Szőnyei Tamás az 1980-as évek underground zenei plakátjait dokumentáló posztergyűjteménye az egyik legnagyobb ilyen jellegű kollekció az országban. Első poszterét festő és grafikus testvérétől, Szőnyei Györgytől kapta húszas évei elején, 1978-ban, és elbűvölte az új hullám és az art punk vizuális világa (a két fogalom a magyar kontextusban gyakran szinonimaként szerepel). Szőnyei újságíróként az első között tudósított az új utakat kereső zenei életről, az akkoriban felbukkanó new wave és punk szubkultúra eseményeiről. Ahol csak tehette, jelen volt: tanúként kísérte figyelemmel az underground színtér ki- és átalakulását.
Az 1970-es és 1980-as években a poszterek különösen fontos – a legtöbb esetben az egyetlen – információforrást jelentették az alternatív zenei élet iránt érdeklődő koncertlátogatók számára. A poszterek száma így rohamosan nőtt: az utcákon, egyetemeken, kollégiumokban és a fiatalok által benépesített egyéb nyilvános terek állandó látványelemeivé váltak. A legtöbb poszter offset-nyomással készült, de szitanyomással előállított plakátok, grafikák, illetve fénymásolatok ugyancsak találhatóak voltak köztük. Nyomtatásuk és kiragasztásuk jobbára illegális tevékenységnek számított. A hirdetések elhelyezéséhez a MAHIR engedélyére volt szükség, azonban a legtöbb zenekar nem rendelkezett efféle jóváhagyással. Ez nem meglepő, hiszen többnyire még arra sem volt engedélyük, hogy zenekarként működjenek, holott az állampárt ezt is hivatalos engedélyhez kötötte. A rendőrség a teleplakátolt aluljárókról fotókat készített, majd továbbította a MAHIR-nak, hogy az megkísérelje megbüntetni a zenekarokat vagy a koncerteknek helyet adó (és könyebben elérhető) klubokat. A jelenség olyannyira elterjedt volt és a felületeket annyira elárasztották a legkülönfélébb méretű és típusú plakátok, hogy nem jelentett túl nagy kockázatot az éjjeli ragasztgatás, még akkor sem, ha a rendőrség lefülelhette a szabálysértőt „vadplakátolásért.” A pénzbüntetés azonban, ha a plakát nyomán sikerült a szerveknek azonosítaniuk a vétkeseket, meglehetősen magasra is rúghatott. A Széchenyi Könyvtárban őrzött underground plakátok száma alacsony, ami azt sugallja, hogy a legtöbb posztert illegálisan nyomtatták. A plakátolást a zenekar tagjai általában maguk végezték: forrásaik meglehetősen szerények voltak és az említett pénzbüntetések komoly visszaesést okozhattak karrierjükben.
Szőnyei mindig tartott magánál egy zsebkést: ezzel szedte le a posztereket a falakról, így gyűjteményének fő részét az utcáról, aluljárókból szerezte. A poszterek szisztemaikus gyűjtését a punk szubkultúra alkonyával, az 1990-es évek elején abbahagyta. A későbbiekben alkalmanként egy-egy plakáttal vagy szórólappal kiegészítette gyűjteményét.
A poszterek egyszerre műalkotásoknak tekinthetőek és azon kevés számú forrás közé sorolhatóak, amelyekből a magyar underground története rekonstruálható. Olyan hivatalos magazinok, melyek kifejezetten e szubkultúrát mutatták volna be, nem léteztek, az amatőr kiadványok pedig vékonyabbak és rövidebb életűek voltak, mint nyugati megfelelőik. A KISZ által elindított Poptika magazin 1982-ben évi egy füzet megjelentetésére kapott engedélyt, majd hamarosan meg is szűnt. A szerkesztőség egy része pár év szünet után újra összeállt és egy független magazint indított 1985-ben, a Polifont, amely többféle zenei műfajt is lefedett, azonban ennek engedélyezése sem volt garantált, néhány szám után megszűnt. Az okok nem ismertek, csak találgatni lehet. A Polifon korrektora a demokratikus ellenzék jól ismert alakja volt, a Beszélő egyik szerkesztője, Szilágyi Sándor volt. Habár nevét sehol sem tüntették fel a Polifonban, a rendőrség tudhatott közreműködéséről, ami hozzájárulhatott a periodika megszűnéséhez. Sajátos módon azonban a forrástípusok egyik lefontosabb formáját épp a politikai rendőrség számára vagy által készített jelentések adják. Ez a forrástípus Kelet-Európában jelentősebb, mint bármelyik nyugati államban: nem mintha ott nem kísérték volna élénk érdeklődéssel a underground színteret, de ott az egyéb történeti források is gazdagabbak, és a jelentések számottevő része nem hozzáférhető. A magyarhoz hasonló viszonylag forrásszegény környezetben mindanzonáltal a plakátok is különös történeti jelentőséggel bírnak, melyek révén rálátást nyerhetünk a városi ifjúsági kultúra változó képére.
A plakátokat gyakran a zenekarok tagjai saját maguk készítették. Az új hullám tagjai gyakran több művészeti ágban is tevékenyek voltak, előszeretettel hoztak létre hibrid és szándékosan heterogén alkotásokat. Egyfajta amatőr etosz hatotta át zenéjüket és performanszaikat egyaránt, a posztereken pedig a gondosan kidolgozott művészi dizájn és a homemade karaktert hangsúlyozó vizuális megoldások keveredtek. A punk attől annyiban tért el, hogy többnyire ezeket a posztereket valóban képzetlen művészek készítették. Amint a téma művészettörténész szakértői, Zombori Mónika és Katona Anikó is rámutattak, e poszterek másik jellemzője volt, hogy a hagyományos műfaji elvárásokra rácáfolva nem értesítették a közönséget a koncertek, események bizonyos alapvető körülményeiről. Emögött nem művészi megfonotlásokat kell elsősorban keresnünk: a poszterek készítői a hatósági fellépést szerették volna elkerülni, ugyanis a rendőrség nem ritkán igyekezett az eseményeket megelőzni, félbeszakítani vagy megfigyelni. Így előfordult, hogy a posztereken szereplő információkat csak a rajongók tudták dekódolni. Például az egyik legismertebb punk együttes, a Vágtázó Halottkémek (VHK) a poltikai rendőrség megfigyelései miatt SVIHÁK (benne a VHK három betűje) álnéven tartotta koncertjeit.
Zombori a new wave poszterek eredetét egyrészt a Spion zenekarhoz, pontosabban az 1978 januári bemutatkozó koncertjükre invitáló plakátjukhoz, másrészt a Bernáth(y) Sándor által készített hirdetésekhez vezeti vissza. Bernáth(y) állt a kultikus Beatrice zenekar profiljának megújítása mögött is. Az új hullám pályafutásának igazi kezdetét azonban 1980-ra teszi, amikor az önmagát punkzenekarként megjelölő, rendkívül népszerű Beatrice meghívta az éppen megalakult Bizottságot előzenekarnak, lehetőséget adva arra, hogy tízezrek előtt mutatkozzanak be. Ez felgyorsította a new wave terjedését, mind többen érdeklődtek az új irányzat iránt. Jelzésértékű, hogy az Ifjúsági Magazin, a KISZ lapja is rokonszenvező módon számolt be az eseményről.
Ebben az időszakban a KISZ változtatott kultúrpolitikáján és néhány szubkulturális trendet a hivatalos művészet terébe vont, hogy hatékonyabban ellenőrizhesse azokat, valamint, hogy befolyással lehessen a fiatalok politikai nézeteire. Az állami tulajdonban lévő lemezkiadó – az egyetlen, amelynek kiadási lemezkiadási joga volt –, a Hungaroton tárgyalásba bocsátkozott az illegalitás határán működő együttesekkel az esetleges lemezkiadásról. A Hungaratonnak sajátos helyzeténél fogva egyrészt tiszteletben kellett tartania a pártpolitikai elvárásokat, másrészt viszont igyekezett profitot termelni saját maga és az állam számára. Elindult tehát az együttműködés néhány kevésbé szókimondó új hullámos együttes és a kiadó között, mint például a KFT, amely engedélyt kapott egy nyugati turné szervezésére is. A hivatalos és az underground művészet nem minden esetben volt szigorúan szétválasztható. Például az olyan művészek mint Soós György, Bernáth(y) Sándor, Wahorn András és Sebők János miközben az underground szereplők számára terveztek posztereket a Hungarotonnal is leszerződtek egy-egy lemezborító elkészítésére. Bp. Szabó Györgynek például központi szerepe volt a legnépszerűbb koncerthelyszín, a Petőfi Csarnok arculatának kialakításában. A zenekarok többsége azonban nem kapott lehetőséget, hogy hivatalos keretek között kiadja albumait és kazettákon, szamizdatban terjesztették zenéjüket. Nem meglepő tehát, hogy a szegedi CPg (Coitus Punk Group, Com'on Punk Group) punk együttes az „Erdős Péter kurva anyád” című trágár szövegű számmal vált híressé-hírhedtté. A zene szövege Erdős Péterre, a Hungaroton menedzserére, a kései Kádár-korszak könnyűzenei világának nagy hatalmú irányítójára utal, aki számos zenész karrierjét lehetetlenítette el vagy nehezítette meg. A CPg tagjait 1983-ban börtönbüntetésre ítélték kommunistaellenes, erőszakra buzdító dalszövegeik miatt.
Mindazonáltal néhány Magyarországon betiltott együttes Nyugaton valamelyest ismertté vált. 1981 januárjában a New Musical Express beszámolót szentelt a prágai és budapesti nonkorform zenének. Kedvenc együtteseiket a Magyarországra került, rongyosra olvasott példányokban felfedezve a rajongók eufórikus hangulatba kerültek: rendkívül sokat jelentett számukra ez az apró gesztus. Sokkal fontosabbnak látszott számukra az underground zenekarok külföldi sikere és elismertsége, mint az államszocializmus kedvezményezett együtteseinek nyugati népszerűségéról szóló híradások, amelyeket szintén a központilag irányított könnyűzenei politika manipulációjáként értelmeztek. A nyugati érdeklődés az underground zenekarok iránt az 1980-as években fokozatosan nőtt, így néhány Magyarországon lehetőséghez nem jutó együttes Nyugat-Európában készíthetett albumot, ahogy az a már emlegetett VHK-val történt. Ugyanakkor egyre több nyugati előadó látogatott Magyarországra, főként a Budapest Sportcsarnok 1982-es megnyitását követően. Egyre gyakoribbá váltak a szigorú állami ellenőrzést elkerülő kapcsolatok a Vasfüggöny két oldala közt, a könnyen másolható magnókazetták terjedésével pedig a műfaj alapvető albumai és a friss zenei élmények is elérhetővé váltak a kelet-európai közönség számára. Az évtized végére megjelentek amatőr lemezkiadók saját kiadású kazettáikat kínálva: néhányuk a rendszerváltás után is fenmaradt.
Az 1990-es évek nemcsak a politikában hozott jelentős változásokat, hanem a könnyűzenei poszterek jellegzetességei is megváltoztak. Az A4-es és A3-as méretű posztereket felváltották a még nagyobb plakátok, illetve a kisméretű szórólapok. A koncerteket art mozikban, pubokban, a hivatalos hirdetőfelületeken reklámozhatták. A plakátok megjelenése is megváltozott és a számítógépes tervezés egyre nagyobb szerepet játszott. Ahogyan Szőnyei Tamás kifejtette egy HVG-nek adott interjújában: a „csináld magad” attitűd az interneten született újjá, főként pedig a közösségi oldalakon.