hogy az általa vázolt változás célja az egyének és kapcsolataik humanizációja. A marxizmusból eredő gondolat szerint „a magántulajdon megszüntetése, az állam elhalása szükségképpen együtt kell, járjon az elidegenedett mindennapok szervezési központjának, a monogám családnak a felbomlásával”. A kommunizmus fenntarthatósága csak a klasszikus családmodell szétbontásával lehetséges, ebben a formában kommuna nem a társadalomtól való menekülés, hanem egyfajta példaadás a társadalomnak – fejtette ki Heller és Vajda.
Malgot István számára, aki az első időszakban meghatározó szerepet töltött be a kommuna életében, az építkezés radikálisabb ideológiai törekvéseket is jelentett. Malgot a fogyasztói kapitalizmus vélt elidegenítő hatásaival szemben radikális, maoista alapú, aszketikusan megszervezett közösséget vélt szembehelyezhetőnek. Malgot tagja volt az 1968 januárjában letartóztatott ún. budapesti Maoista-csoportnak, melynek tagjai a kádári Magyarországot kispolgári fogyasztói társadalomként tagadták meg. A házépítésben résztvevő Orfeo-tagok többsége számára, azonban, a baloldali indíttatású gondolatokból sokkal inkább az autentikus, szolidaritáson és szabad választáson alapuló közösség megélése vált fontossá.
Az első kommuna Szentendrén épült fel 1970-ben, ezt az Orfeo belső köréhez tartozó személyek építették. Komjáthy Anna a vele készített interjúban mondja el a ház történetét. Az első kiköltöző ő és Malgot István volt, őket Kiss Mihály követte akkori feleségével, Németh Ilonával, mindannyian albérletet vettek ki. A tanácsi hirdetőtáblán meglátták, hogy a Kálvária-dombot parcellázzák és üdülőtelket árusítanak, nagyon olcsó áron. Ekkor jött az ötlet: vegyenek egy telket és építsenek egy házat. Malgot és Kiss betonelemeket készített, tavasszal hozzá láttak az építkezéshez, jöttek a barátok, ismerősök, kalákában épült a ház.
Székely B. Miklós a szentendrei házra így emlékszik vissza: „És hát ők voltak a titkos mag, a… szóval oda eljutni! Aztán egyszer jártam ott, hát egy varázslatosan amatőr építmény volt, ami ilyen pesti bérházakból (mosolyog) kiszabadult ember számára üdítő, hogy mit tudom én, milyen eszközök meg anyagok vannak használva. De… de az kicsi volt, és a Pista céljai…”
A házat a csoport valóban kinőtte, a következő fordulópont a kommunaépítés történetében a pilisborosjenői telekvásárlás volt. Az Orfeosok 1972-74 között építették fel a pilisi településen házaikat, amely az együttes tagjainak otthonává, a közös munka helyszínévé vált. Fábry Péter szerint a kommuna létrehozásának több oka volt, egyrészt gyakorlati szempontból kellett egy hely, ahol dolgozni tudnak, nem kell utazgatniuk a lakóhelyükről, másrészt a személyiségfejlődésüket, az egymásra figyelés elmélyülését is várták a házépítés jelentette közös munkától. Az egyik ház az Orfeo bábcsoporté, a másik a színészeké, a későbbi Studio K-é lett. Minden munkafázist maguk csináltak. Szőke Szabolcs emlékei szerint az Orfeo mint szellemi mozgalom több száz emberből állt, maga a kommunát olyan 30-35 ember kezdte építeni, a lemorzsolódások után pedig 16 ember maradt. Külső szimpatizánsok is kijártak segíteni nekik.
Fodor a minden munkafázist lefedő, kétkezi házépítést rendkívül megerőltető feladatnak nevezte, ennek legintenzívebb szakasza 1972-73-ra esett, amikor más tevékenységről szó sem lehetett: nem főztek, hidegkonyhán életek, bár színdarabokat ekkor is készítettek, meszesen-sárosan az építkezés után próbáltak. A második ház lassabban épült, éleződött a konfliktus is a tagok között. Mindkét házban kisebb lakószobákat és nagy közös tereket alakítottak ki.
Az Orfeo csoport című, 2015-ben készült dokumentumfilmben az egykori tagok elmondják, hogy az építkezés nagyon szoros együttműködésre késztette a társaságot, ez effajta erős egymásrautaltság ezzel párhuzamosan a színházi munkában is jelen volt. A hétköznapokban hetenkénti váltásban 2-2 tag volt felelős az élelmiszer beszerzésért és elosztásért. Székely B. Miklós egy vele készített interjúban nemcsak az építés, hanem a ház fenntartása tekintetében is beszél a terhekről: „- Mi volt a civil foglakozásod akkoriban? - Melós, öntvényköszörűs. Hajnalban keltem, négykor és volt, hogy éjfélre értem haza. Három-négy órákat aludtam. Kemény profi életforma volt, de huszonéves volt mindenki, tehát működött. Drága volt az épület, mi építettük, iszonyatos adóságokkal, tehát nem lehetett bohémkodni. […] Egyébként inkább „hullottak” az emberek, mert nem bírták ezt a nagyon kemény, fegyelmezett életformát.”
A kommuna felállításának gondolata a csoport működésének kezdete óta jelen volt, de nem a szabad szerelem, hanem a munkaközösség megteremtése jelentette a fő motivációt. A szexualitásnak nem volt központi szerepe a létrehozás során, akkor lett jelentősége, mikor már együtt éltek. A kommunista ideológiában a nemi egyenjogúság kimondott volt, nem tettek különbséget férfi és nő között. A párok folyamatosan cserélődtek, a férfiak visszaemlékezéseikben az intenzív szexuális életet a fiatalok életének természetes részeként értelmezik. Egyes női tagok úgy emlékeztek vissza, hogy például Malgot István vezéregyéniségként olyan aurát teremtett maga körül, ami alól nehezen tudták kivonni magukat.
A nyugati kommunákhoz hasonlítva Fábry is megerősíti, hogy az Orfeo közössége a színházi aktivitáson alapult és az ehhez kapcsolódó célok szerint formálódott, alapvetően nem a párkapcsolatok szabadságára épült. Ugyanakkor hittek a szabad szerelemben, abban, hogy nem kötelező az egész életet leélni ugyanazzal az emberrel. Az Orfeon belül úgy fogalmaz, szimmetrikus viszonyok voltak, férfi és nő azonos megmérettetésben részesült. Ehhez példaként hozza fel az ún. hetes rendszert, ami azt jelentette, hogy minden héten két ember készítette a társaságnak az élelmet, ebédet, takarított, mosogatott. A két fő mindig egy fiú és egy lány volt, mindent csinált mindkettőjük: „És többnyire a fiúk mosogattak, azért, merthogy az eddig mindig egy ilyen női szerep volt, hogy elmosogatni. És a fiú meg a lány, azok amikor együtt voltak, akkor nem… nem lehettek szerelmi kapcsolatban egymással, mert akkor a fiú rálőcsölte volna az összes munkát a lányra, és ezzel… ezzel tulajdonképpen visszaélt volna, a helyzetével. És ez egy nagyon jól működő napi gyakorlat volt, és példa is. És többet ért minden ideológiai megbeszélésnél.”
Fodor Tamás a vele készített interjúban a közösségi életet a közös teremtésből fakadó igényként és viszonyulási rendszerként fogalmazta meg: „Keveset beszéltem arról a formáról, amit a francia kapcsolatok révén úgy neveztünk, hogy création collectif. A '60-as évek közepén találtam meg, és bámultam rá, miután '65-től mi rendszeresen jártunk kint Franciaországban. Ott ismerkedtem meg ezzel a formával. Tulajdonképpen az egyik „K" is ebből származik, azaz a kollektív alkotásból. […] Ez a création collectif, a közös teremtés, ami természetesen rímel a közösségi életre, ami a '60-as években élte virágkorát. Nem véletlen, hogy Nyugat-Európának azon a részén, ahol természetes volt a közös együttélés, a kommuna, ott kialakult ez a művészi forma is, a közös alkotás.”
Szőke Szabolcs szerint is erős volt a kapocs a házépítés és a színházcsinálás között: „[…] Tehát amíg a színház közös ügy volt, addig nekünk ez nagyon fontos volt, az a ház. És hát fontos volt, hogy ezt megépítsük, és fontos volt, hogy ott létrehozzunk valamit. És… és nagyon fontos volt, hogy amikor vége van a próbának, akkor ott van egy közös lakótér vagy egy… mondjuk egy könyvtár. Vagy együtt zenét hallgattunk vagy együtt beszélgettünk, és úgy egy szellemi kapcsolat marad még meg. Tehát hogy nem mész haza a saját… De hát, ha külön akartál lenni, akkor szeparálódtál, és elmentél a saját szobádba. De igazából ez, az elején ez nagyon nagy volt az igény erre, hogy együtt legyünk. Később az ember a magányra vágyott. Tehát ez már sok volt.”
Az Orfeo tehát ahogyan az alkotás folyamatában újra és formabontóra törekedett, a társadalom széles körében elfogadott és megszokott életformákkal szemben is egy alternatív, saját közösségi létformát kívánt kialakítani. E kísérletezésnek pedig a konvencionális életpálya biztonságáról való lemondás volt sokszor az ára. Volt cserélődés abból fakadóan is, hogy sokan fiatal egyetemistaként kezdetben vonzalmat éreztek a közös élet iránt, aztán a nehézségeket látva lassan lemorzsolódtak. Volt, aki azért távozott, mert egzisztenciálisan rendezettebb háttérrel bírt és meg tudta oldani a lakhatását. Számított persze az is, ki szállt be anyagilag a házépítésbe és ki „csak” a munkaerejét adta bele. A szuverén művészegyéniségek pedig egyre nehezebben fogadták el a csoportdöntéseket, és kiléptek. A kommuna-kísérlet így, sok szempontból, kudarcos maradt. A kudarc okaihoz tartozik, hogy a kommuna-szerű együttélés, a jobb szándékok ellenére is, hierarchikus viszonyokat hozott létre az idősebb férfiak és a később csatlakozó fiatalabb, főként egyetemista nők között. Ez a fajta egyenlőtlenségen alapuló viszony, mely nem volt mentes a szexuális kiszolgáltatottság élményétől sem, többeket késztetett a kommunával való radikális szakításra.
Igaz, sok konfliktus is adódott az intenzív együttélésből, de az alkotás szempontjából előnye is volt, hiszen, ha éppen kitették ez együttest valahonnan és nem akadt támogatójuk, akkor sem szakadt meg a próbafolyamat, a házban folytatódhatott a munka, sőt, előadást is tarthattak, közönségtalálkozót is szervezhettek. A nehézségek ellenére életük meghatározó élményeként emlékeznek vissza a házépítésre és az együttélésre az egykori tagok.
Fábry szerint mire megépültek a házak, elindult a közös élet és a közös munka, éppen akkorra kezdett felbomlani az új baloldaliság eszmerendszere, egyik szárnya a radikális terrorizmus felé ment el, a másik egyéb alternatív és zöld mozgalmakban kereste a megújulás lehetőségét. Ez a vákuum érezhető volt az Orfeónál is. Mire a körülmények, a technikai adottságokat létrejöttek, az invenció megfogyott kissé. Fodor Tamás úgy fogalmaz, hogy házmesterként őrzi a házat, melyet haláluk után a Studio K fog megörökölni majd.
